OROSZVILAG.HU


Szabadelvű misszionáriusok

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2010-08-05 13:06:14  |  
Gyóni Gábor

Szabadelvű misszionáriusok

"Az a barbár, aki hisz a barbárságban"

 Szabadelvű misszionáriusok

 

A minap érdekes vita zajlott a Népszabadság hasábjain Papp László Tamás publicista és Szvák Gyula professzor között Oroszország kapcsán (Papp László Tamás: Orbán, a muszkavezető, július 12.; Szvák Gyula: Mi, moszkoviták, július 23; Papp László Tamás: Biznisz dá, druzsba nyet, július 26.). A publicista „muszkavezetőnek” nevezte a magyar miniszterelnököt, aki felváltva az elmúlt években rá és pártjára jellemző heves oroszellenes retorikát, újabban pragmatikus pozíciót foglal el Oroszország kérdésében.

A szabadelvű publicista „nyugatos, atlantista, Nabucco-párti, Moszkvával szemben kritikus felfogást” képviselő álláspontja, saját kijelentése szerint nem dogmatikus, nézetei azonban nem nélkülözik az ideológiai csőlátás tüneteit.

Nem mintha Oroszországot, vagy a putyini „hatalmi vertikált” ne lehetne és kellene bírálni. Noha az orosz lakosság jelentős része – érthető okokból – támogatja a putyini stabilizációt, mi, demokraták aggódva szemlélhettük az elmúlt években annak visszás oldalait: az országos szórású TV-csatornák állami kontroll alá vonását (ami nem feltétlen jelent egyet azzal, hogy a „tömegmédiát központilag dirigálják”), a parlamenti küszöb 7 %-ra emelését (a szomszédos, EU-tag Románia elnöke 10 %-os parlamenti küszöb bevezetését tartaná kívánatosnak hazájában), a tisztán listás parlamenti választás meghonosítását (hasonló reformterv nemrég idehaza is született az egyik kormányfő részéről), a kormányzók választásának megszüntetését, azt a – végső soron militáns eredetű, ugyanakkor jellemzően kelet-európai – kormányzási stílust, amely az alulról építkező kezdeményezések helyett a felülről történő iránymutatásban hisz (vertyikal vlasztyi).

A putyini modell bírálói eddig sem hallgatták el kétségeiket, s nemcsak külföldön: Oroszországban is megvannak azok a csatornák, ahol az ellenzéki véleményeket megfogalmazók kifejtik nézeteiket - alkalmasint sokkal talpraesettebben, mint ahogy az ilyen és olyan oldali szervilizmustól átitatott magyarországi közéletben szokás bírálatokat megfogalmazni. Ha Papp László Tamás tudna oroszul, kedvére válogathatna az orosz politikai rendszert ostorozó oroszországi munkákban.

Így viszont maradnak a klisék, amiben talán a legingerlőbb, miszerint az oroszellenesség automatikusan demokratikusnak minősül: oroszellenes, tehát demokratikus, és fordítva, demokratikus, tehát oroszellenes (így lesz az oroszellenes retorikát zárójelbe tévő magyar kormányfő „muszkavezető”).  

Ez a logika a jól ismert toposzokból táplálkozik, miszerint Oroszország „birodalmi politikát folytat”, „az oroszok – mint valami vadak - csak az erő nyelvét értik, a gesztusokat gyengeségnek veszik”, „tovább él az orosz hidegháborús észjárás (kémbotrány, Litvinyenko-ügy)”, „Oroszország kicsiny szomszédait fenyegeti”. Aki pedig nem a karikás ostort lengetné Oroszországgal szemben, és pragmatikus viszonyt igyekezne kialakítani Moszkvával - az „gazsulál Putyinnak” (Sarkozy, Merkel, Berlusconi, Tusk vajon ide tartoznak, ők is „átléptek egy határt”?).

 A klisék mindegyike vitatható, az pedig, hogy „az oroszok csak erő nyelvét értik”
(„a bizánci gondolkodásmód az enyhülést mindig csak a gyengeség jeleként tudja és fogja értelmezni”) már-már az egykori rabszolgatartó ültetvényesek modorát idézi.

Az elmúlt 20 év Oroszország hatalmas térvesztésének korszaka: az orosz határok nyugaton a 17. századi vonalra húzódtak vissza, Oroszország gigászi gazdasági összeomlások sorozatát élte át a ’90-es években, az ország demográfiai mutatói katasztrofálisak. Az, hogy a posztszovjet térségben – ahol a 15 önállósuló tagköztársaság közül 9 semmilyen önálló állami múlttal nem rendelkezik - Oroszországnak kitüntetett szerepe van, nem birodalmi ambíció, hanem – tetszik, nem tetszik - történelmi-gazdasági-kulturális realitás. Viszont éppen a Nyugat volt az, amely az elmúlt években expanzív politikát folytatott ebben a régióban, a NATO orosz határokig tolásával, „színes forradalmak” kirobbantásával, a posztszovjet országok belpolitikájába való beavatkozással.

Az oroszellenes, tehát „demokratikus” axiómát alapul véve lehetséges csak, hogy olyan országok, mint Észtország és Lettország a gyalázatos, kirekesztő állampolgársági törvényeikkel a demokrácia mintaállamainak minősülhetnek. Papp László Tamás szerint persze az észt-orosz nézeteltérések miatt is főként Moszkvát terheli a felelősség, és azt is nehezményezi, hogy Magyarország részt vett az észtek nélküli finnugor találkozón. De vajon miért kellett volna meghívni az észt politikai vezetést, amelynek a tallinni Bronzkatona szobrának eltávolításával az egyetlen célja az volt, hogy szembeköpje az oroszokat (mint ahogy Gheorghe Funar román nacionalista polgármester is nyilvánvalóan azzal a szándékkal akarta áthelyeztetni Mátyás király szobrát a kolozsvári főtérről, hogy belerúgjon a magyarokba)? 2008-ban aztán már meghívták az észt elnököt a Hanti-Manszijszkban rendezett finnugor találkozóra, aki azzal hálálta meg a gesztust, hogy diplomáciai botrányt okozott, szeparatizmust szítva az oroszországi finnugor népek között.

George W. Bush néhány éve a szabadság világítótornyának nevezte Grúziát, ahol fizikai erőszak és rejtélyes halálesetek tizedelik az elnökkel szembekerülőket, és választási csalással segítik hatalomra az államfőt (aki 2004-ben több mint 96 %-os szavazataránnyal aratott győzelmet az elnökválasztásokon, ezt csak a néhai Türkménbasinak sikerült túlszárnyalnia). Szaakasvili rezsimjének erkölcsi defektjét talán az mutatja legjobban, amikor 2008 őszén áltámadást rendeztek a grúziai látogatáson tartózkodó lengyel elnök konvoja ellen – az oroszokat felelőssé téve az incidensért. A felelősség persze az oroszokat terheli a grúz-abház és a grúz-oszét viszály miatt is, e népeket, úgymond, „ötödik hadoszlopként” használva fel a grúz nemzet ellen, mintha nem az agresszív grúz nacionalizmus, Gamszahurdia elnök ámokfutása – az autonóm státusz visszavonása - idegenítette volna el ezeket a területeket Grúziától.

És még Papp László Tamás vádaskodik, hogy Szvák Gyula nem lát különbséget demokrácia és nem demokrácia között?!

És mit szóljunk az északkeleti szomszédunkban egy tébolyult nacionalista vezetést hatalomra juttató „narancsos forradalomhoz”, amely, azon kívül, hogy folyamatosan kereste a konfrontációt Oroszországgal, történelemhamisítással, a kárpátaljai magyarságot is sújtó erőszakos ukránosítással, népirtó fasiszta kollaboránsok hőssé emelésével vétette leginkább észre magát?

Az orosz birodalmi törekvésekről gyakran írnak, de kevesebb szó esik arról a nyílt, leplezetlen expanziós politikáról, amelyet Románia folytat szomszédjával, Moldovával szemben. Vagy az nem botrány, hogy Traian Basescu nem hajlandó elismerni a román-moldáv államhatárt?

Nem hinném, hogy őszintén aggódik a demokratikus értékek miatt, akinek nem fáj a baltikumi etnokráciák jogtiprása, az ukrajnai etnonacionalizmus, a kaukázusi és közép-ázsiai despoták önkényuralma (a türkmén gáz demokratikusabb mint az orosz?).

Annak pedig nemcsak a jóízlés de a tapasztalat is ellentmond, hogy meg lehet alázni az üzleti partnereket. Húsz éve a „Tovariscsi konyec” plakát súlyos pénzekbe került a magyar adófizetőknek: egy dolog ugyanis a jogos kritika, amelynek megvannak a maga fórumai, és más dolog a partner megalázása, szembeköpése.

Papp László Tamás a nyugati civilizáció fölényéből indul ki: igazságtalan, felületes módon azonosítja az orosz népet és mentalitást az autokráciával. A Nyugat felsőbbrendűségébe vetett hit jellemzően párosul egyfajta misszionárius szellemiséggel, türelmetlenséggel, megvetéssel. Holott a Nyugat értékrendje nem kizárólagos, nem abszolut mérce. Ahogy Claude Lévi-Strauss írta a „Faj és történelem” című nagyszerű munkájában: barbár mindenekelőtt az, aki hisz a barbárságban.

 

 

 

Cimkék: muszkavezető, Oroszország és a Nyugat, hatalmi vertikál
Országok: Észtország Lettország Ukrajna Grúzia Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat