OROSZVILAG.HU


Politikai diskurzusok Oroszországról 

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2010-09-10 10:00:53  |  
Sz.Bíró Zoltán

Politikai diskurzusok Oroszországról 

A "Népszabadság-vita" folytatása

Politikai diskurzusok Oroszországról 

 

Papp László Tamás Orbán, a muszkavezető c. írásában (Népszabadság, 2010.07.12.) élesen bírálja a jobboldali miniszterelnököt korábbi Oroszország-politikájának feladásáért, azt feltételezve minderről, hogy „Orbán ugyanúgy Moszkva trójai falovává válhat…, ahogy Gyurcsány is azzá vált”.

Azt, hogy mit hoz Magyarországnak eme orbáni fordulat – hasznára, avagy kárára lesz – egyelőre nem tudható, ám az igen, hogy a Gyurcsánynak címzett vád minden alapot nélkülöz, olyan állítás, amit a szerző semmivel sem tud alátámasztani. Mindez nem is érdemelne figyelmet, ha e rágalmak ne térnének vissza unos-untalan. Papp László Tamás ma is büszkén állítja, hogy „szabadelvű publicistaként…ugyanazt a nyugatos, atlantista, Nabucco-párti és Moszkvával szemben kritikus felfogást helyeseltem, amit a Fidesz képviselt”. Majd még mindehhez elégedetten hozzáteszi, hogy mi miatt is bírálta Gyurcsányt: „az észtmentes finnugor fórumon való részvétel, a Kék Áramlat favorizálása és a Putyin előtti gazsulálás miatt”. A szerzőben föl se merül, hogy korábbi álláspontja esetleg téves lehet, magabiztossága töretlen. Pedig aligha van erre oka. Mert miért is lett volna probléma, hogy 2007-ben a magyar miniszterelnök elment Szaranszkba, az Oroszországban élő finnugor népek fórumára? Netán azért, mert nem volt szolidáris az észtekkel? Vagyis valóban az lett volna a helyes magatartás, hogy a legnépesebb finnugor közösség miniszterelnökeként bojkottálja a találkozót, csak mert az észt kormányfő nem kapott meghívást? Ilyet csak az állíthat, akinek fogalma sincs az orosz politika működéséről, az Oroszországban élő kis népek életfeltételeiről. És persze az, akinek e kis népek életénél fontosabb a lelkiismeretét megnyugtató, ám számára semmiféle kockázattal nem járó látványos demonstráció. Gyurcsány belátta mindezt és elment, mert tudta, hogy jelenlétével sokkal többet használ, mint tiltakozó távolmaradásával érhetne el. És ebben igaza lett, még akkor is, ha ezt a jobboldal és Papp László Tamás máig nem látja be. Elgondolkodtató, hogy a finn elnök részvétele nem keltett otthonában semmiféle politikai vitát. Vajon ott ez miért nem okozott gondot? Arról már nem is beszélve, hogy az észt miniszterelnök – ellentétben a tallinni parlament külügyi bizottságának elnökével – volt olyan elegáns, hogy a találkozó napján adott interjújában kifejezetten helyeselte, hogy mind Budapest, mind Helsinki a legmagasabb politikai szinten képviselteti magát a szaranszki fórumon. Ha tehát Andrus Ansip nem látott problémát a magyar részvételben, akkor ez mért fáj máig Papp László Tamásnak?(Egyébként Gyurcsány még a találkozó estéjén vette a fáradságot és felhívta észt partnerét – aki nem szocialista, hanem jobboldali politikus – és megköszönte támogató nyilatkozatát.)   

Papp László Tamás azt is Gyurcsány szemére veti, hogy a Nabucco-val szemben favorizálta a Kék, illetve később – az orosz koncepció változása nyomán – a Déli Áramlatot. Ez a vád a jobboldal kedvenc vesszőparipája, ami azért is különösen érdekes, mert az idő mára teljes mértékben Gyurcsányt igazolta.  A szocialista miniszterelnök ugyanis – ellentétben az éveken át sulykolt állítással, amit Papp kritikátlanul maga is átvesz –, soha nem volt a Nabucco ellenfele, csak éppen világosan látta azokat a politikai korlátokat, amelyek kezdet kezdetétől kétségessé tették e vezeték megépítését.  És, mert Magyarország gázellátása felettébb sérülékeny, felelős miniszterelnökként nem tehetett mást, minthogy minden lehetséges komoly opció előtt „nyitva tartotta a kaput”. Ha Papp László Tamás ismerné Gyurcsány 2007. március 26-án elmondott parlamenti beszédét – és nem a két héttel korábban az International Herald Tribune-ban megjelent, a miniszterelnökkel készített interjúból csak egy-egy mondatot idéző cikkre hagyatkozna –, akkor nem ismételgetné e képtelen vádat. A parlamenti beszédből ugyanis világosan kiderül, hogy Gyurcsány mindig is tisztában volt a Nabucco kínálta előnyökkel, ugyanakkor a megvalósítása előtt tornyosuló akadályokkal is. Mert mi a dolga egy felelős kormányfőnek, ha nem épp ez, vagyis világosan látni és nem hamis illúziókat kelteni. Úgy tűnik, mintha ezt mára kezdené a Fidesz is megérteni. Erre vall a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium augusztus derekán nyilvánosságra került – az előző kormány véleményével lényegében egybeeső – álláspontja is, mely szerint „egyoldalú gázellátási helyzete miatt Magyarország érdekelt úgy a különböző gázszállító útvonalak kiépítésében, mint a több forrásban. Így támogatja mind a Nabucco, mind a Déli áramlat tranzitvezetékek megépítését és összekapcsolását a hazai elosztó rendszerekkel”. (Népszabadság,2010.08.18.) 

Pontos és korrekt álláspont, mindenekelőtt azért, mert Európában nincs még egy olyan ország, amelynek gázellátása oly mértékben lenne sérülékeny, mint Magyarországé. Ez pedig abból – a ma már talán széles körben ismert – körülményből fakad, hogy miközben a magyar gazdaság elsődleges energiafelhasználása több mint 40 százalékban földgázalapú, aközben az ország földgázszükségleteinek 80-85 százalékát kénytelen külső piacokon – csaknem kizárólag Oroszországból – beszerezni. Ez kétségtelenül kényes és kiszolgáltatott helyzet, amit csak tovább növel az a körülmény, hogy a gázbeszerzés lényegében egyetlen vezetéken – az Ukrajnán áthaladó és Csehország felé tartó – Testvériség szállítórendszer egy leágazó szálán át történik. Ilyen helyzetben minden felelős kormány kötelessége keresni azokat a megoldásokat, amelyek valamilyen módon és mértékben csökkenthetik az ellátás körüli bizonytalanságokat. És a Déli áramlat – bármit gondoljon is erről Papp László Tamás – a terv 2007-es meghirdetésekor éppúgy ebbe a kategóriába tartozott, mint az EU által támogatott Nabucco-projekt.

Kétségtelenül több előnyt kínált az utóbbi, mert szemben a Déli áramlattal nemcsak új szállítási útvonalat ígért, de új – az oroszországitól független – beszerzési forrásokat is.  Csakhogy a Nabucco-projektnek kezdet kezdetétől volt egy súlyos deficitje: nem látszódtak – és sajnos ma sem látszódnak – a vezeték tartós és megbízható feltöltésének forrásai. És nem azért, mert ennek természeti korlátai lennének. Erről szó sincs, mert mind az iráni, mind a Kaszpi-tenger környéki tartalékok bőségesen elegendők lennének ahhoz, hogy akár több, Nabucco méretű vezetéket is ellássanak évtizedeken át. A probléma mindig is abból eredt, hogy – miután Irán nukleáris programja miatt kiesett a lehetséges feltöltő államok közül – felettébb bizonytalannak tűnt a Teherán helyére belépő posztszovjet államok – Azerbajdzsán, Türkmenisztán és Kazahsztán – politikai önállósága. Vagyis kérdéses volt – és maradt máig –, hogy ezek az államok készek és képesek-e Moszkva akaratával szemben európai piacokra juttatni értékes erőforrásaikat, mindenekelőtt földgázukat. És ez a kétség, ahogy ezt az elmúlt évek fejleményei mutatják, messzemenően indokoltnak bizonyult. Mindez azonban éppúgy világosan látszott 2007-ben, a Nabucco vs. Déli áramlat vita fellobbanásakor, mint most. Ám a Fideszt mindez akkor a legkevésbé sem izgatta. Végig úgy tett – miként Papp László Tamás is –, mintha a Nabucco körüli bizonytalanságok lényegtelenek lennének, míg Magyarország csatlakozása a Déli áramlathoz energetikai rabláncra fűzné jobb sorsra érdemes hazánkat. Vagyis az akkor ellenzékben lévő Fidesz a legkevésbé sem volt tekintettel az ország kényes gázellátási helyzetére – amire most hirtelen a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium oly érzékeny lett – és egy olyan projekt egyoldalú támogatását forszírozta és kérte számon folyamatosan a kormányon, amelynek megvalósulási esélyei kezdet kezdetétől rendkívül alacsonyak voltak.

Hogy mennyire alacsonyak, azt többek között jól mutatja a Türkmenisztánból kiinduló Kínába tartó ún. transzeurázsiai gázvezeték gyors megépülése is. A több mint kétezer km hosszú, négy országon áthaladó és a Nabucco eredetileg tervezett kapacitásával megegyező teljesítményű vezetéket 2008 augusztus végén kezdték fektetni és 2009 december közepén már üzembe is állították. Nem kellett tehát még másfél év sem ahhoz, hogy a gázvezetékkel Türkmenisztánból – Üzbegisztán és Kazahsztán érintésével – Nyugat-Kínába érjenek. Mindezt meg lehetett tenni, mert az építkezés nem ütközött politikai akadályokba, vagyis megépítése nem állt szemben Moszkva érdekeivel, már csak azért sem, mert Peking a türkmén gázt az európai átlagárnál csak jóval olcsóbban fogadja be. Eközben a Nabuccoval – a végtelen politikai egyeztetéseken és konferenciákon túl – lényegében nem történt semmi. Lehet persze a Nabucco építéséről rendelkező Ankarában aláírt kormányközi egyezményről (2009. július) azt állítani, hogy ez Magyarország számára „energiapolitikai rendszerváltást” hozott, mint ahogy tett ezt Németh Zsolt, a Fidesz akkori külügyi kabinetvezetője, csakhogy jó lett volna ezt tényekkel is alátámasztani.  A tények ugyanis e hangzatos kijelentést a legkevésbé sem támasztják alá. Egyrészt, továbbra sem épült még egyetlen méter sem a Nabucco-ból, de ha meg is épül majd, akkor is csak legfeljebb 2,5 milliárd köbméter pótlólagos mennyiségre számíthat évente e vezetékből Magyarország, miközben éves fogyasztása már ma is 13-14 milliárd köbméter. Ráadásul egyelőre semmi esély arra, hogy belátható időn belül meg is épülne az eredetileg tervezett „nagy Nabucco”. Ha még maradt valamire esély az egy évi 7-8 milliárd köbméteres teljesítményű „kis Nabucco”. Ám amennyiben ez a változat valósulna meg, úgy Magyarország még 1 milliárd köbméternyi plusz gázt sem remélhetne e vezetéken át. Ez lenne hát az „energiapolitikai rendszerváltás”?

A teljes képhez azonban az is hozzátartozik, hogy miként a Nabucco, úgy a Déli Áramlat kapcsán is – kezdet kezdetétől – számos kétség és kérdés merült fel a projekt életképességét illetően. Igaz ezek a kétségek, egészen más természetűek voltak, mint vetélytársáé.  Egy dolog azonban mindig is bizonyosnak tűnt: Moszkva, ha elszánja magát – kerüljön az bármennyibe is –, meg tudja majd építeni a vezetéket, mert lesz hozzá elég pénze, gáza és a bonyolult technológiai feladatot megoldani képes technológiája is. Az utóbbira az olasz energiaóriás, az ENI együttműködési készsége a biztosíték. Ez az állítás, vagyis hogy Moszkva kész és képes a Déli áramlat megépítésére, egészen 2008 őszéig kikezdhetetlennek tűnt. Ekkorra azonban Oroszországot is elérte a gazdasági világválság: az addig imponáló valutatartalékok kezdtek drámai ütemben apadni. De ami ebben a helyzetben még inkább nyugtalanította Moszkvát az az európai gázkereslet jelentős visszaesése. Oroszország így  azzal a nem várt helyzettel találta szembe magát, hogy hiába van gáza, pénze és technológiája, ha nem lehet biztos az európai gázpiac növekedésében, úgy aligha van értelme sürgeti e felettébb drága beruházás megvalósítását. Így aztán ami egy ideje a Déli Áramlat kapcsán orosz részről történik, az nem más, mint annak a képzetnek a hitelt érdemlő fenntartása, hogy Moszkva továbbra is kész és képes a vezeték megépítésére, de hogy mikor hozza meg végső döntését, az egyelőre rejtély.

Orosz részről ugyan máig hajtogatják, hogy az EU gázimport igénye 2020-ra legkevesebb évi 100 milliárd köbméterrel fog nőni, ám ez erősen kétséges. És ebben nemcsak a globális válság keltette következmények játszanak közre, de az is, hogy beérni látszanak az Unió korábbiaknál tudatosabb energiapolitikájának hatásai is. Az EU 2008 novemberében közreadott új energiapolitikai koncepciója lehetségesnek tartja, hogy amennyiben az abban foglaltakat sikerül teljesíteni – a fajlagos energiaigény csökkentésével, a megújuló energiafajták arányának növelésével, az EU belső energiaforrásainak fokozottabb kihasználásával, etc. –, úgy stratégiai értelemben egészen új energetikai helyzet jöhet létre. Az EU-koncepció ugyanis azzal számol, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén 2020-ig sikerül szinten tartani, vagy csak igen korlátozott mértékben növelni az EU országainak jelenlegi gázimport igényét, ami a válság előtti évben, vagyis 2007-ben 290 milliárd köbméter volt. Ha pedig nem nő lényegesen az EU országainak gázimport-igénye, úgy e mérsékelt növekedés kielégítéséhez még jó ideig nem kellenek azok a magisztrális vezetékek, amelyekről oly szenvedélyes és fölösleges vita folyt éveken át. Bőven elég lesz az Északi áramlat, a maga évi 55 milliárd köbméteres kapacitásával, valamint a cseppfolyós gáz fogadására alkalmas európai terminálok további teljesítménybővítése. Ráadásul ma már azt is tudjuk, hogy az Európai Unió válság előtti évi 500 milliárd köbméter körüli gázfogyasztása 2009-ben 44 milliárddal csökkent, ami felettébb érzékenyen érintette a gázexportőröket, különösen Oroszországot. Ilyen körülmények között aligha várható, hogy Moszkva belátható időn belül belefogna egy újabb gigaprojekt megvalósításába.

És itt érdemes egy pillanatra megállni és külön is megvizsgálni azt a Fidesz politikusai által éveken át hangoztatott tézist – amit Papp László Tamás nemes egyszerűséggel csak „energiapórázként” emleget –, hogy tudniillik a Déli áramlat megépülte tovább erősítené Oroszország európai energetikai térnyerését, azt az expanziót, ami a két majdani átkaroló vezeték nélkül is egyre kiszolgáltatottabbá teszi Európát. Csakhogy ez az állítás egész egyszerűen hamis. Már a válság előtti időszakra sem volt érvényes, az azt követőre pedig végképp nem igaz. Ha megnézzük, hogy miként alakult Moszkva részesedése az EU mai 27 tagállamának együttes gázimportjában, úgy azt látjuk, hogy míg ez az arány 1980-ban még 80 százalékos volt, addig tizenöt évvel később már „csak” 64 százalékos. De ez a folyamat a későbbiekben sem állt le, így 2007-ben az exportmonopóliummal rendelkező Gazprom részesedése már csak 41 százalékos volt, míg 2008-ban már a 40 százalékot sem érte el. És ha ehhez még hozzátesszük az orosz energiaóriás augusztusban közreadott összefoglalóját a teljes európai gázpiaci részesedéséről, akkor azzal szembesülünk, hogy ez az üzleti részesedés 2009-ben a korábbiakhoz képest is tovább csökkent. A Gazprom számításai szerint a cég a teljes európai és török gázpiacon tavaly már csak 26,3 százalékos arányban volt jelen, szemben a 2008-as 28,4 százalékos részesedéssel. Mindez kiváltképp annak ismeretében beszédes, hogy ugyanebben az időszakban a nagy rivális, a norvég Statoil 17,5 százalékról 18,5 százalékra tudta növelni részesedését, míg a katari Qatargas 1,4 százalékról 3,5 százalékra. Ez lenne hát a rettegett orosz gázexpanzió?

Moszkva lehetőségeit azonban nemcsak az európai gázkereslet csökkenése korlátozza, de más, hasonlóképpen fontos gázpiaci változások is, így a cseppfolyós gázkínálat utóbbi időben tapasztalható jelentős bővülése. Ezt mutatja a Qatargas piaci térnyerése is, ami ugyan egyelőre nem stratégiai jelentőségű, de mégis csak jelez egy fontos tendenciát. De ugyancsak komoly hatása lehet az európai piacra annak a „technológiai ugrásnak” is, amelynek révén a korábbiaknál jóval hatékonyabban és olcsóbban sikerült felszínre hozni palagázt az Egyesült Államokban. Ennek következményei már ma is érezhetők, hiszen az a cseppfolyós gáz, ami korábban jórészt az amerikai gázpiacon forgott, most jelentős részben átkerült Európába. És, ha a gázkitermelés „nem tradicionális technológiája” meghonosodik az öreg kontinensen is, ahol számos országban található jelentős mennyiségben palagáz, úgy akár már 10-15 éven belül bekövetkezhet az európai gázpiac tektonikus átrendeződése, ami biztosan nem Moszkvának fog kedvezni. Ez azonban egyelőre még nem a közeljövő, ám Oroszországnak ennek ellenére is nagyon kell kapaszkodnia ahhoz, hogy jelenlegi gázimportőri pozícióit megőrizze.

De mintha kezdené mindezt a Fidesz-kormány is megérteni. Legalábbis erre utal a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium nyilatkozatának egy további fontos eleme. A közlemény ugyanis azzal indokolja – egyébként helyesen, mint ahogy tette korábban a Gyurcsány- és Bajnai-kormány is – a Déli áramlat támogatását, hogy e majdani vezeték „az orosz gáz szállítását Ukrajna megkerülésével teszi” és ez azért fontos előny, mert „az elmúlt évek tapasztalatai alapján a magyar földgázellátást külső tényezők: a tranzit- és forrásország (Ukrajna és Oroszország) vitái veszélyeztetik legnagyobb mértékben”.  Igen, pont erről van szó. Meg arról, amit ugyancsak helyesen állapít meg a minisztériumi közlemény, hogy e viták rendezését még az EU legfelsőbb vezetésének nyomásgyakorlása sem tudja érdemben befolyásolni. Érdekes, hogy ehhez képest milyen határozottsággal bírálták a Gyurcsány-kormányt politikai ellenfelei állítólagos tehetetlenkedése miatt a tavalyi újabb orosz-ukrán konfliktus idején. A Fidesz-hez közel álló Budapest Analyses 2009. január 30-i keltezésű, az orosz-ukrán gázvitát áttekintő elemzése, például, egyenesen úgy fogalmazott, hogy „az Unió cselekvésének késedelmes volta részben annak is köszönhető, hogy a leginkább érdekelt felek, köztük a magyar kormány sem lépett fel elég erélyesen”.

Korábban a Fidesz vezető politikusai és szakértői rendre azért utasították el a Déli áramlatot, mert 1. veszélyezteti a közös európai energiapolitikát, 2. gyengíti Magyarország energiabiztonságát, 3. ellehetetleníti a Nabuccot, 4. tovább növeli az ország Moszkvától való energiafüggőségét. Joggal merül fel azonban a kérdés, hogy ha mindez igaz volt 2007 és 2009 közt, akkor egyszeriben mitől nem igaz most, vagyis miért nem kockázat ma mindez? Vagy talán sokkal inkább arról van szó, hogy mindez soha nem volt igaz, ám e vádakkal az akkori kormányt ragyogóan lehetett támadni, hírbe hozni, lejáratni?

Persze azokban az években is világos volt e vádak abszurditása, hiszen miért épp a magyar kormány által is támogatott Déli áramlat veszélyeztetné a közös európai energiapolitikát, miközben Európa kulcs országai épp a vita fellángolásakor újították meg hosszú távú gázszerződéseiket Oroszországgal.  Arról már nem is beszélve, hogy a Déli áramlat, amely kezdet kezdetétől orosz-olasz kezdeményezésként lépett fel, ma már tulajdonosai közt nemcsak a Gazpromot és az ENI-t tudhatja, hanem a francia energiaóriást, a világ egyik legnagyobb villamosenergia-termelőjét, az EDF-et is, miként az Északi áramlat sem csupán orosz-német projekt, hanem éppúgy holland és francia is, a Gasunie és a GDF Suez tulajdonosi részvétele révén. És miért is gyengítené Magyarország energiabiztonságát egy újabb szállítási útvonal megépítése, ha az egy makacs konfliktusszakaszt kerülne meg. Nyilván, sehogy, mint ahogy azt most helyesen látja a Fejlesztési Minisztérium. Azzal az állítással pedig végképp nem érdemes foglalkozni, hogy a Déli áramlat megépülte lehetetlenítené el a Nabuccot. A helyzet ugyanis ennél sokkal rosszabb: a Nabucco ellehetetlenüléséhez ugyanis nem kell az orosz vezetéknek megépülnie, lényegében ellehetetlenült az már a nélkül is. Ami pedig a negyedik vádpontot illeti, nos, ez is csak legfeljebb részben igaz. Ma ugyanis minden arra vall, hogy a Déli áramlat csak akkor épül meg, ha Moszkva és Kijev nem tud megegyezni az ukrajnai útvonal kölcsönös garanciákkal alátámasztott konszolidálásáról. Ha ez nem sikerül – bár sokkal valószínűbb, hogy végül mégis csak sikerülni fog –, úgy megkezdődik a tenger alatti vezeték fektetése és az eddig Ukrajnán át Európa felé szállított gáz nagy része átterelődik a két elkerülő áramlatra, a Délire és az Északira. Ukrajna nyilván vesztese lesz e helyzetnek, már csak azért is, mert elesik a költségvetése számára oly fontos tranzitdíjaktól. De, hogy mi ne kerülhessünk hasonlóképpen vesztes pozícióba, vagyis két szék közt a pad alá, mindenképpen fenn kell tartanunk részvételünket a Déli áramlatban.  Ha nem ezt tennénk, úgy sokkal súlyosabb problémával találhatnánk szembe magunkat: annak kockázatával, hogy felénk se Ukrajnán, se a Déli áramlaton át nem jönne majd gáz. Ez nyilvánvalóan nem érdekünk. És ezért volt fontos, hogy Magyarország ott legyen a Déli Áramlat részesei közt. Ezt világosan látta Gyurcsány. És ez – ellentétben Papp László Tamás nyeglén odavetett megjegyzésével – soha nem volt „Putyin előtti gazsulálás”.

De hagyjuk Gyurcsányt és nézzük magát a Fidesz-fordulatot, merthogy egy ideje kétségtelenül meglepő változáson megy át a jobboldal legnagyobb pártjának keleti politikája. Az a politika, amelyre éveken át a Moszkvával szembeni erős bizalmatlanság és ellenszenv volt jellemző, tavaly ősz óta kezd oroszbarát hangnemre váltani.  Ezzel, ellentétben Papp László Tamás állításával, még nem is lenne baj – leszámítva a neofitákra jellemző túlzásokat, így a szerző által is joggal kifogásolt pártkapcsolatokat –, hiszen a magyar politikai közösség egészének érdeke, hogy a két ország viszonyát ne terheljék fölösleges konfliktusok. Érdekütközés úgyis akad épp elég, nem kell azt kölcsönös ellenszenvvel és előítéletekkel tovább terhelni. Ha ezt megértette a Fidesz, úgy e fordulattal szemben aligha lehet kifogásunk. Ám azzal szemben nagyon is lehet, hogy e felismerés miért is váratott ily hosszan magára. Emlékezhetünk, korábban nem akadt szinte egyetlen olyan stratégiai súlyú kérdés sem – az energiaszállításoktól, az amerikai rakétapajzs európai telepítésén át egészen a „színes forradalmakig” –, amely kapcsán ne ütközött volna élesen Orbán és a Fidesz retorikája Moszkvával.

Orbán – aki politikai pályafutása kezdetétől bizalmatlan Oroszországgal és, aki első kormányzása idején megragadott szinte minden alkalmat, hogy nyilvánosan oktassa ki a ’90-es években folyamatosan gyengülő keleti óriást – 2007-ben érezte meg újra annak lehetőségét, hogy az oroszkártya ismételt kijátszásával visszanyerheti Washington bizalmát. Orbán – és környezete – ettől kezdve nap nap után hajtogatta, hogy nem szeretné, ha Magyarország a Gazprom legvidámabb barakkja lenne – ugyan ki szeretné ezt e hazában? –, és ő bizony nem érti a magyar kormány politikáját, amely szerinte – mint ahogy ezt 2007 novemberében, soros amerikai látogatásakor megjegyezte – továbbra is a Nyugat és Kelet közti híd szerepét szánja Magyarországnak, holott „mi nem híd vagyunk, hanem hídfő, méghozzá a nyugati oldalon”.  

És, ha „hídfők” vagyunk, úgy nagyon is érthető, hogy miért kell „alkotmányos puccsot” kiáltani a Déli Áramlatra vonatkozó első kormányközi megállapodás aláírásakor, 2008 márciusában, függetlenül attól, hogy az akkor parafált megállapodás lényegében semmire sem kötelezte a feleket, már csak azért sem, mert máig nem született meg a végső döntés a vezeték megépítéséről. Az meg végképp nem érdekes, hogy Budapest előzetes csatlakozását az orosz-olasz tervhez, egyrészt Róma kifejezett kérése, másrészt az ország kényes és sérülékeny energetikai helyzete, harmadrészt pedig az alternatív terv, a Nabucco vezeték megépítése körüli komoly kétségek vezérlik. De kit izgat mindez, ha nem a tényleges helyzet bemutatása a cél, hanem annak sulykolása, hogy a magyar kormány külön utakon jár, mert oroszbarát. Ez a vízió egészen odáig duzzad, hogy Németh Zsolt, a Fidesz vezető külpolitikusa még 2009 áprilisában is – alig fél évvel Orbán fordulatot jelentő szentpétervári útja előtt – továbbra is úgy gondolja, hogy az Oroszországhoz fűződő kapcsolatok a magyar külpolitika „pregnáns” vitatémája, amihez hasonló „orientációs vita” csak Szerbiára jellemző. Ha ő mondja, biztos így is van. Már csak azért is, mert mi – ellentétben Szerbiával – mégis csak tagjai vagyunk a NATO-nak és az EU-nak. És ez – akár hogy is vesszük – világos értékválasztás.  De az akkori Fidesz szerint – nem. És valami effélét gondolhat Papp László Tamás is, különben miért emelné ki pozitív példaként a Fidesz pragmatikus szakértőit, akik tavaly őszig nagyrészt euroatlantisták voltak. Nyilván azért, hogy e vonásuk révén jótékonyan különböztesse meg őket ne csak a párt „vérjobbos ideológiai holdudvarától”, de a Putyinnal túl gyakran találkozó – így atlantizmusában feltehetően ingatag – Gyurcsánytól is.

Mindez persze szorosan összefügg azzal a szorgos munkával fölépített és a Fidesz politikusai által is osztott képpel, mely szerint Oroszország újra terjeszkedik, újra vissza akar térni – többek között – térségünkbe is. Ugyan a nyugati szakértők jelentős csoportja azt gondolja – és álláspontját komoly érvekkel támasztja alá –, hogy ilyen ambíciók Moszkvát nem fűtik – és ha fűtenék is, az ehhez szükséges erőforrások nem állnak rendelkezésére és még jó ideig nem is fognak –, ám mindez nem hatja meg Orbánt és környezetét. És Papp László Tamást sem, aki hosszasan és egyetértően idézi Orbán 2008 szeptemberében elmondott kötcsei beszédét, ahol a Fidesz elnöke kijelenti: elfogadhatatlan Moszkvának az az igénye, hogy közvetlen környezetét „legitim biztonsági zónaként” kezelje, miként az az orosz törekvés is, hogy a Gazprom másokat kizárva próbálja fölvásárolni az azeri és türkmén gázt. Mindebből pedig Orbán arra a következtetésre jut, hogy „mára teljesen bizonyossá vált, hogy Oroszországnak átgondolt világhatalmi törekvése van”. 

Érdekes és merész álláspont e két tényből világhatalmi ambíciókra következtetni. Már csak azért is, mert világosan látható, hogy Oroszország erejéből legfeljebb csak arra futja, hogy közvetlen környezetét vonja felügyelete alá – de még erre sem képes mindenütt. Olyannyira nem, hogy immár két éve még azt se tudja elérni, hogy Fehéroroszország ismerje el Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét. Így festene egy erőtől duzzadó, világhatalomra törő ország? Aligha! Arról már nem is beszélve, hogy miként más államoknak, úgy Oroszországnak is lehetnek közvetlen környezetében „legitim biztonsági érdekei”. A kérdés csak az, hogy ezeket az érdekeket miként definiáljuk. Egyébként nem valószínű, hogy az Egyesült Államok tétlenül nézné, ha közvetlen környezetében rakétákat telepítenének, még ha azok védelmi célokat szolgálnak is, és alighanem attól a lehetőségtől se lenne elragadtatva, ha szomszédai olyan katonai szövetséghez csatlakoznának, amelynek Washington nem tagja. Ugyanígy van ezzel Oroszország is. És ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy mi mit gondolunk a Nyugat katonai szervezeteiről és azok céljáról. A moszkvai percepció egészen más. Lehet persze azzal nem egyetérteni, ám attól az még más marad. Ami pedig a gázfölvásárlást illeti, nos, az kétségtelenül ellenszenves lépés: Moszkva durván visszaél helyzetével. A probléma csak az, hogy a Nyugatnak nincsenek olyan eszközei, amivel Oroszországot hatékonyan korlátozhatná ebben. Lehet, hogy majd lesznek, de egyelőre nincsenek. Mindazonáltal merész és képzeletgazdag állítás a „legitim biztonsági zónák” iránti igényből, és a Kaszpi-tenger környéki gázfelvásárlásból Moszkva világhatalmi ambícióira következtetni.

De mindez hosszú időn át nem okozott gondot a Fidesz politikusainak, akik kitartóan vallották, hogy az Egyesült Államok európai jelenlétére mindenekelőtt Oroszország fokozódó expanzionizmusa miatt van szükség. Németh Zsolt 2008 októberében, közvetlenül az amerikai elnökválasztás előtt a „Konzervatórium” körkérdésére válaszolva egyenesen azt állítja, hogy „az amerikai jelenlétre és kapcsolatokra különösen egy olyan időszakban van szükség, amikor Oroszország megpróbálja megint kialakítani érdekszféráit, ami meggyőződésem szerint jelenleg a legnagyobb biztonsági kockázat számunkra”. De miért is? Az érvek és bizonyítékok megint csak hiányoznak. Mindenesetre e képzelt fenyegetettség oly erős, hogy 2009 nyarán közép-európai értelmiségiek és egykori politikusok, köztük Martonyi János, nyílt levélben fordulnak az amerikai elnökhöz, hogy Washington ne hagyja magára Kelet-Közép-Európát. Jellemző módon az Obama-adminisztrációhoz közel álló, és még mindig befolyásos Brzezinski egy prágai angol nyelvű lapnak (Prague Daily Monitor, 2009.11.18.) nyilatkozva a levél kapcsán megjegyezte, hogy ideje lenne végre Közép-Európának felnőni és felhagyni Amerika képzelt veszélyekkel való riogatásával.

Nos, ehhez képest valóban váratlan volt Orbán tavaly év végi – máig nem teljesen tisztázott jellegű és tartalmú – szentpétervári útja és találkozója Putyinnal. Miként Martonyi János Magyar Hírlapnak adott márciusi interjúja is (Magyar Hírlap, 2010.03.18.), ahol a jövendő külügyminiszter a Fidesz-kormány stratégiai céljait összegezve már úgy fogalmazott: „…jó szövetségesi viszony az Egyesült Államokkal, barátság Oroszországgal…”. Ez a fogalmazás annál is inkább meglepő, sőt, zavarba ejtő, mert Gyurcsány soha nem beszélt barátságról. Ennél jóval szerényebbek voltak tervei. Mindössze korrekt, pragmatikus viszony kialakítása volt a cél, vagyis egy olyan kapcsolaté, amelyben a felek kölcsönösen tekintettel vannak egymás legitim érdekeire. Barátság már csak azért sem merülhetett fel, mert a két ország közti értékbeli különbségek túlságosan nagyok ehhez. De Orbán Bálványosi Szabadegyetemen elmondott beszéde után – és látva az elmúlt hónapok kormányzati döntéseit – akár már arra is gondolhatunk, hogy ez különbség egy idő után talán már nem is lesz olyan nagy. És ennek aligha örülhetünk majd. 

 

 (előzmények: Papp László Tamás: Orbán, a muszkavezető; Szvák Gyula: Mi, moszkoviták; Gyóni Gábor: Szabadelvű misszionáriusok)

 

Cimkék: Nabucco, Déli Áramlat, Fidesz és Oroszország
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat