OROSZVILAG.HU


Édes MA, drága Böbe

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2011-01-31 10:25:03  |  
Farkas E. Dorottya

Édes MA, drága Böbe

Interjú Szvák Gyulával a ruszista képzésről

 Édes MA, drága Böbe

 

Szvák Gyula történész, egyetemi tanár, Oroszország-szakértő. Az ELTE Ruszisztikai Központ alapító vezetője 1995-től, emellett számos, a magyar-orosz kapcsolatokat ápoló és fejlesztő társaság, bizottság és alapítvány elnöke, az MTA és az Orosz Tudományos Akadémia doktora. Közel három évtizedes kitartó küzdelem után idén sikerült elindítania a Ruszisztika mesterszakot az ELTE-n. Vágyait a realitáshoz szabja, a jövővel kapcsolatban pedig bizakodó, hiszen szerinte – Orbán Viktort idézve – ma Magyarországon „Keletről fúj a szél”.

 

- Mikor az interjút megelőzően levélben egyeztettünk, ön azt válaszolta nekem, hogy köszöni a pozitív felütést, „mert ez igazán ráfér a szakmára” (ruszisztika), mindezt egy mosoly-jellel társítva. Mégis mit értett ez alatt?

- A mosoly helyett beszúrhattam volna egy torz vigyort is, mert valójában az fejezné ki a lényeget. A Németh-kormány egyik – Glatz Ferenc, akkori művelődési miniszter nevéhez fűződő – intézkedésként megszüntették az orosz nyelv kötelező tanítását az iskolákban. Az intézkedést mindenki nagyon üdvözölte, a rendszerváltás egyik fontos, szimbolikus eseményének tartotta. Szakmailag is indokolt volt: az oroszoktatás színvonala épp kötelező jellege miatt volt olyan, amilyen, egészében véve: kontraproduktív. Az akkori eufóriában azonban senki sem gondolt bele a következményekbe: nem gondoskodtak semmiféle védőernyőről, ami a ruszisztika értékeit megőrizhette volna. Így pár éven belül gyakorlatilag senki nem tanult oroszt az iskolában, pedig nem tiltották be, csak nem volt kötelező. Annak a maréknyi orosztanárnak, akik ma a szakma derékhadát alkotják, döntő többsége '89 előtt szocializálódott: '89 előtt jártak iskolába és '89 előtt kezdték el a pályájukat. Ők a rendszerváltáskor eltűntek, vagy átképezték őket a legrosszabb '45 utáni gyorstalpalókon. Szabó István filmje, az Édes Emma, drága Böbe pontosan erről a gyötrelmes folyamatról szól, az egyik főszereplő öngyilkosságba menekül, nem véletlenül. Belesodródtunk egy olyan helyzetbe, amelyben minden a visszájára fordult.

Magyarországon az utóbbi években a közoktatásban évente (nem megbízható statisztikai adatok szerint) körülbelül 3-4 ezren tanulnak oroszul. Ausztriában ennél jóval többen, pedig ott kevesebben élnek, és olyan „tradíciók” sincsenek, mint nálunk. Arányaiban Németország is bőven megelőz bennünket. Nálunk viszont láthatólag nem értették meg, mi a tét. Pedig nem csupán egy nyelv, hanem az orientáció választásáról van szó: hogyan tekintünk a Keletre, azon belül is az oroszokra? Hogyan kezeljük őket? Magyarországon az a hagyomány, hogy nem pozitívan. Ez a sokszor erősen negatív attitűd óriási károkat okozott, mert azzal járt, hogy kiestünk az oroszok látóköréből, leértékelődtünk. Ez nem jó. Értem én, hogy objektív geopolitikai törvényszerűségek működnek, és a rendszerváltás utáni kormányzat – párttól függetlenül – atlantista irányvonalat követett, ami az egész régióra jellemző volt. Ez vitathatatlan szükségszerűségnek is tekinthető, nyilvánvalóan nem volt más alternatíva: Magyarország vissza akart kerülni az európai közösségbe, ahova – önmeghatározása szerint – mindig is tartozott. Csakhogy ostoba politika az, amelyik vagy-vagy, nem pedig is-is alapon működik.

Tudniillik, ha rendszerszemléletben gondolkodunk – márpedig történészként ezt tesszük –, akkor azt látjuk, hogy Kelet-Európának mindig megvolt a maga helye a történelemben, tehát nem a '45 utáni aktuálpolitika következménye, és nem is az oroszok – szovjetek – hozták létre önkényesen. Ha most visszamennénk az időben, már az államalapítástól kezdve végig lehetne követni, miért objektív realitás Kelet-Európa. Amikor a modern gazdasági világrendszer a XVI. században kialakult, Európát régiók alkották: ezek egyike volt épp az a régió, amelyet mi ma Közép-Kelet Európának hívunk, mások Kelet-Közép-Európának. Ez a térség a XVI. században a világgazdaság perifériája volt, s – a történelmi determinációk reprodukálódása folytán – perifériája vagyunk a nyugati rendszernek ma is. Egyre nagyobb problémákkal küzdünk, s ezek bizonyos értelemben nem különböznek a XVI. századiaktól.

Más minőségi szinten, de az alapképlet az, hogy hihetetlenül rá vagyunk szorulva a keleti piacokra. Utólag jól látható, hogy Magyarország – bár a Kádár-rendszerben voltak szélsőségesebb és puhább periódusok is – összességében gazdaságilag jól jött ki ebből az együttélésből. Az országnak ma is szüksége lenne egy ilyen, bejáratott, „megdolgozott” piacra, amelyik ismerte az Ikarus-buszt, a nyírségi almát, és a Globus konzervet. Nagyon sok ember tudna ebből élni, nagyon sok munkahelyet lehetne teremteni, és makrogazdasági szinten is sokkal jobban állnánk, mint most.

Ez a folyamat tehát összességében nagyon negatív hatást gyakorolt Magyarországra egészében, szakmánkra különösen. Bár a váltás igénye időről-időre megfogalmazódik, most már sokkal nagyobb a hátrányunk, mert az oroszok már nem Ikarust vesznek, hanem Mercedest, ha vehetnek, ezzel pedig nagyon nehezen tudunk versenyezni. Ennek ellenére próbálkozni kell, ehhez pedig szakemberekre van szükség. Szakmánk azonban ebben a pillanatban nagyon szerény körülmények között működik. Alig van orosztanár, és akik vannak, azok sem így képzelték el a pályájukat, ezért minden, ami helyzetük stabilizálását ígéri, óriási elégtétel számukra, az előrelépés reményét jelenti s önbizalmukat erősíti. Ez pozitívan hathatna egészében véve, a nemzetgazdasági ügyekre is.

Egyetemi szinten ugyanakkor szerencsére más a helyzet, mint a közoktatásban. Szerencsére az egyetemi szinten megmaradt mind a szellemi infrastruktúra, mind az intézményi keret. Az orosz filológia tanítása végig folytonos volt, és nagyjából meg is őrizte a színvonalát, ami látszólag paradoxon, hiszen a hallgatók egyre fogytak.

- Annak ellenére, hogy ilyen negatívan írja le a helyzetet, több internetes oldalon is találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a humán erőforrás tanácsadók és fejvadászok is arra bíztatnak, hogy aki teheti, oroszt (illetve kínait) tanuljon idegen nyelvként. 2010 szeptemberében pedig elindult a Ruszisztika MA képzés is, ami szintén azt mutatja, hogy van igény az oroszra. Mik a tapasztalatok, mennyire lett népszerű a szak, betelt-e a keretlétszám?

15 fős keretlétszám volt a célkitűzésünk, ezt én lőttem be – leginkább módszertani megfontolásból:  ez az a szemináriumi létszám, amivel még jól lehet dolgozni. Piackutatást nem végeztünk. Amire utal, az nagyon jó hír: ha aktívan ajánlják az oroszt, az azt jelenti, hogy valóban van rá piaci igény.

Elsősorban a gazdasági válság és átrendeződés miatt ajánlották jelenlegi és leendő álláskeresőknek, másodsorban azért, mert az angol vagy a német nyelvtudás ma már nem elég, hanem alapelvárás.

Ez nekünk jó jel, nem véletlenül harcoltam ennyit azért, hogy létrejöjjön a szak. Ez nagyon hosszú folyamat eredménye: 27 vagy 28 évvel ezelőtt adtam be az első ilyen tervezetet, az elutasítás nem szegte kedvem, körülbelül ötévente újra próbálkoztam, és a hatodik alkalommal végül elfogadták a javaslatunkat. Örülnék, ha ez annak a jele is lenne, hogy végre rájöttek: reális társadalmi igény van az orosztudásra, az Oroszország-ismeretre.

Észrevettem a felvételi követelményeket olvasva, hogy úgy lehet a szakra jelentkezni, hogy nem kell hozzá oroszul tudni. Nem furcsa ez egy kicsit?

Ez olyan óriási szakmai hiba – aminek, persze, megvan a magyarázata -, amit majd korrigálni kell, mert a hallgató, úgy érzi, hogy elvégezte a szakot, de közben nem tanulja meg a nyelv biztos használatát. Hiába ér fel a záróvizsga egy nyelvvizsgával, ha nincs mögötte jól megalapozott nyelvtudás.

Harcol azért, hogy a szak bemeneti követelmények megváltozzanak, és kötelező legyen hozzá az orosz nyelvtudás, vagy egyelőre az a fontosabb, hogy minél többen jelentkezzenek a szakra?

Egyelőre az a fontosabb, hogy minél többen jöjjenek, mikor igazán kemény verseny fog kialakulni, akkor ezt már megszabhatjuk, ám egyelőre még nem vagyunk ebben a helyzetben. A 15 fős keretszámot előzetes kutatás nélkül, mint már említettem, metodikai szempontból gondoltam optimálisnak. Végül az úgynevezett „kis szakok” közé kerültünk, amelyek a bölcsészkaron max. 10 fővel szoktak indulni. Ezt maximálisan kitöltöttük, úgy, hogy túljelentkezés volt, ami nagy dolog, és sikernek könyvelem el, mert munka volt benne. Körülbelül 25-en jelentkeztek, végül 18-an írtak motivációs levelet, és 14-en felvételiztek. Ez sokkal jobb mutató, mint a bölcsészkari átlag, a kis szakok között különösen. A ruszisztika tehát elit szakként pozícionálta magát. Ahhoz képest, hogy milyen hendikeppel, indultunk ez nagyon jó eredmény. A szakindítás nehézségeit tetézte, hogy sehol sem volt meghirdetve – abban sem lehettünk biztosak, hogy a 10 főt ki tudjuk-e tölteni egyáltalán. Ezért viszonylag intenzív, nem szokásos egyetemi kampányt folytattunk. A következő nehézség, amivel számolnunk kellett: a ruszisztika olyan MA, amelynek nincs meg a maga alapszakja. Ahol ez megvan, ott viszonylag könnyen ki lehet halászni a legtehetségesebb hallgatókat a mesterképzésre; lehet szisztematikusan ebbe az irányba terelni, felkészíteni őket. Ez az esetünkben nem áll a rendelkezésre, ami ugyan technikailag hátrány, más szempontból viszont előny. Ennek köszönhetően nagyon liberális a bemeneti oldal, sok helyről jöhetnek hallgatók, ezért színes a társaság, egymást is gazdagítják, és ez ránk, oktatókra is inspirálóan hat. A kezdeti nehézségek ellenére létrejött elit pozíciót én hihetetlen vonzónak tartom. Ez megmutatkozik a napi munkában is, hisz akik most hozzánk járnak, hihetetlenül motiváltak. Nem sok szak van, ahol ekkora a verseny, és mivel ehhez szoknak a hallgatók, végzés után feltehetőleg jó diploma lesz a kezükben, amivel aztán el is tudnak helyezkedni, méghozzá nagyon jól.

És mihez kezd a friss diplomájával egy ruszisztika szakos? Pontosabban, ahogyan az oklevélben áll majd: „Ruszisztika szakos bölcsész szakember”.

Éppenséggel ezért is küzdöttem, hogy az szerepeljen a végzettség elnevezésében, hogy „szakember”, ne pedig csak annyi, hogy „Ruszisztika szakos bölcsész”. Bár nagyra tartom a bölcsészeket, hiszen én is az vagyok, szembe kell nézni a realitásokkal: ha azt akarjuk, hogy valóban használható diplomájuk legyen, és el tudjanak helyezkedni, akkor specifikálni kell, milyen bölcsészről is van szó. A mi diplománk ugyanis – ahogyan azt marketing-kampányainkban már meghirdettük – szélesebb területet fog át, mint a hagyományos bölcsész oklevél: mi Oroszország-szakértőt képünk.

Az indulás óta is folyamatosan fejlesztjük a szak programját. Így nemrégiben a kari tanácsi ülésén megszavazták, hogy a szaknak két iránya is legyen: az egyik az Oroszország-szakértő, a másik pedig a szakfordító szakirány. Mindkettő reális, kézzel fogható tudást és diplomát ad. Aki a szakfordító irányt választja, biztosra mehet, hiszen a szakirány létrehívását épp az indokolta, hogy  az orosztanítás két évtizedes hanyatlása miatt hiányzanak az ilyen szakemberek. Évente csak néhány szakfordító végez, őket viszont biztosan foglalkoztatni lehet. Az úgynevezett Oroszország-szakértő ott helyezkedhet el, ahol a magyar-orosz kapcsolatokkal foglalkoznak hivatalból. Vannak olyan hallgatóink, akik kultúrdiplomaták szeretnének lenni, vagy olyanok, akik általában diplomaták. Én úgy gondolom, hogy akik ezeken a területeken akarnak elhelyezkedni, azok csak itt kaphatják meg a szükséges ismereteket, mert ilyen képzési rendszer nem létezik sem Magyarországon, sem máshol a világon. Ez országismereti típusú képzés, amely nem csak a diplomáciában és a nemzetközi kapcsolatokban fontos, hanem minden, sikeres üzletekre törekvő vállalatnál. Aki biztonsággal akar mozogni ezen a területen, és nem angolul akar kommunikálni az oroszokkal, szüksége van erre az ismeretre. Az orosz piacon úgy kell működni, hogy az orosz partnerrel el tudja fogadtatni magát, érdekeltté tudja tenni számára a kínált üzletet, s épp a magyar fél által kínált üzlet iránt keltse fel az érdeklődést. Az orosz partner is bizniszt akar csinálni, ez kétségtelen, de van miből válogatnia, mi pedig nem vagyunk olyan fontosak az oroszoknak. Ezért nekünk egy kis pluszt kell adni, különben például az osztrákokhoz fordulnak. Ezt számtalan helyen és alkalommal tapasztalhattam. 2005-ben Baskíriában például, ahol a magyar nagykövet vezérletével magyar nagyvállalatok kínálták a portékájukat a baskír elnöknek, de egyetlen üzletet sem tudtak nyélbe ütni – ami egyedül érdekelte az oroszokat, az az volt, amit én mondtam az országaink kulturális együttműködésével kapcsolatban a Magyar-Orosz Kulturális Évad kapcsán. A gazdasági szférában az osztrákok egyszerűen jobb feltételeket biztosítottak, ezért velük kötötték meg az üzletet. Nekünk magyaroknak tehát nagyon ott kell lennünk helyismeretben: a Ruszisztikai MA révén épp ezt az előnyt tudjuk biztosítani.

Most van erre egyébként az utolsó pillanat. Az én generációm az, amelyik még tud játszani ezen a „nosztalgikus hangszeren”. Én gyakran találkozom úgy orosz partnerekkel, hogy az új, hivatalos – már nem szovjet – tárgyalási stílussal indítanak, de amikor az ember egy kicsit jobban megismerkedik velük, akkor mindig kiderül, hogy mennyi minden köti őket a „régi” Magyarországhoz: jártak itt építőtáborban, az apjuk, nagyapjuk – az ő terminológiájuk szerint – fölszabadította Budapestet, részt vett a harcokban. Tehát szinte alig találkoztam olyan orosz emberrel az én generációmból, akinek ne lett volna közvetlen magyarországi élménye. Vagy ha nem közvetlen élmény fűzte Magyarországhoz, akkor a Balaton nevű üzletet ismerte Moszkvában, mert az volt az egyik legjobban ellátott élelmiszerbolt, minden moszkvai ismerte, jó emlékei vannak róla. Mindenki vásárolt Globus-konzervet, mindenki utazott Ikarus-buszon. De ezek az emlékek már egyre halványabbak, ez valószínűleg az utolsó pillanat, amikor még ki kell használni őket. Nekünk ezt át kell adnunk, az újabb nemzedék tagjaival pedig meg kell értetnünk, hogy személyes viszony nélkül Oroszországgal nem lehet szót érteni.

Milyen a hozzáállása az új generációnak az orosz kultúrához, emberekhez és az országhoz? Egy  2006-os TÁRKI felmérés szerint – melyet Önök csináltattak – ugyanis a 18-39 éves korosztály az, amelyik a leginkább ruszofób, ez pedig meglepő, mert ezt inkább az idősebb generációkról gondolná az ember...

Tartottam már ruszofóbiáról szóló órát, aminek a keretében megkérdeztem a hallgatóktól, mi erről a véleményük. Az egyikük azt mondta, hogy ő konkrétan ruszofób, és azért jött, hogy megismerhesse, hogyan is működik ez a dolog. Általában nyilván nem ruszofóbok jönnek, sőt én kifejezetten a nyitottságot látom. A saját hallgatóim körében csináltam is egy felmérést, amelynek furcsa módon az lett az eredménye, hogy pozitívabban tekintenek az oroszokra, mint a magyarokra. Elsőre nem is akartam elhinni, ezért újra megcsináltattam: ugyanaz jött ki. 2010-ben, a választások előtti rossz hangulatban zajlott a felmérés, ami biztosan rányomta a bélyegét az eredményre, ezért lettek ilyen kritikusak a vélemények. Én tehát abszolút nyitottnak látom a fiatalabb korosztályt, nem jellemző a ruszofóbia, legalábbis a ruszisztika szakosok körében. Valójában rengeteg energiát mozgósítunk és eszközt vetünk be azért, hogy jól érezzék magukat ebben a közegben. Táborokat szervezünk, már második éve együtt tanulnak-nyaralnak orosz diákokkal. Így kialakulhatnak az emberi kapcsolatok; közelről ismerik meg egymást, nem csak a média által közvetített vagy olvasmányélmény alapján szerzett ismeretekből, s nem a szülőktől vagy az iskolai oktatásból hozott az előítéletek alapján ítélik meg orosz társaikat, hanem igazi kontaktus, kommunikáció jöhet létre közöttük. Itt sajátítják el azt a pluszt, ami alapján az oroszság lényegét megsejthetik, itt érezhetnek rá, mi a nemzeti karakter, hiszen ez nem tanítható vagy tanulható. Ez a forma nagyon jól működik: a kapcsolatot később is fenntartják, folyton oda-vissza utaznak egymáshoz, közösségi oldalakon, a Facebookon is van közös csoportjuk. Itt már jóval többről van szó, mint ruszisztikáról, vagy egy használható diploma „gyártásáról”. Olyasmiről beszélek, amiből manapság a legnagyobb deficit van a fiatal generáció körében: a kommunikáció nem csupán a virtuális térben folyik. Felhasználjuk egyébként ezt is, maximálisan élünk vele, mert ismerem a jelentőségét, de nem hiszem, hogy a kommunikációnak ebben kellene kimerülnie: viszont remek eszköz arra, hogy valóságos közösség létrejöhessen. Ebben pedig jók vagyunk, erre büszke is vagyok.

Igen, azt láttam, hogy a Központ például skype-on is indított esti órákban orosz nyelvtanfolyamot, ahova, mindenki csatlakozhatott, akit ez érdekelt. Ez sikeres próbálkozás volt?

Igazából annyira nem. A Facebook sokkal sikeresebb. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon jó élményem. Elmentem a Pécsi Tudományegyetemre, hogy az ottani BA-sok körében népszerűsítsem a ruszisztika MA szakot (az ottani kollégák nem vették túl jó néven, hogy elszívom a hallgatókat, annak ellenére, hogy ott ilyen MA-képzés nincs). Már 45 perce beszéltem 30-40 szlavisztika-orosz szakosnak, amikor azt vettem észre, hogy nem látom a szemükben a fényt: tehát semmi reakció, semmi visszaigazolást.  Egy olyan előadó, aki már annyi éve csinálja, mint én, a testbeszédből, a szemkontaktusból látja, működik-e az, amit mond. Már majdnem vége volt az órának, amikor azt mondtam nekik: rendben, akkor kérdezzenek – de nem kérdeztek semmit. Én régi vágású vagyok, az én óráimon ilyen nincs, kérdezni kell. Ilyenkor nem liberális, hanem tekintélyelvű vagyok: vagy kérdezek, vagy kérdeztetek. Itt ez sem hatott. Ekkor azt mondtam: ha adnak még nekem öt percet, akkor megmutatom a Facebook-oldalunkat. Öt percig mutogattam nekik a Minden, ami orosz, az Oroszvilág és más nyilvános oldalainkat, aztán elbúcsúztam, és hazavezettem Budapestre. Este megnéztem az oldalakat, és láttam a bejelöléseket. Körülbelül 15-en iratkoztak fel. Ez azt jelenti, hogy mégis működik ez a kommunikáció. Küldetésnyilatkozatunk mégis szélesebb, mégis többen jelent a hallgatóknak, mint egy jó diploma biztosítása. Mi arra szocializáljuk a hallgatóinkat, hogy jól érezzék magukat, hogy ez a két év a mesterképzésben ne csak hasznos legyen, hanem kellemes is. Ezt mindenféle órán kívüli programmal, csoportkohéziós eseményekkel érjük el. Nekem nagyon jó a tapasztalatom, optimista tanár vagyok, aki nagyra tartja a hallgatókat.

 

 

(1.    rész vége, folytatás következik, az interjú 2010 novemberében készült)

 

Cimkék: ruszisztikai MA
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat