OROSZVILAG.HU


"Nem lelkendezhetek főállásban"

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2011-02-01 10:09:24  |  
Farkas E. Dorottya

"Nem lelkendezhetek főállásban"

Szvák Gyula professzor a ruszisztikai MA képzésről (II.)

 "Nem lelkendezhetek főállásban"

 

Tegnap tettük közzé a Szvák Gyula professzorral, az ELTE Ruszisztikai Központ vezetőjével még 2010 végén készült interjú első részét a ruszisztikai MA képzésről. Most az interjú második, befejező része következik.

 

- Mi a helyzet a már végzett hallgatókkal? Ez a kapcsolat később is megmarad a hallgatók és a Központ között? Egyengetik majd valahogyan az útjukat?

Igen, és szerintem ez így fog működni továbbra is: a kapcsolatok kialakulnak, és megmaradnak. Egy valamirevaló tanár nem engedi el a hallgatóját. Különösen, ha az keményen dolgozik. Mi bevezetünk egy olyan dolgot is, ami szerintem nincsen máshol Magyarországon: az évfolyamrangsort. Nálunk lesz olyan, hogy évfolyamelső. Először teljes, minden hallgatót érintő rangsorra gondoltam, aztán arra jutottam, hogy ez túlzás lenne, de évfolyamelső biztosan lesz, sőt az első három helyezettet is megjelöljük. Ez viszont növeli a versenyt, és a legjobbak útját mindenképp igyekszünk egyengetni. Ez pozitív diszkrimináció, és én ennek a híve vagyok. A Ruszisztikai Központnak jó a megítélése, kiterjedt kapcsolatrendszerünk van, természetesen hozzánk fognak fordulni  a legkülönbözőbb helyekről, a mi hallgatóinkat fogják keresni, ha be kell tölteni bizonyos pozíciókat.

Oroszországban ugyanúgy, mint itthon?

Igen, az orosz kapcsolataink is nagyon jók. Én főleg nem panaszkodhatom, mivel elég régóta benne vagyok ebben a közegben, természetes, hogy ennyi idő alatt ezek a kontaktusok kialakulnak és működnek.

Olyannyira működnek, hogy 2011-től a moszkvai Orosz Állami Bölcsészettudományi Egyetemmel (RGGU) közös, „kettős diplomát” terveznek adni a végzett hallgatóknak. Ezzel kapcsolatban hogy állnak a tárgyalások az ottani egyetemmel?

A már említett kari tanácsi ülés a két magyar specializáció mellett elfogadott egy harmadikat is, amelyet az oroszoknak hirdetünk meg. Ez kölcsönös alapon fog működni: egy szemesztert, vagy annak egy részét a mi diákjaink kinn töltik az ottani egyetemen, míg az övéik nálunk tanulnak majd. A mi tíz hallgatónkból szerintem körülbelül öt fog így kijutni. Egy-egy évfolyam olyan lehetőséget is kap, hogy a mi diplománk mellett egy orosz egyetemi diplomát is megszerezhessen. Ez a „kettős diploma” azért nagyon fontos, mert abszolút növeli az esélyeiket a munkaerőpiacon. Ez az előny kölcsönös, mert az oroszok számára ez a diploma – ők úgy mondják – „európai diploma” (magukat ebben az értelemben nem sorolják Európához). Sőt, ha ezeket a tanulmányokat tovább akarják folytatni, akkor beiratkozhatnak a mi doktori képzésünkre is. Ezen a szinten is lehetőség lesz a közös fokozat megszerzésére: itt is előrehaladottak a tárgyalásaink, ez említetten kívül több egyetemmel is, például a Nemzetközi Kapcsolatok Moszkvai Állami Intézetével (MGIMO), ami az ottani „diplomataképző” – nagy presztízzsel. A fokozat elnevezése kint még „a tudományok kandidátusa”, de nálunk már PhD-t kaphatnak az orosz hallgatók, ami nekik sokkal csábítóbb a már említett európaiság miatt. Nekik tehát hihetetlen érdekük fűződik ahhoz, hogy ez a rendszer beinduljon. Szerintem a mi hallgatóink számára is nagy nyereség, ha az egyik legnagyobb presztizzsel rendelkező orosz egyetemen szerezhetnek végzettséget, ez rangot ad a szakmában.

Jól értem, hogy egy orosz hallgatónak több előnnyel jár egy itteni PhD megszerzése, mint egy magyarnak a kandidátusi cím? Az oroszoknak így megnyílik az út az EU-ba, vagy maradnak Magyarországnál?

Ők azt gondolják, hogy igen: hiszen ez a fokozat nem csak Magyarországon érvényes, hanem egész Európában. Erre van kitalálva a bolognai rendszer, reméljük működik is. Garantálni senki sem tudja, én csak azt tudom, hogy ők ehhez nagy reményeket fűznek.

Látszik, hogy az oroszok is próbálnak minél többet tenni ezekért a kapcsolatokért. Az Orosz Világ (Ruszkij mir) Alapítvány 2009-ben adományozta a Központnak a Módszertani Kabinet és Könyvtár felszereléseit, melyek sokat segíthetnek a színvonalas oktatásban. Ha ez nem történik meg, akkor is elindul a Ruszisztikai mesterszak?

A kettő között nincs összefüggés, egészen biztosan elindult volna, bár örülünk, hogy a kettő egybeesik, hiszen így jobbak a technikai feltételeink, de például a könyvek, amelyeket a hallgatóknak kiadok, azokat a saját állományunkból adom. Nagyrészt az irodámban található könyvtár szolgáltatja ezeket, ami több évtizedes gyűjtőmunkám eredménye, nem egy mű egyébként hozzáférhetetlen lenne Magyarországon. Mindaz, amit az Alapítványtól kaptunk, nagyon hasznos: ezer könyvet adtak, kortárs műveket, filmeket, stb., amelyeket máshonnan nehezen tudnánk megszerezni. Ez nagyon jó lehetőség, ám a mesterképzés enélkül is elindult volna.

Olvastam a Központ honlapján, hogy a Kabinet és Könyvtárban a most középiskolában oroszt tanuló diákoknak lehetősége van nyelvtanfolyamra jelentkezni. Ez az utánpótlás egyfajta biztosítása? Van rá kereslet?

Van. Itt csináljuk, mert senki más nem csinálja, de ez nem azt jelenti persze, hogy a világ összes baját a vállunkra akarjuk venni, de hát, az „úttörő, ahol tud, segít”. Ez benne volt Az úttörők 12 pontjában. Nyilván egy egyetemnek be kell kapcsolódnia a társadalmi felelősségvállalás rendszerébe, ennek ellenére azt gondolom, hogy nem nekünk kellene megoldani a magyar-orosz kapcsolatok és az orosz nyelv magyarországi oktatásának az összes problémáját. Módszertani konferenciákat és továbbképzéseket természetesen tartunk, teljesen ingyen. Kapcsolatban vagyunk az összes nyelvtanárral, mindig elküldjük nekik az információs kiadványainkat, értesítjük őket, ha továbbképzést indítunk. De nincsenek túl sokan, a statisztika szerint kb.100 olyan intézmény van, ahol oroszt tanítanak.

Úgy találom meg legkönnyebben az utánpótlást, ha viszonylag korán elkezdem kutatni a forrásait. Mindig akad olyan diák, akit később szívesen látnék a ruszisztikán. Jó, ha a hírünk leszivárog a középfokú oktatásba is, hiszen ahogyan említette, a fejvadász cégek is egyre inkább bíztatnak orosz tanulásra. Egyébként is illúzió azt hinni, hogy úgy meglehet tanulni az egyetemen oroszul, hogy az azonnal működő tudás legyen. Jó alapokra van szükség.

Mégis úgy tűnik, hogy a szak ennek ellenére jól működik. Mikor a Ruszisztikai Központ 15 éve csatlakozott az ELTE-hez, számított erre? A célokból mi az ami ebből teljesült, és mi az, ami teljesen máshogy alakult?

Maga a Központ már 1990-ben megalakult, öt évig civil szervezetként működött, aztán vált az ELTE szervezeti egységévé: ezért én inkább húsz év távlatából tekintek a kezdetekre. Húsz évvel ezelőtt teljes ellenszélben indultunk: megszűnt a kötelező orosz oktatás, az orosz kapcsolatokat gyakorlatilag lenullázták. Az újraindulás csak civil kurázsi révén történhetett. Olyan egyértelmű dekonjunktúrából, amelyet akkor megéltünk, csak összefogással lehetett kilábalni. Nagy elhatározás kellett ahhoz, hogy az akkori légkörben folytassuk mindazt, ami értéket jelentett, s nem gondoltam, hogy idáig jutunk, ahol most vagyunk.

Elsőként kutatási célokat fogalmaztunk meg, másra nem is nagyon volt lehetőségünk, hiszen még nem voltunk oktatási intézmény része. '95-től, amikor az ELTE részévé váltunk, továbbra is elsősorban  kutatási központként működtünk; oktatási célokat nehéz is lett volna kitűzni, hiszen mi itt a központban történészek vagyunk, márpedig a történelem szakos hallgatókat Oroszország sosem érdekelte különösen, csak keveseket. Ráadásul, egy módszertanilag borzasztó nehezen kezelhető helyzetbe sodródtunk: a hallgatók már egyáltalán nem tudtak oroszul olvasni, miközben mi orosz történelmet tanítottunk – a történelem szakosoknál ez most is így van. Így más célokat fogalmaztunk meg: például azt, hogy Oroszországról szóló ismeretek átadása során érvényes szemléletet közvetítsünk, amely se nem ruszofób, se nem a megszépítő szovjet látásmódot tükrözi. Meg kell értetnünk: Oroszország van olyan jelentős ország, hogy ha valaki elvégzi a történelem szakot, és történész lesz vagy történelem tanár, akkor tudnia kell róla valamit, ráadásul, XXI. századi követelményeknek megfelelő tudással kell rendelkezni. Ez egy normális pedagógiai célkitűzés. Voltaképpen a szerencse fiának is mondhatom magam, hiszen végül sokkal több is megvalósult, mint amit elterveztünk a kezdet kezdetén. Minden menet közben alakult, minden lépésnél feljebb raktuk a lécet. Nem számítottam arra, hogy valaha is ilyen jól áll a helyzetünk, mint most. Márpedig jól áll.

Akkor ez már az út vége és az elégedettség, vagy van még tovább is?

Most jött el az az idő, hogy megvan a struktúra, intézményesen, szellemileg és humánpolitikailag egyaránt. Megvan a megfelelő szakembergárda, tehetségesek és jó színvonalon teszik a dolgukat; adva vannak a lehetőségek és a körülmények. Készen áll mindaz, amit ezután csak rendesen kell működtetni, és ezzel elégedett vagyok. Ez látszólag az út vége, valójában még csak most kezdődik az igazi munka. Megpróbáljuk úgy és arra kiképezni a hallgatóinkat, ahogyan és amire még sosem volt módunk, hiszen nemzetközileg is abszolút versenyképesek és egyedülállóak vagyunk. Következő célunk az, hogy külföldiek számára is csábító legyen a képzésünk, hogy olyat nyújtsunk, amit máshol nem kaphatnak meg, legalábbis ilyen színvonalon nem. 

A vágyainkat a realitáshoz szoktam szabni. Nem tűzök megvalósíthatatlan célokat, de ettől még ambícióim nem lesznek szerények. A Ruszisztikai Központ ma egy „virtuális orosz egyetem” kezdeménye. Virtuális, mert nem kellene létrehozni fizikailag egy új egyetemet: a meglévőn belül van olyan intézmény, amely orosz nyelvű képzést adhat nem csak magyar, hanem bármilyen nemzetiségű hallgatóknak, amelyben nemcsak egy Ruszisztikai MA működne, hanem többféle is.

Mindebből úgy tűnik, a szakma mégis kezd helyrerázódni. Befolyásolhatja-e ezt az Orbán-kormány, illetve a készülő felsőoktatási törvény?

A felsőoktatási törvény akár befolyásolhatná is, ám én ettől nem tartok. Egyre inkább az érződik – szerencsére –, hogy a magyar-orosz kapcsolatok erősítése nemzeti érdek, attól függetlenül, hogy éppen ki van kormányon. Én bizakodó vagyok, hiszen éppen Orbán Viktor mondta a napokban, hogy „Keletről fúj a szél” („Nyugati zászló alatt hajózunk, de keleti szél fúj a világgazdaságban”), amivel én mélységesen egyetértek.

- Már középiskolában is orosz tagozatos volt. Az orosz kultúra iránti szenvedély mikor, és hogyan alakult ki Önben? Saját döntés volt, hogy ebben az irányban indul el, vagy így hozták a körülmények?

Azt, hogy szenvedéllyé mikor vált, nehezen tudom megmondani, de azt pontosan tudom, hogy miért választottam az oroszt. Nagyon prózai oka van: a szüleim Mongóliában dolgoztak, így 10 éves koromtól két évet töltöttem ott, orosz nyelvi közegben. Sok orosszal ismerkedtem meg, és a nyelvet is megtanultam. Innentől elég egyértelmű volt, hogy a Fővárosi Fazekas Mihály Gyakorló Gimnáziumban orosz tagozatos leszek. Nem tudom, hogy 10 évesen mennyire szerettem meg az orosz embereket és a nyelvet, ilyen emlékeim nincsenek. Arra emlékszem, hogy ott voltam az orosz gyerekek között és kommunikáltam velük, és ez nyilván kialakított egyfajta kötődést, de az, hogy én ezzel fogok foglalkozni csak később dőlt el, nem is gimnáziumban, mert ott még mással akartam foglalkozni.

Mivel?

Újságíró akartam lenni. De végül nem lettem újságíró, mert nem lehettem volna olyan alapos, mint amennyire szerettem volna az lenni. Mikor el kellett döntenem, hogy „mi leszek, ha nagy leszek” – ez körülbelül a hetvenes évek közepére tehető  –, nem tűnt jó választásnak az újságíróság, mert a világban valamennyire is nyitott szemmel járó fiatalember láthatta, hogy úgysem tudja leírni azt, amit akar. Ehelyett mindenféle mást írogatni nem tűnt jó perspektívának, ezért a történelmet, a történészséget választottam inkább. Így szisztematikusabb lehettem annál, mint ahogyan én egy újságírót elképzeltem, és azt akartam, hogy sokkal több közöm lehessen a valósághoz, mint egy akkori újságírónak, amit paradox módon a történelmen keresztül meg lehetett valósítani. Az orosz történelmet pedig azért választottam, mert engem már akkor is az motivált, hogy miben vagyok jó és versenyképes, ez pedig az orosz volt. Az újságírói álomnak tehát vége szakadt, a választott szakmámat pedig megtanultam tisztelni.

Hogyan lett a tiszteletből szeretet?

 - Ez női kérdés. Erre elég nehéz válaszolni, mert én soha sem határoztam meg emocionálisan a viszonyomat ahhoz a tárgyhoz, amivel foglalkozom. Kétségkívül lennie kell ilyen érzésnek, de soha sem fogalmaztam meg, mert egy történész esetében kizárt, hogy érzelmi alapon közelítsen tárgyához. Az oroszt, a történelmet nem a hagyományos értelemben véve szeretem; ha így szeretném, nem tudnék egyetlen helytálló dolgot sem írni róla. Természetesen mondhatom, hogy szeretem az orosz kultúrát, az embereket, de az a tárgy, amivel foglalkozom, amit kutatok, tanítok, és átadok, az nem alapulhat ezen, hiszen akkor elveszíteném az objektivitásomat. Nekem az a dolgom, hogy valósághűen továbbítsam az ismereteket, az igazságot, ha szeretem, ha nem. Nem is magát az orosz történelmet szeretem, hanem azt, ahogyan „rámegyünk az igazságra”. Korábban annyira átpolitizált volt ez a tárgy, hogy küldetésünk részévé kellett tenni, miként mutatható be szépítés nélkül az a valóság, amit a magyar közvélemény nem ismert. Ez a feladat nagyon nekem való volt, ha úgy vesszük, rokonságban áll azzal, amit egy oknyomozó újságíró csinál. A valóságfeltárást szeretem, és tanárként ezt adom tovább, hiszen ezzel tudok a legtöbbet tenni.

Egyfajta nyitott gondolkodás átadásával?

 - Igen. Természetesen az is kiderül, hiszen nem titkolom el, hogy én nagyra tartom az orosz kultúrát és közel állok az orosz emberekhez, nyilván ezt is továbbítom. De idealizálni, heroizálni, jobbat mondani sohasem fogok mondani róluk. Ezt egy tudós ember nem teheti meg. Én nem lelkendezhetek főállásban. Nekem a tárgyszerű ismeretátadás a dolgom. Ruszofil vagyok, ez világos, de a távolságot nagyon fontos megőrizni, különben rossz irányba befolyásoljuk a hallgatókat, és ezzel a legnagyobb hibát követjük el. Persze megvannak az értékeink, és ezeket közvetítjük, például az előítélet-mentes, nyitott gondolkodást. Az orosz, ha úgy vesszük, csupán egy eszköz erre, ha mást választottam volna, valószínűleg akkor is ez lenne a krédóm.

 

 (Az interjú 2010. novemberében készült)                                                                                                                                                Farkas E. Dorottya

Cimkék: ruszisztika MA
Országok:
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat