OROSZVILAG.HU


Oroszok, ahogyan látjuk őket

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2011-01-06 14:05:01  |  
Juhász Blanka, Tóth Viktória

Oroszok, ahogyan látjuk őket

Egyetemisták az oroszokról XI.

 Oroszok, ahogyan látjuk őket

Tóth Viktória: Oroszok, ahogyan látjuk őket

 

Szibéria, medve, vodka, usanka, kommunizmus… egy átlagember ezekkel a szavakkal egyszerűsítene le egy olyan gazdag kultúrával rendelkező államot, mint amivé az elmúlt évszázadokban nőtte ki magát Oroszország. Pedig mennyivel szebb lenne inkább azt mondani: Kijevi Rusz; szamovár, matrjoska baba, Mojszejev Táncegyüttes, mint az orosz kultúra átörökítői; Csajkovszkij, mint a világ egyik legismertebb zeneszerzője; vagy akár műkorcsolya, mint a kimagasló orosz sport egyik vezérága.

Oroszország a civilizált világ peremén, elmaradott térségként él a nyugati ember elképzeléseiben, ahol még a demokrácia sem tud kialakulni, nagy a korrupció és a kosz, fejletlen a technika, télen fűtetlenek a tömegközlekedési eszközök, az átlag háztartásból hiányoznak a korszerű gépek, lakói pedig durva, agresszív emberek, akik ráadásul iszákosak és primitív gondolkodásúak. A lejárató sztereotípiákat leginkább az amerikai médiának köszönhetik, részben még a Szovjetunió idejéből, de azt követően is – gondoljunk csak az illuminált állapotban lévő Jelcinről közölt videókra… Valljuk be, az orosz nép elég sok félreértésre adott okot, amelyek megalapozták rossz hírnevüket.

Tehát közismert, hogy az orosz ember részeges típus, amiből csak tud, szeszt főz. Ugyanakkor a skandináv népeknél ugyanúgy megfigyelhető a vodka nagymértékű fogyasztása és tagadhatatlan a klimatikus viszonyok hasonlósága is. Az orosz ember ritkán néz a másik szemébe és nem mosolyog, hiszen úgy véli, az ok nélküli vidámság a bolond ember ismérve. Az átlag orosz melankolikus, búskomor és a nap 24 órájából 23-ban meg van győződve arról, hogy a világ legboldogtalanabb, legszerencsétlenebb nemzetének sarja. Ám ha sikerül a bal helyett a jobb lábával kelnie, akkor a legvendégszeretőbb, legbarátságosabb nép képviselője jelenik meg. Nyugati barátaik által elismerten igazmondó, jóindulatú emberek, akik végtelen türelemmel és szikár állhatatossággal bírnak, feltétel nélkül készek segíteni felebarátaiknak, s neveltetésükből adódóan a legfontosabb érték számukra a család és a gyermekek. Az oroszokra mégis talán az összefogás, az összetartozás érzése a legjellemzőbb, hiszen az évszázadok nehézségei megtanították őket arra, hogy összefogva, vállvetve lehet azokon úrrá lenni.

„Olyan, mint a magyar. Talán még bunkóbb” – olvasható a megjegyzés egy viszonylag ismert közéleti fórum hasábjain arra a kérdésre válaszolva, hogy mégis milyen egy orosz férfi. Magas, többnyire szakállas, olyan, mint egy medve, leginkább agresszív, iszákos, durva, s a nők tekintetében lenéző a viselkedése… Jobbára ilyen jelzőkkel illetik ezeket a markáns férfiakat. Alapvetően igaz, hogy náluk jobban felfedezhető a férfi-nő alárendeltségi viszony, konzervatívabb, szigorúbb a hozzáállásuk ilyen téren, ugyanakkor a nők iránti tiszteletüket bizonyítja, hogy az anyaföldet mindig női alakkal ábrázolják. Akik ténylegesen párkapcsolatban éltek orosz férfiakkal, azok elmondása szerint nagyon is tisztelettudóak, tenyerükön hordozzák választottjukat, és a rideg külső ellenére rendkívül mély érzésűek, ragaszkodó típusok, talán még túlságosan is.

Mindemellett az orosz nőket még több kritika éri, rossz nyelvek szerint ugyanis temperamentumosak, erőszakosak, ráadásul öntelt hárpiák és heves vérmérsékletüknek még nagyobb nyomatékot ad erős testalkatuk. Csöppet sem érzelgősek vagy romantikusak – míg férjük katonai szolgálatot teljesített, nem csoda, ha megedződtek egyedül végezve a házkörüli munkát a fagyos mindennapokban –, ugyanakkor nagyok az elvárásaik és az igényeik, hiszen egyes elmondások szerint csak a pénz érdekli őket. Azonban saját tapasztalataim, illetve Moszkvát is megjárt kollégáim elmondása szerint az orosz nőknek szép, modell alkatuk és különleges arcuk van, rendkívül barátságosak, vidámak, mosolygósak, ugyanakkor nagyon ravaszak is. Erőskezű, szívós, kitartó férfira van szükségük, akit azonban a megfelelő eszközökkel kedvük szerint befolyásolhatnak. Ha a férfi a család feje, akkor a nő a nyaka, amely a fejet forgatja a megfelelő irányba. Nem csoda, hogy a nyugati férfiak körében elterjedt az a nézet, miszerint tökéletes, odaadó feleség válik belőlük. Nyilvánvaló az is, hogy a fentebb taglalt negatív kritikák egyes emberek személyes tapasztalatai alapján alakultak ki, de emiatt nem általánosíthatjuk egy egész nemzet leányait, avagy férfiúit.

A magyarok történelmi ellenszenv az oroszokkal szemben az 1849-es, de leginkább az 1956-os közismert eseményekre vezethető vissza, ugyanakkor a közelmúltban történt gázelzárásos mizéria sem öregbítette a jó viszonyt az oroszok és a magyarok között. Élénken él még a magyar köztudatban, hogy a szovjet katonák megerőszakolták a nőket, elhajtották a lovakat, kifosztották a falvakat, ránk uszították a titkos rendőrséget és a Vörös Hadsereg is évtizedekre a nyakunkon ragadt. A hódoltság idején 150 évre itt ragadt törökökkel azonban mégsem szitkozódunk annyit, pláne nem az osztrák sógorokkal, tehát ebből az irányelvből kiinduló vagdalkozást alaptalannak tartom. Ugyanakkor a gulágok – vagy „csak” a recski kényszermunkatábor –, a rettegett fekete autó, avagy az Andrássy út 60. baljós árnyéka vetődött a szovjetek megítélésére, s ezt csak tetézte az orosz nyelvtanulás kényszerű kötelezettsége.
Ahhoz, hogy igazán átláthassuk ennek a nemzetnek jelenkori jelentőségét, érdemesebb a politikatörténeti események taglalása helyett a sportban elért sikereikre fektetni a hangsúlyt. Az 1952-es helsinki olimpia óta a Szovjetunió, majd Oroszország az Egyesült Államokkal karöltve vezeti az ötkarikás játékok éremtáblázatát, emlékezetesek azonban a szovjet vízilabdázók vitatott sikerei is. Ám mindenidők legeredményesebb tornásza szintén egy orosz hölgy volt. A balettból kölcsönzött kecsességnek hála kiemelkedőek a műkorcsolyában, s úgy általában a téli sportok egyik nagyhatalmának tekinthetjük Oroszhont, továbbá örök ellenfelek vasszigorral nevelt kézilabdásaik is.

A sporton túl mindenképpen érdemes kiemelni a művészetüket, mivel az orosz romantika – leginkább Puskin és Lermontov műveinek tükrében –, valamint a realizmus – ha csak a legismertebb Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Gogolt, Csehovot, vagy Turgenyevet emeljük is ki – valami olyan pluszt hozott az irodalmi életbe, amely Európa szerte meg tudta őrizni sajátosságát, magával ragadó egyedi stílusát. Így tehát egy műértő olvasó számára – különösen, ha birtokában van az autentikus nyelv ismerete – az orosz irodalom egy-egy ilyen alkotása igazi csemege a nyugati művek egyvelegében. S akkor még a képzőművészetről – vagy a híres Ermitázsról – nem is beszéltünk! Számomra ugyanis az orosz realista festészet azt a fajta kifinomultságot képviseli, amit leginkább a német műszaki precizitáshoz tudnék hasonlítani.
S ha már a technika vonalára sodródunk, említsük meg a Kalasnyikov-gépkarabélyt is, mint az egyik legmegbízhatóbb XX. századi fegyverek egyikét. A Kalasnyikov kicsit csörög, kicsit zörög, de a legmostohább éghajlati körülmények között is felvette a versenyt akár a német Sturmgewehr 44 karabéllyal – amely túl precíznek bizonyult a harci körülményekhez, alapanyaga és kidolgozottsága pedig túl igényesnek a tömeggyártáshoz –, akár az amerikai M16-ossal – amelynek magas karbantartási igénye gyakori elakadásokat okozott. Így nem csoda, hogy hamar elterjedt a Varsói Szerződés országaiban, akárcsak a Lada. A szovjet gyártmányú autót megbélyegezhetjük azzal, hogy nem éppen esztétikus, inkább robosztus a külleme; kevésbé modern a karosszériája, mint a nyugati autóknak; valamint nagyobb a fogyasztása, mint versenytársainak, de egy Lada 20-30 év múlva is Lada marad! Mi más bizonyítaná ezt jobban, mint az, hogy még ma is látni a közutakon a szocializmus korszakából „itt ragadt” működőképes szovjet gépkocsikat.

Hosszú oldalakon keresztül lehetne még taglalni, hogy ki, és miképpen vélekedik az oroszokról, de ez a rövid összefoglaló is kellő betekintést nyújthatott szélsőséges véleményekbe. Ahhoz tehát, hogy egy egész népet megítélhessünk meg kell vizsgálnunk mindkét oldalt, illetve érdemes felsorakoztatnunk a nemzet értékeit, nem csak a negatív tapasztalatokra és a sztereotip hozzáállásra hagyatkoznunk. Hiszen minket, magyarokat is érnek kemény kritikák, s mi sem öleljük ezeket szívélyesen keblünkre!

 

Oroszok, ahogyan látjuk őket

Juhász Blanka: Sztereotípiák az oroszokról

A magyar emberek oroszokkal kapcsolatos sztereotípiáiról beszélgettem a családomban, a barátaim és ismerőseim körében. Rendkívül sok érdekes téma és gondolat felvetődött, ezeket most megpróbálom összegezni.

Az első dolog, ami mindenkinek eszébe jutott, az a (szibériai) hideg, a számunkra elképzelhetetlenül zord téli időjárás, a mínusz negyven fok, a vastag hótakaró és a jeges utcák. Ehhez kapcsolódik az öltözködésükről alkotott képünk: az oroszok vastag télikabátban, bundákban, usankában és hótaposó csizmában járnak, a nyakuk köré vastag sálat tekernek. Persze télen mi is hasonlóan öltözünk, nálunk is kapható usanka, ismerőseim közül is sokan beszereztek legalább egyet, a divat miatt vagy vicces fejfedőként (a szivárvány színeiben pompázó darabokat) előszeretettel viselik. A legtöbb ismerősöm szerint azonban Oroszországban olyan hosszú a tél, hogy az emberek szinte egész évben ilyen ruhákban járnak az utcákon.

Ha már a hidegnél tartunk, akkor következzen az az ital, amiről automatikusan az oroszokra asszociálunk - természetesen a vodka. A fejünkben lévő kép alapján az oroszok rengeteget fogyasztanak belőle, sokan közülük gyakran felöntenek a garatra, de legalábbis nagyon szeretnek iszogatni (bár úgy tudom, a sör népszerűbb a vodkánál). Az ivászatra, ivóversenyekre több filmben is láthatunk példát.

Számos jelkép mindenkinek rögtön beugrott Oroszországgal kapcsolatban, leggyakrabban az orosz medve, a matrjoska, a balett és a szamovár. Szinte mindenki hallott arról, mennyire szeretnek az oroszok teázni, akik jártak már Oroszországban vagy a posztszovjet térségben ismerik az orosz csokikat is, amelyeknek a papírja annyira tetszik nekik, hogy többen meg is őrizték. Az orosz irodalomból pedig - még a középiskolai tanulmányaik alapján - sorolják a klasszikus szerzőket és leghíresebb műveiket, de általában megrekednek a 19. században. A Nobel-díjas orosz írók megnevezése már komoly fejtörést okoz számukra, műveiket többen csak hallomásból ismerik. A kortárs szerzők műveiről még kevesebbet tudnak, az ismerőseim közül a legtöbben Ljudmila Ulickaja nevét ismerik, de többnyire még egy könyvet sem olvastak tőle.

Ami Oroszország földrajzi elhelyezkedését illeti, az általam megkérdezettek szerint nagyon messze van tőlünk, nehéz eljutni oda, ráadásul még a vízum beszerzésével is bajlódnunk kell. Ami a távolságot illeti, vannak közvetlen repülőjáratok, így pár óra az egész, a repülőjegy pedig kb. ugyanannyiba kerül, mintha Londonba utaznánk. A vízum persze szükséges, de a megszerzésével járó nehézségeket szeretjük eltúlozni (szervezett utazásnál pl. az utazási iroda intézi el), de hát az utóbbi években, az EU tagjaként hozzászoktunk, hogy ilyesmivel nem kell bajlódnunk.

A következő gondolat, ami felvetődött, hogy Oroszország valójában még mindig nem demokratikus ország, de legalábbis nem olyan, mint az általunk oly nagyra becsült és utánzott nyugati demokráciák. Lenin, Sztálin, Marx, Nagy Péter - ezek a nevek mindenkinek eszébe jutottak. Még a mai napig sokan vannak, akik előszeretettel összemossák, azonosítják a mai Oroszországot a Szovjetunióval. Ebből következik, hogy továbbra is él a régi sztereotípia, arról hogy minden orosz kommunista. A magyarok gyakran „felróják” az oroszoknak, mennyire hűek államukhoz, innen pedig eljutunk a következő előítélethez, hogy az oroszok szolgalelkűek. Aztán itt van Putyin, akit nem lehet kihagyni a sorból, hiszen a személye kapcsán további sztereotípiák merülnek fel, amelyeket gyakran politikusok is hangoztatnak. Az átlagemberek, akiknek nincsen orosz ismerősük és nem jártasak a (külföldi) politikában, a sajtóból azt szűrik ki, hogy Oroszországban Putyin a főnök, Medvegyev pedig az ő bábja.

A magyarok Oroszországot katonai és gazdasági nagyhatalomnak tartják, amellyel nem érdemes packázni, mert félő, hogy akkor „elzárják a csapokat”.

Amikor a maffiáról hallunk, az olaszok mellett sokszor az oroszokra asszociálunk, nem csak Magyarországon, hanem más országokban is szerte a világon. Az orosz maffiával kapcsolatos magyar sztereotípiákat táplálják a filmek és a sorozatok is, amelyekben a bűnözők, a „rosszfiúk” gyakran oroszok, sokuk orosz akcentussal is beszél. Emellett a filmekben az orosz nők többnyire rendkívül szépek, és sokszor maffiakapcsolatokkal rendelkeznek. A filmek révén a „nyugati” sztereotípiák életben tartják és erősítik a magyarokban lévő előítéleteket.

Azt tapasztaltam, hogy az orosz nyelv és az orosz kapcsolatok (baráti és üzleti) az utóbbi időben határozottan felértékelődtek. Érdekes volt megfigyelni, hogy kinek milyen volt a reakciója, mikor megtudta, hogy orosz szakos vagyok. Idősebb ismerőseimről többször kiderült, hogy régebben ők is orosz szakosok voltak, de a legtöbben legalábbis emlékeznek még néhány dologra az oroszórákról, van aki egy mesére vagy dalra, néhányan csak szavakra. Ezeket el is mondták nekem, többen pedig nevetve beszéltek arról mennyire utálták tanulni a nyelvet, hiszen kötelező volt. A huszonéves ismerőseim közül néhányan értetlenkedtek, miért pont az orosz szakot választottam, de a legtöbben úgy tudják, hogy manapság az orosz nyelvtudás rendkívül hasznos a karrierépítés szempontjából, jó állást lehet kapni általa, meg lehet élni belőle. Ezt a véleményt egyébként idősebb ismerőseimtől is hallottam, ők sajnálkoztak, hogy anno nem fordítottak rá nagyobb energiát, hogy elsajátítsák a nyelvet. Olyanok is ismerek, akik az utóbbi időben újrakezdték a tanulást, hogy felelevenítsék a középiskolában tanultakat.

Az oroszokról alkotott képünket nagymértékben befolyásolja az, hogy mit hallottunk róluk a nagyszüleinktől és a szüleinktől. Ezek alapján bennem mindig pozitív kép élt róluk. A nagymamám azt mesélte, hogy gyerekkorában orosz katonákat szállásoltak el náluk, akik szívesen játszottak a gyerekekkel, és a konyhában aludtak, mert nem akarták elfoglalni a családtagok fekhelyeit. Anyukám pedig sokat mesélt arról az időszakról, amit huszonévesen a Szovjetunióban töltött, ekkor életre szóló barátságokat kötött.

 

 

Cimkék:
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat