OROSZVILAG.HU


Az orosz páternoszter

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2010-10-10 09:17:10  |  
Szvák Gyula

Az orosz páternoszter

Kegyencek sorsa az orosz hatalmi rendszerben

 Az orosz páternoszter

 

Az emberek általában félnek a páternosztertől. Különösen az orosztól. Én már gyerekkorom óta tanulmányozom mindkettőt. Tagadhatatlanul liftezik az ember gyomra, amikor beszáll, és bizony kiszállni sem egyszerű belőle, ha már benne vagyunk. Ha nem vigyázunk, levisz a pincébe. Előbb még a padláskanyarban voltunk, majd egyszer csak a mélyben találjuk magunkat. Örülhetünk, ha a végén ép bőrrel megússzuk.

Szakasztott így működik az orosz hatalmi gépezet is. Alapjában véve bármely más is, csak a méretek, a tétek mások, ám én csak az oroszról szólnék. Az emberek most éppen Luzskov polgármester kapcsán kapták fel értetlenül a fejüket. Moszkva 18 hosszú esztendőn át szinte mindenható ura hirtelen az utcán találja magát, és még boldog lehet, ha feleségével együtt a börtönt megússza. Az érintett számára egyébként az ilyesmi mindig váratlanul hat – már csak ilyen gyarló, naivak vagyunk mi, emberek –, a külvilág azonban mindent már jó előre tudni vél, aztán az önbeteljesítő jóslatok valóra is válnak. A hatalom malmai konok kitartással őrlik porrá magát a molnárt is, ha nem tudja, hol a helye a rendszerben. Márpedig előbb-utóbb sokan elhiszik magukról, hogy érinthetetlenek és sérthetetlenek.

Nem volt ez mindig így Oroszországban. IV. Iván idején például még tudta egy bojár, hol a határa hatalmának. A félelmetes cár nyugodtan megkorbácsoltathatta Msztyiszlavszkij herceget, a bojár duma első emberét, akinek egy szava nem volt ez ellen. Később egy tatár szolgáló fejedelmet – bizonyos Szimeon Bekbulatovicsot – ültetett saját trónjára, aki majd egy évig viselte a „Minden oroszok nagyfejedelme” címet és a koronát. Ő szintén óvakodott attól, hogy tényleg uralkodónak higgye magát, így jutalmul életben maradhatott, amikor IV. Iván hamarosan véget vetett a „kettős” uralomnak. Rosszabbul jártak a rendszeres tisztogatásokat végző „opricsnyik kutyái”, akikre menetrendszerűen szintén rákerült a sor.

I. Péter nemes egyszerűséggel jól pofon verte kegyencét, Mensikovot, az írástudatlan római herceget, amikor kopói kiderítették, hogy bizalmasa bizony enyveskezű. Az extravagáns cár még ezt a nagyvonalúságot is megengedhette magának, ugyanis a bitófákat a felségsértőknek tartogatta. Más kérdés, hogy az egykori lepényárus nem sokkal élte túl mesterét. Még néhány évig halászgatott a Péter utáni idők zavarosában, látszólag oly eredményesen, hogy a birodalom tényleges urává emelkedett, ám jött egy új cár új kegyence, és irány Szibéria. Az út elején még népes kíséret társaságában, 33 felmálházott szekérrel (csak a kétezer darabból álló kristálykupica-gyűjteményét kellett hátrahagynia, no meg palotáit, földjeit). A célállomásra – Berjozovo faluba – azonban már csak egy rézüsttel, három lábassal és néhány tucat ólomedénnyel érkezett. Két év múlva aztán követi őt, pont ugyanarra helyre, az az Ivan Dolgorukij herceg is, akinek rossz sorsát köszönhette. Ez a gárdapuccsok kora Oroszországban. Gyors egymásutánban jönnek, halnak cárok, cárnők, régensek. Aki Dolgorukijt száműzte, az szintén Szibériába kerül, ám hamarosan ez a sors vár az őt eltávolító kegyencre is. Ez esetben olyan viharos gyorsasággal történik mindez, hogy a két száműzött jövet-menet még össze is találkozik Kazany városában.

Nagy Katalin nemhiába volt, legalábbis eszméiben, felvilágosult uralkodó, ő másként intézte ez irányú ügyeit. A körülbelül másfél tucat szeretője mind szabadon – értsd: ép bőrrel – elvonulhatott. Sőt… Gáláns végkielégítést – aranyat, földeket, rajtuk jobbágyokat – kaptak.

A XIX. század már az egyre anakronisztikusabbá váló hatalomról és az egyre emelkedettebbekké váló eszmékről szól. Konfrontációba az autokratikus uralmi rendszer és a reformszándékok kerülnek egymással. I. Sándor cár például uralkodása elején eljátszik a liberális gondolatokkal, megbízza Szperanszkij nevű főhivatalnokát, hogy reformtervezetet írjon neki, majd amikor az komolyan veszi a feladatot – irány a száműzetés. Különbség a XVIII. századhoz képest, hogy nem fogságba vetik vagy kényszermunkára fogják, és hogy ennélfogva később – szűk évtized múlva – épségben tér haza. Másképpen kerül összeütközésbe a hatalommal Pjotr Csaadajev, a kiszolgált gárdatiszt. Az ő moszkvai szalonokban kéziratos formában terjedő levelei „egy hölgyhöz” az oroszok világtörténelmi jelentéktelenségéről és haszontalanságáról szólnak. Nem csoda, hogy elmebetegnek nyilvánítják. E megoldás a későbbiek során még igen sokszor igen gyümölcsözőnek bizonyul. Ebben a korban nincsenek éles hatalmi váltások, a cári család uralma megkérdőjelezhetetlen, vagy ha megkérdőjelezik, azt a forradalmi terror eszközével teszik. A „nihilista” alternatíva ugyanakkor kívül esik a mostani eszmefuttatáson, hiszen képviselői sosem kerültek hatalmi helyzetbe.

A szovjet korszakban azonban ismét beindul az orosz páternoszter. Valójában ekkor teljesedik ki igazán. Az egalitárius eszme ugyanis igen csábító erejű, generációkat és társadalmi rétegeket igazán fáradságos munkával lehetett csak arról „lebeszélni”, hogy komolyan vegyék. És hát persze az új politikai kultúra sem volt, enyhén szólva, par excellence értelmiségi kultúra: viszonylag szűk tere lett a kifinomultabb technikáknak. Alulképzett vagy teljesen képzetlen emberek sokasága kapaszkodott hirtelen fel az uborkafára. Időről időre úgy kellett lerázni őket róla. Ennek a rendszernek lényeges jellemzője volt a mobilitás, amely, persze így kimondva durva eufemizmus, ám csak bizonyos idő után lepleződött le manipulatív jellege. Kétségtelen ugyanis, hogy az új rend lényegi vonásai közé tartozott, hogy új emberekre támaszkodott, és csak fokozatosan vált világossá, hogy ezt a régi eszközökkel valósítja meg. Számtalan példát lehetne itt felsorolni. Ekkor ismét számolatlanul lehetett fizikailag is megsemmisíteni egykori kegyenceket. Aki tegnap még élet-halál ura volt, holnap könnyen a Lubjankán, majd jeltelen sírban találhatta magát. Az orosz páternoszter ekkor szabadult el igazán, ilyen lejtmenetet IV. Iván óta nem ismert az addigi orosz történelem. Ha belegondolunk, ebben az összefüggésben nem is Jagoda, Jezsov, Berija XVI. századra hajazó története az igazán szimptomatikus. A hóhérokat valójában egyetlen kultúra sem fogadta be soha. A történelmi struktúrák mély beágyazódása szempontjából szignifikánsabb a rejtélyes Kirov-gyilkosság, amely a centrumrégiók-, a kétfőváros-probléma áthagyományozódását jelezheti a szovjet korszakban. A néplélek, a nehezen definiálható, ám mégis létező orosz mentalitás kontinuitását mégis a leginkább Molotov esetével lehetne érzékeltetni. Ő elvileg Sztálin után a második ember volt sokáig a Szovjetunióban. Zsidó felesége azonban ennek ellenére éveket töltött a Gulagon. Molotovtól sok millió ember élete függött, de feleségét nem állt hatalmában kihozni a táborból.

Jurij Luzskov műszaki ember. Hasznára lett volna, ha történelmi stúdiumokat is folytat. Persze, a XXI. század nem IV. Iván vagy I. Péter kora, de még csak nem is a szovjeté. Se bitófára, se ólombányába nem kerül ember a politikai hatalom csúcsairól. Nagy valószínűséggel még milliárdjait is megtarthatja a felesége. Ez azonban a tegnap még nagy hatalmú moszkvai polgármestert nemigen fogja vigasztalni. Hátralevő életét sértett emberként fogja leélni, és váltig nem fogja érteni, amit rajta kívül mindenki pontosan tudott.

Az történt ugyanis, hogy a mai orosz hatalmi rendszer „szent tehenét”, a Putyin–Medvegyev-féle tandemet vette, tán akaratlanul, célba. Vagdalkozásában éket kívánt verni a kényes egyensúlyt érzékenyen őrző két vezető közé, úgy, hogy ezen igyekezetében Vlagyimir Putyin mögé bújt. Egyedül őt lepte meg, hogy nem talált ölelő karokra.

IV. Iván, Szimeon Bekbulatovics, Mensikov korban távoli figurák. Semmilyen komolyan vehető történelmi összehasonlítás nem vonható meg közöttük és Putyin, Medvegyev, Luzskov között.

Csak az orosz páternoszter működik rendületlenül. Tanulságul szolgálva más hatalmi kultúrák számára is. A „gigászok” csatája láttán a fejét kapkodó kisember pedig marad a földszinten.

 

(A cikk eredetileg a Népszabadság 2010. október 9-i számában jelent meg) 

 

 

 

Cimkék: Jurij Luzskov, Oroszország, orosz hatalomgyakorlás
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat