OROSZVILAG.HU


Multikulturalizmus és Szagra

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2011-07-27 11:25:47  |  
Oleg Bukin

Multikulturalizmus és Szagra

Az oroszországi identitás válsága

 Multikulturalizmus és Szagra

 

Oroszországban az elmúlt időszakban megszaporodtak az etnikai jellegűnek tűnő konfliktusok, már olyan békés helyeken is nemzetiségi színezetű összecsapásokat észleltek, mint például az Urál. A szagrai eseményekről mi is írtunk, s ennek kapcsán elemezte, szélesebb kontextusba ágyazva a multikulturalizmus európai és oroszországi válságát Oleg Bukin jekatyerinburgi kulturológus izgalmas írásában, melyet az alábbiakban idézünk.

A cikk még a norvégiai tömeggyilkosság előtt íródott, mondanivalóját különösen aktuálissá teszik az orosz(országi) és posztszovjet etnikai nacionalizmusok megerősödése mellett a megrázó norvégiai események is.

 

A szagrai eseményekkel összefüggésben a világhálón ugyanazt a mantrát ismételgetik, immáron fél éve: lám, már az európaiak is elismerték, hogy a multikulturalizmus politikája összeomlott.

Ezen „beismerés” ténye gyilkos argumentumként szolgál a „toleranciahívők” és a „liberók” ellen, lám-lám, már Európa is felébredt, ti meg még mindig okoskodtok. Valójában ugyanakkor kevesen gondolkodnak el azon, mit jelent ennek a politikának a bukása, mire gondolt pontosan Angela Merkel, David Cameron és Nicolas Sarkozy, amikor a multikulturalizmus bukásáról beszéltek.

Először is azt jegyezném meg, hogy a multikulturalizmus politikájának bukását nem fél éve fogalmazták meg, hanem jóval korábban. Az elmúlt 10-15 évben intenzív munka folyt egy új európai kultúrpolitika kidolgozása céljából. Ennek eredményeként már 2008-ban elkészült az ún. Fehér Könyv, amely - felváltva a multikulturalizmust - a kultúrák közötti dialógus koncepcióját fektette le.

Röviden a lényeg. Az európaiak egészen a közelmúltig a kultúrpolitika két paradigmáját alkalmazták: az asszimilációt (19-20. század) és a multikulturalizmust. Az asszimilációt nem kell magyarázni – célja az volt, hogy a másik kultúrát az uralkodó kultúrához idomítsa, kulturális homogenizációt alakítson ki egy egységes nemzetállamban. A bevándorlókat asszimilálták, például a muszlim arabokból franciákat faragtak stb.

Az asszimiláció helyébe lépő multikulturalizmus a kisebbség és a befogadó többség kultúrájának egyenlőségét hirdette. Ennek megfelelően a kisebbség kultúrájának asszimilálására vonatkozó törekvések elvetendőnek nyilváníttattak. Egyfelől ez haladás volt, másfelől viszont a többség – kisebbség dichotómia végső soron szegregációhoz és gettósodáshoz vezetett. A gettósodás a kisebbség többségtől való elszakadását eredményezte, a kisebbségi kultúra kohéziójának megerősödését, kiéleződtek a szociális, faji, etnikai konfliktusok. Paradox módon a jószándék vezetett a nemzetiségi, etnikai, vallási konfliktusok elszabadulásához. A fürdővízzel (asszimiláció) együtt kiöntötték a gyereket (az integráció eszméjét) is. Végeredményben se Franciaországban, se Angliában, se Németországban nem alakult ki egységes, nemzetek fölötti polgári identitás. A multikulturalizmus politikájának bukásával ezt a tényt konstatálták. Ez persze, egyes vádakkal ellentétben, nem jelenti a visszatérést a monokulturalizmushoz, vagy az asszimiláció politikájához. A Fehér Könyvben lefektetett kultúrák dialógusa – melynek botrányos fordítása elérhető az Oroszországi Föderáció kulturális minisztériumának honlapján – az EU etnonacionalista politikájának korrekciójáról tanúskodik. A koncepció lényege a stratégia kiválasztásában rejlik, mely a kisebbség szociális-politikai integrációját szorgalmazza: a valamely kisebbségbe tartozó minden egyes személy önálló identitásválasztását kultiválja és stimulálja a kisebbség és a többség által egyaránt elfogadott civil normarendszer keretében. A Könyvben alapvetéseket fogalmaznak meg, ajánlásokat, melyek ezen koncepció megvalósításának mechanizmusait konkretizálják. Még a várostervezés kérdései is – melyek látszólag tisztán építészeti jellegű problémák – is új színezetet nyernek ennek fényében.

Ám a dolog veleje nem ebben van. Az európaiak nemcsak egy újfajta belpolitikai stratégiát találtak ki, hanem - nem többet, nem kevesebbet tettek - választ adtak a Kelet (helyesebben, a Dél) erősebbnek tűnő kultúrájának kihívására. Kettős választ adtak: mint kultúra (Spengler korán temette a „vén Európát”) és mint civilizáció. Kulturális értelemben azt húzták elő a zsebükből, amit szinte már elfeledtek - az individualizmus és az emberi méltóság kultuszát. Mint civilizáció, a kisebbségnek civil identitást és univerzális demokratikus értékeket ajánlanak kiinduló alapként. Bár, szerintem, ezek az értékek nem is olyan univerzálisak, inkább csak az európai kultúra értékalapjának tekinthetők.

A kihívásra adott globális válasz sok konkrét lépésben meg is jelenik, abban például, hogy a véleményszabadság eszméjét többre értékelik, mint a potenciális veszélyt ami valakinek a megsértése után adódhat. Ebben az értelemben a Fehér Könyv lehetővé teszi a kritikát, például a vallással a szemben. Emlékezzünk a dán karikatúrákra Mohamed prófétáról, micsoda világbotrány alakult ki ennek nyomán – követek visszahívása, fenyegetések, vádaskodások, erőszak. S mégis, az iszlám világ felháborodása ellenére az európai elit nem adta ki a karikaturistákat – a szabadság ugyanis mindennél fontosabb. Továbbá, az is fontos elem, hogy az európaiak következetesen megkülönböztetik a nyilvános és a személyes kultúra szféráját. A Fehér Könyv szerint a személyes szférában nyugodtan lehet kultiválni saját etnikai önazonosságunkat, a nyilvános szférában viszont csak az megengedett, ami megfelel az általánosan elfogadott civil normáknak, az európai együttélés szabályainak: imádkozni tömegesen az utcán nem szabad, hidzsábban ülni az iskolában nem szabad, mert az egyetem és az utca nyilvános helyek. Más szóval: az otthon a nemzeti-etnikai identitás színtere, az utca a polgári-civil identitásé. És az európaiak, legalábbis a franciák, győztek ebben a kérdésben!

A „kultúrák közötti dialógus” nem jelenti a liberalizmus megtagadását, ellenkezőleg – a visszatérést jelenti hozzá, hiszen a multikulturalizmus eszméje kezdetben inkább baloldali- szocialista játékszer volt, semmint liberális.

Szeretném, ha helyesen értenének. Amikor kihívásokról és válaszokról beszélek, egyáltalán nem konfrontációt és ellenségeskedést értek ezalatt. A dialógusról van szó. Mindazonáltal a dialógus mégiscsak egyfajta szimbolikus és tartalmi cserét jelent, amely a kultúrák kölcsönös gazdagabbá válása mellett (néha) az egyik kultúra másik feletti győzelmét/diadalát is eredményezi. Ez is előfordul. Az európaiak nem féltek nyílt dialógust kezdeményezni egy másik kultúrával, legyőzték attól való félelmüket, hogy meg nem értettekké váljanak, hogy egy másik kultúra „igazsága” meggyőzze őket, hogy megcsalattak legyenek, elveszítsék identitásukat.

Az európaiak egy nagyon becsületes alkut ajánlottak, és helyesen tették, ez azt jelenti, hogy még hisznek a saját értékeikben, nem félnek attól, hogy veszítenek. Ellenkező esetben a lekenyerezések, a közösségeknek juttatott kedvezmények politikáját folytatták volna, foggal-körömmel ragaszkodtak volna a status quo-hoz.

És mi a helyzet Oroszországban?

Nálunk a szagrai és más hasonló történések zajlanak, amikből elég sok volt a közelmúltban. Néha ezek az események struktúrájukat tekintve ijesztően hasonlóak. A szagrai történések mellett arra gondolok, ami júniusban történt Jekatyerinburg Zarecsnij körzetében. Nagyjából ugyanaz a forgatókönyv: konfliktus alakul ki oroszok és nem oroszok között, a nem oroszok más nem oroszokat hívnak segítségül, akik operatív módon csatlakoznak a konfliktus erővel való lerendezésére. Amúgy nem értek egyet azokkal, akik „megállapították”: Szagrában nem volt semmiféle nemzetiségi ellentét. Ki határozta ezt meg? Ehhez a résztvevőket kell megkérdezni, bebújni a fejükbe. A szagraiak azt mondják, nem volt. Nekik lehet hinni, hiszen ők egy támadás ellen védekeztek. És a másik oldal? Valaki bebújt az ő agyukba is? És mi a helyzet velünk? A nem szagraiakkal, nem azerbajdzsánokkal, hanem azokkal, akik a médiából értesültek az eseményekről. Hiszen nemzetiségi konfliktus nemcsak akkor van, amikor egy konkrét esemény történik, hanem akkor is, amikor egy meghatározott vagy kevésbé meghatározott eseményt nem teljesen egyértelműen interpretálnak. Még ha Szagrában nem is volt nemzetiségi konfliktus, az események ekként jelentek meg a társadalom számára. A széles néptömegeket aligha foglalkoztatta volna ez az esemény, ha a résztvevők egyazon nemzetiséghez tartoztak volna.

Az orosz társadalom nem azért reagál érzékenyen ezekre az eseményekre, mert részben vagy egészben nacionalistákból áll, hanem mert nincs neki más, a többi néppel megegyező identitása. Az oroszországi (rosszijanyin) kifejezés majdhogynem szitokszó, az emberek szinte kérkednek azzal, hogy nem oroszországiak (rosszijanyin), hanem oroszok (russzkij). Ez a mi közös bajunk. Mert ha nincs oroszországi (rosszijanyin), akkor nem lesz Oroszország sem. Készen állunk erre? És még valami megdöbbentő. Ugyanazok az emberek, akik ócsárolják Gorbacsovot és Jelcint a Szovjetunió széthullásáért, nemcsak az azerbajdzsánokat, tadzsikokat (akik nem állampolgárok) gúnyolják, hanem a csecseneket, ingusokat, oszétokat is – Oroszország polgárait. Oximoron. […]

Önbizalomhiányunknak objektív okai is vannak, hiszen az állam megerősítette és kriminalizálta a gettósodást. A gettó egészen másként alakult ki Oroszországban, mint Európában. Európában azért jött létre, mert a közösség kedvezményeket és juttatásokat kapott. A gettóban élő ember nem tudott kiszakadni és más társadalomba integrálódni, mert a közösség objektív okok folytán visszafogta, az „etetőnél” tartotta. Oroszországban a gettó az átgondolatlan bevándorlási politika miatt keletkezett. Sok az illegális bevándorló, akiket senki nem küld haza, mert a jogfosztott emberek állandó bevételi forrást jelenthetnek. A „feketék” gyakran nem bandákba, hanem gettókba tömörülnek, ahol frusztrálva ülnek, az azonnali agresszió mobil bázisát alkotva: ezeket az embereket villámgyorsan harcba lehet küldeni. […]

A multikulturalizmus bukását mi szenvedjük el, a gettókkal, a nyilvános köztereken tömegesen imádkozó muszlimokkal és a „Vigyázat, vallás” kiállítás (egy 2003-as moszkvai kiállítás, melynek szervezőit vallásellenes uszítás miatt elítélték) szervezőinek meghurcolásával.

És mi semmit nem állítunk szembe az összeomlással. De hiszen mit is tudnánk?

 

 

(bukin-oleg.livejournal.com)

 

 

 

Cimkék: multikulturalizmus, asszimiláció, Fehér Könyv, kultúrák dialógusa, Szagra, Oleg Bukin
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat