OROSZVILAG.HU


A posztszovjet térség 2010-ben (II.)

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2010-12-31 14:44:07  |  
Gyóni Gábor

A posztszovjet térség 2010-ben (II.)

A legfontosabb fejlemények

A posztszovjet térség 2010-ben (II.)

 5. Kirgizisztán az összeomlás szélén

Kirgizisztánt hagyományosan Közép-Ázsia legszabadabb országának tekintik, ez az egyetlen állam a régióban, ahol a függetlenség elnyerése után békés hatalomváltás következett be (2005-ben az ún. „tulipános forradalom” idején Aszkar Akajevet üldözték el). Kurmanbek Bakijev elnök 2005 után talán még elődjénél is hangsúlyosabb oroszbarát politikát folytatott, 2009-ben azonban elkövette azt a hibát, hogy elkezdett játszadozni Moszkvával és Washingtonnal: előbb azt ígérte az oroszoknak hogy – pénzért - kitessékeli az országból az amerikaiak által (ki tudja, mi mindenre) használt manaszi légibázist, majd nem tett semmit.

Bakijev, eltávolodva Oroszországtól, Amerika felé közeledett közben odahaza is nekilátott a demokratikus intézményrendszer felszámolásához, a hatalom hadjáratot indított a független média ellen, megkérdőjelezte a választások értelmét, a parlamentet „vének tanácsával” váltotta volna fel.

Bakijev autoriter fordulata április elején ellenállásba ütközött a világiasabb Észak-Kirgizisztánban, előbb Talasz városában, majd a főváros Biskekben tört ki felkelés. A hatalom éles lőszerekkel lőtt a tüntetőkre, több tucat ember meghalt, s bár Bakijevéket délen támogatták, a Kazahsztánba (majd Belaruszba) menekült elnök lemondott, ideiglenes kormány vette át a hatalmat.

Az áprilisi hatalomváltás szinte csak előjáték volt ahhoz a vérengzéshez képest, ami júniusban tört ki Dél-Kirgizisztánban a kirgizek és a népes üzbég kisebbség között. Oroszország és az ODKB országok a biskeki kormány kérése ellenére tehetetlenül, ölbe tett kézzel nézték végig a mészárlást. A kirgiz kormány először a menekült Bakijev-klánt vádolta a zavargások megszervezésével (akik állítólag tadzsik zsoldosokat béreltek fel a konfliktus kirobbantására), később viszont az üzbégeket tette felelőssé. Mintegy százezer őslakos üzbég menekült el Dél-Kirgizisztánból Üzbegisztánba, ám Taskent visszatoloncolta a menekülteket.

A válságba került Kirgizisztán államformaváltással is megpróbálkozott, parlamentáris köztársaság lett, ám problémák ettől nem múltak el. A dél-kirgizisztáni zavargások milliárdos nagyságrendű (dollárban) kárt okoztak, miközben az államkincstár üres. A termés jelentős részét nem takarították be, az élelmiszerárak az égbe szöktek, a munkanélküliség továbbra is nagy. A hatalomváltás nyomán az állami adminisztráció szétzilálódott, a 2010-es év eseményei minden eddiginél élesebben világították rá az ország északi és déli régiójának ellentétére, miközben a dél-kirgizisztáni őslakos üzbég kisebbség helyzete megoldatlan, további konfliktusokat vetítve előre.

Az összeomlás szélére sodródott Kirgizisztán 1991 utáni története azt demonstrálja, hogy az ország eddig nem tudott megbirkózni a függetlenség, az önálló állami lét támasztotta kihívásokkal. 

 A posztszovjet térség 2010-ben (II.)

4. Orosz belpolitikai változások, csak egy elnök maradt Oroszországban

2010-ben talán azok számára is „észrevehetővé” vált Dmitrij Medvegyev orosz elnök, akik korábban azt gondolták, az orosz államfő valójában Vlagyimir Putyin miniszterelnök bábja.

Megmutatkozott mindez a szimbolikus szférában és a reálpolitikában is. Dmitrij Medvegyev egyértelműen elhatárolodótt a sztálinizmustól („Sztálin nem nyerhet bocsánatot”), ami mindenképpen változás a korábbi évek, a sztálinizmushoz nem feltétlen egyértelműen viszonyuló felfogásához („Sztálin, az effektív menedzser”).

Az orosz elnök nem egy alkalommal igen élesen nyilatkozott az Egységes Oroszország hatalmi pártról (melynek Vlagyimir Putyin az elnöke), s többször bírálta nyíltan az orosz kormányfő tevékenységét (a jaroszlavli Világpolitikai Fórumon, vagy legutóbb a Hodorkovszkij-ügy kapcsán).

A legfontosabb változás talán az oroszországi régiók tekintetében észlelhető. Medvegyev elnök számos cserét kezdeményezett a régiók élén, nem kímélve a legbefolyásosabb politikusokat sem. Még 2009-ben távozott Mintyimijer Sajmijev tatár elnök, és Eduard Rosszel szverdlovszki kormányzó, idén pedig Georgij Boosz kalinyingrádi kormányzó, Murtaza Rahimov baskír elnök, és a különc viselkedésű Iljumzsinov kalmük elnök feje is a „porba hullott.” A legnagyobb fogás, kétségkívül, Jurij Luzskov moszkvai polgármester (aki úgymond, Putyin híve) leváltása volt, melyet gondosan megszerkesztett médiahadjárat előzött meg. Miközben Medvegyev szavakban gyakran beszél decentralizmusról, a centralizáció és unifikáció jegyében 2010-ben Oroszországban felszámolták a regionális elnöki intézményt. E folyamatban Ramzan Kadirov csecsen elnök mutatott példát, s bár a tatárok és baskírok húzódoztak, ez nem jelentett akadályt a regionális elnöki intézmény, a föderalizmus egyik fontos szimbolikus elemének teljes likvidálásához. Így mára csak egyetlen elnök maradt Oroszországban, Dmitrij Medvegyev.

2010-ben Medvegyev népszerűsége befogta a sokáig magasan vezető Putyinét, s egyre inkább úgy tűnik, az Orosz Föderáció harmadik elnöke nem kíván önként távozni 2012-ben az államfői posztról.

 A posztszovjet térség 2010-ben (II.)

3. Élesedő nacionalizmus Oroszországban

Oroszország nagyvárosaiban (elsősorban Szentpéterváron és Moszkvában) már évek óta rettegésben tartják a közép-ázsiai, kaukázusi, afrikai bevándorlókat az orosz neonáci terrorhordák, 2010 decemberében azonban példátlan zavargássorozat (valóságos szkinhedfelkelés) tört ki Moszkvában és más orosz városokban.

 A nácik számára az ürügyet egy futballszurkoló halála adta, akit kaukázusiak öltek meg. Ezt követően elzárták Moszkva egyik főútját, majd az orosz államiság szívében, a Kreml mellett randalíroztak, miközben a rendőrség nem volt képes megfékezni az erőszakot. Moszkvát elborította a rasszista erőszak, de idegengyűlölő megmozdulásokra került sor Szentpéterváron, Voronyezsben, Rosztov na Donu-ban és más városokban is.

Dmitrij Medvegyev orosz elnök szerint az elszabaduló nacionalizmus akár Oroszország fennállását is veszélyeztetheti, amiben kétségkívül igaza van az orosz elnöknek.

Hiszen az oroszok éppen úgy jövevények Oroszország számos régiójában, mint a kaukázusiak Moszkvában. Az Orosz Föderáció soknemzetiségű állam, melynek számos régiójában az oroszok kisebbséget alkotnak. Az „Oroszország az oroszoké!” jelszó hangoztatói tevékenységükkel csak azt érik el, hogy eszkalálják a nemzetiségi feszültségeket. Az orosz etnikai nacionalizmus megerősödése az ellen-nacionalizmusok reakciójába ütközhet, ami valóban, végzetes következményekkel járhat a világ legnagyobb országa számára.

 

 A posztszovjet térség 2010-ben (II.)

2. A Nyugat és Oroszország közeledése, lengyel-orosz megbékélés?

A 2008-as grúziai háború a Nyugat totális geopolitikai vereségét eredményezte (először a hidegháború óta). A rövid ideig tartó és komolytalan dorgálások után viszont a nyugati-orosz együttműködés eddig soha nem látott távlatai bontakoznak ki.

Zbiegnew Brzezinksi szerint – a világgazdasági válság következtében - a szemünk láttára ér véget a Nyugat mintegy 500 éve tartó globális dominanciája, Oroszország viszont nem elég erős ahhoz, hogy restaurálni tudja egykori kiterjedt birodalmát, azaz egyenrangú félként lépjen föl a globális politikában Kínával vagy a Nyugattal szemben.

Másrészt a Nyugatnak és Oroszországnak számos közös érdeke van: Moszkvának is fontos, hogy Afganisztánban ne térjenek vissza a tálibok; hogy Irán ne váljon atomhatalommá; hogy a muszlim radikalizmust megállítsák; a nyersanyagok eladásából élő Oroszország erősen függ a nyugati piacoktól.

Ennek megfelelően 2010-ben, ha nem is volt töretlen, de folytatódott a nyugati-orosz közeledés folyamata.

Ennek legfontosabb szimbolikus része a lengyel-orosz megbékélés, mely paradox módon az oroszellenes Lech Kaczynksi lengyel elnök oroszországi repülőgépszerencsétlensége után vett lendületet, noha már ezt megelőzően is voltak jelek orosz részről a megbékélésre. Április elején egy orosz állami csatorna is bemutatta Andrzej Wajda Katyn című alkotását, Vlagyimir Putyin orosz miniszterelnök pedig térdre ereszkedett Katynban a lengyel áldozatok emlékműve előtt.

Az április 8-i tragédia valóságos katarzist eredményezett a lengyel-orosz viszonyban, mely szerencsés esetben egy történelmi megbékélés kezdete is lehet.

A nyugati-orosz viszony persze korántsem problémamentes, mégis, úgy tűnik, a nyáron az Amerikában lebukott orosz kémek ügye, vagy most a Hodorkovszkij börtönbüntetését elítélő nyugati nyilatkozatok csak apró szeplők a Nyugat és Oroszország közti „történelmi kiegyezés” folyamatában.

 A posztszovjet térség 2010-ben (II.)

1. Az ukrajnai fordulat

A 2010 januárjában tartott elnökválasztásokon megsemmisítő vereséget szenvedett a „narancsos forradalom” révén hatalomra segített Viktor Juscsenko nyugatbarát, ukrán nacionalista elnök. A választások győztese az „oroszbarát” Viktor Janukovics lett, akinek szűk egy éves kormányzása idején jelentős változások következtek be északkeleti szomszédunkban.

A nyugatbarát, ukrán nacionalista erők totális vereségében és szétzilálódásában nem kis szerepe van a Nyugatnak is, amely a narancsos forradalom idején, hatalomra juttatva Juscsenkóékat, mézesmázos ígéreteket tett Ukrajnának a leendő NATO- és EU-tagságról, amiből persze semmi nem valósult meg. A Nyugatnak csak negatív céljai voltak Juscsenkóék támogatásával, nevezetesen az, hogy megtorpedózzák Ukrajna csatlakozását a tervezett Egységes Gazdasági Övezethez Oroszország, Kazahsztán és Belarusz részvételével, egyáltalán, elszakítsák Ukrajnát Oroszországtól. A narancsosok közötti permanens viszály megbénította a kormányzást, a kijevi vezetés – ki tudja mennyire külföldi gazdái sugallatára, s mennyire a maga elhatározásából – folyamatosan konfrontálódott Oroszországgal. E kontraproduktív politikának nem is lehetett más a vége, mint a bukás. Maga Julia Timosenko volt miniszterelnök nevezte nemrég a narancsos kormányzás éveit kudarcnak.

A 2010-ben elnökké váló Janukovics lendületesen látott hozzá Ukrajna átformálásához. Szakított az előző, nyugatbarát, ukrán nacionalista vezetés kisebbségeket sújtó nyelv- és oktatáspolitikájával és szimbolikus politizálásával, a külpolitikai fordulat jegyében pedig lehetővé tették, hogy az orosz flotta egészen 2042-ig Szevasztopolban maradhasson (cserébe a kedvezményes gázáérért). Kijev ma már nem akar belépni a NATO-ba, viszont bizonyos külpolitikai kérdésekben (például a moldovai válság ügyében) Oroszországgal mozog együtt.

Az ukrán ellenzék kezdetben még ellentámadásokat vezényelt Janukovics ellen, az elnök azonban rövid idő alatt a belpolitikai erőviszonyokat is átrendezte. Az ellenzék szervezetileg is szétzilálódott, Ukrajna ismét prezidenciális köztársasággá változott, megnövelt elnöki jogkörökkel. Év végén pedig megindult a leszámolás a Julia Timosenko körül csoportosuló ellenzékiekkel szemben. Valóságos vendetta vette kezdetét, mely az ukrán ellenzék teljes szétmorzsolódásához, eljelentéktelenődéséhez vezethet.

Az ukrajnai fejleményeket választottuk a legjelentősebbnek a 2010-es évben, bár a Nyugat és Oroszország közötti közeledés történelmileg nagyobb léptékű (ha folytatódik), de az ukrajnai változások ténylegesen olyan eseménysort jeleznek, ami miatt ma más a posztszovjet a térség, mint egy évvel ezelőtt volt.

 

Cimkék: posztszovjet térség 2010
Országok: Ukrajna Kirgizisztán Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat