OROSZVILAG.HU


"Távol Moszkvától"

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2012-04-11 10:57:11  |  
Dobrovits Mihály - Kende Tamás

"Távol Moszkvától"

A régiók és nemzetiségek Oroszországa

"Távol Moszkvától"

A most következő tanulmány eredetileg 2001-ben jelent meg a Beszélőben. A  jelentős szellemi teljesítmények sajátja az időtállóság. Igaz ez Dobrovits Mihály és Kende Tamás „Távol Moszkvától” c. írására is. A Szerzők novumnak számító megközelítése a régiók és nemzetiségek Oroszországát kívánja bemutatni a kontinensnyi ország fejlődési sajátosságainak megértéséhez, amit indokol, hogy Oroszországban a nemzetiségek közti együttélés sajátos változata jött létre az elmúlt évszázadokban (melynek során a különböző népek és képviselői nemcsak passzív, de aktív módon járultak hozzá az orosz(országi) történelem menetéhez) s a mai Oroszország területének mintegy felét a nemzetiségek „ellenőrzik”.
 Egyetértve a deduktív következtetések kritikájával: „az orosz politikát nem lehet egyszerűen az ottani személyi kombinációk alapján megérteni. Bár a huszadik század utolsó évtizedének tudományos beszédmódja szívesen használta a „nagy trendek” vagy „nagy narratívák” nyomán levonható következtetéseket, a valós helyzet az, hogy az évtized során szinte évente megújuló – és magát mindig a legutolsóként és megváltoztathatatlanként bemutatni szándékozó – értelmezések sorra csődöt jelentettek a valóság kicsiny igazságaival találkozva. Ennek az oka az volt, hogy maguk az elemzők sem voltak tisztában azzal, hogy egy folyamatosan átrendeződő, fluxus-szerű világhelyzetet akarnak strukturalista módon, előre beépített trendeket feltételezve megmagyarázni.”
 
 
Utak a jelcini és a Jelcin utáni Oroszország megértéséhez
 
Éppen egy éve, hogy Jelcin elnök átadta a hatalmat megbízott utódjának, Vlagyimir Putyinnak, s azóta túl vagyunk már a 2000. március 26-i orosz elnökválasztás következményein is. Kialakult a hét elnöki megbízott által irányított elnöki körzet, befejezéséhez közeledik a felsőház átalakítása. Megvalósult az adóreform. Az Oroszországi Adóügyi Minisztérium jelentése szerint 2000. június végéig a költségvetési törvényben előirányzottakhoz képest valamivel több mint másfélszer nagyobb bevételhez juttatta a központi költségvetést az „adóminisztérium”. De még a Pénzügyminisztérium által előírtakhoz képest is kb. 119 százalékos a „tervteljesítés” a hivatalos adatok szerint. A két szám közti eltérés (a duma által meghozott költségvetési törvény számai és a Pénzügyminisztérium előírásai között) is olyan sajátossága Oroszországnak, mely még a jelcini korszak öröksége. Ám a nyilvánvaló növekedés már nem köthető a jelcini korszakhoz: a bevételek növekedése mögött a legnagyobb oroszországi cégek befizetései állnak. Ez is olyan jelenség, amely az elmúlt évtizedben nem volt mindig így.
Érdemes rögzíteni, milyen volt az ország abban a pillanatban, amikor Putyin átvette az irányítást. S az ország fogalma alatt semmiképpen sem a moszkvai hatalmi játszmákat értjük. A cikk szerzőinek alaptétele az, hogy bár nyilvánvalóan fontos, hogy ki tartja kezében a moszkvai kormányrudat, az orosz politikát nem lehet egyszerűen az ottani személyi kombinációk alapján megérteni. Bár a huszadik század utolsó évtizedének tudományos beszédmódja szívesen használta a „nagy trendek” vagy „nagy narratívák” nyomán levonható következtetéseket, a valós helyzet az, hogy az évtized során szinte évente megújuló – és magát mindig a legutolsóként és megváltoztathatatlanként bemutatni szándékozó – értelmezések sorra csődöt jelentettek a valóság kicsiny igazságaival találkozva. Ennek az oka az volt, hogy maguk az elemzők sem voltak tisztában azzal, hogy egy folyamatosan átrendeződő, fluxus-szerű világhelyzetet akarnak strukturalista módon, előre beépített trendeket feltételezve megmagyarázni. A globalizáció, ahogy azt a kilencvenes évek első felében el illett képzelni, nem azért fulladt ki, mert csődbe jutott, hanem azért, mert virtuális hazárdjátékból nem tudott valós történéssé válni. A lesajnált regionális erők voltaképpen erősebbeknek bizonyultak, legfeljebb azt kellett tudomásul venni, hogy ha nem megy szépszerével, akkor az erőszakos összeomlás képeivel fejezik ki igazságaikat. A kilencvenes évek második fele nem kis részben arról is szólt, hogy a modern világ sem alakítható át részvénytársasággá, pláne olyanná nem, amelyet családi betéti társaságok irányítási módszereivel akarnak kormányozni. Az évtized elején még hatalmi ágnak tűnő hírközlésről pedig kiderült, hogy cifra szolga.
Nagy narratívák pedig nincsenek

Ahhoz, hogy visszatérjünk az évtized során kizökkent tudományos diskurzusok normális menetéhez, meg kell érteni, hogy az, amit a kilencvenes évek során „nagy narratívákként” és „globális trendekként” értelmeztünk, voltaképpen fantomok voltak. A nagy narratíva nem más – Braudellel szólva –, mint a történelmi idő leghosszabb, évszázadok során ható egységének, a longe durée-nak belekényszerítése a történelmi idő itt és mostját jelentő spaciale fogalmába. Efemer jelenségek alapján próbálunk tehát hosszú távú következtetéseket levonni. Ez természetesen képtelenség.

A másik nehézség, ami a posztmodern diskurzus szakmai hitelképességét nullává teszi, az a részletek és tények iránti teljes érzéketlensége, illetve a látszat és valóság önkéntelen összemosása. Egyfelől a modern tömegkommunikáció tudatosan törekszik arra, hogy Honolulutól Kamcsatkáig ugyanaz az instant információ, kicsit nyakatekert szóval infotainment jusson el a fogyasztókhoz. Eközben épp a valóság, a műholdról nézve értelmezhetetlen helyi sajátosságok, a mozaikdarabkák tűnnek el, illetve mosódnak egybe. Másfelől a posztmodern elemzők számára egy adott történelmi folyamat részletei is ismeretlenek. Így kerül elénk az antiszemita kelet-európai tömegek, a „turáni-szláv parasztállamok” képzavara, amelyet barátságosan színez a kopaszra borotvált orosz maffiózók és a muzulmán fundamentalisták vagy éppen a Lenin-kép alatt felvonuló hetvenéves orosz bábuskák képe. Ezekben az általánosításokban nem az a baj, hogy adott helyen és időben ne lettek volna vagy ne lehetnének igazak, hanem az, hogy általánosan, a valós helyzet feltárása helyett vetjük be őket. Oroszországról, illetve a szovjet térségről szólva már a nyolcvanas évek utolsó évei folyamán is megfigyelhető volt, hogy az elemzők nagy része éppen a lokális folyamatokkal nem tudott mit kezdeni.

Ugyanígy nem érintette meg a térség szakértőit a Szovjetunió civilizációs öröksége sem, holott megkerülhetetlen mind a makroelemzések szintjén, mind gazdasági, demográfiai, társadalmi szempontból, mind pedig a sajnálatos módon bő évtizede aktuális etnikai konfliktusok szempontjából. A Szovjetunió civilizációs örökségén természetesen nem a homo sovieticusként besorolt embertípust, az „átmentő” gazdasági és politikai elitek maszkabálját értjük, hanem az örökös fejlődésre, modernizációra alapuló „szocialista társadalom (társadalmak)” létezését, továbbélését olyan korban, melyben az már nem működik. Ám ezen esetben kérdés, mi működik helyettük. Elvégre Oroszország, túl az 1998. évi nagy pénzügyi válságon, meglehetősen szívós túlélőnek bizonyult.

Legalább ennyire szívet szorító a közép- és kelet-európai értelmiség viszonya saját jelenéhez. A kilencvenes évek hajnala éppen azt mutatta volna, hogy ez az értelmiség alkotójává válik saját sorsának, mi több, még a Nyugat felé is fontos kulturális összekötő kapoccsá válhat. Ezzel szemben éppen az ellenkezőjét láthatjuk. Kialakult a totális reflexió társadalma, amelyben a közép- és kelet-európai értelmiségi jó esetben az infotainment beszállító kisiparosaként működött, rosszabb (és általánosabb) esetben a globális infotainment által tükrözött és alaposan félremagyarázott hírmorzsák alapján ijesztgette a saját közvéleményét. Hozzá kell tenni, hogy a közvélemény kiszolgálása kizárólag akkor lehet sikeres, ha a nagyközönség által ismert, örökölt, tanult közhelyeket erősíti meg, ha a nagyközönség büszke balítéleteihez nyújt megerősítő adalékokat. Ily módon, végső soron, minden hír és hírmagyarázat elnyeri helyét és helyiértékét egy olyan rendszerben, amely régi és jól ismert, könnyen fogyasztható közhelyekből építkezik. A közhelyek eme rendszerében pedig, szükség szerint jó és rossz, de kizárólag a közismert és ezért leegyszerűsítő, általánosító képbe illeszthető események és aktorok kaphatnak helyet. E tanulmány szerzőit két cél motiválta. Egyrészt éppen a régiók és nemzetiségek Oroszországát kívánják bemutatni, másrészt pedig kifejezetten olyan, módszertanilag új megközelítésben, amelyben egyszerre nem szokás mifelénk látni. (Igaz, másutt sem nagyon.) Bár Magyarországon nagy hagyománya van az oroszországi nemzetiségek, főként az uráli, török és mongol nyelvet beszélők kutatásának, még egyszer sem merült fel, hogy e kisebbségek – ha nem is mindig önként és örömmel kerültek belé – szerves részét alkotják Oroszország egészének. Amikor tehát az oroszországi múlt és jelen szövetének finom szálait kívánjuk kibontani, nemcsak a régiókra, hanem rájuk is figyelnünk kell. Az ország területének több mint a felét birtokolják, ha sok esetben ez az állapot csak névleges is. Ráadásul saját történelmük és társadalmuk is ott bújik meg a birodalmi keretek megszabta nagy narratíva alatt, de abba szervesen bele nem ágyazódva. Ezt az igazságot a maga legtragikusabb valójában éppen a csecsenföldi események mutatták meg.

Oroszország és mi

Az európai, majd később a közép- és kelet-európai öntudat fontos elemei az Oroszországról és az oroszokról szóló, majdnem mindig negatív toposzok. Oroszország ebben a kontextusban negatív összehasonlítási alap, amelyhez képest „még mi is” jobbak, gazdagabbak és európaiak vagyunk.
A Boris Groys által „a Nyugat tudatalattijának” nevezett Oroszország tehát azt a szerepet tölti be nagyban a Rajna és a Visztula között, mint kicsiben Románia a magyar köztudatban. Ráadásul a nyolcvanas évekre ez az Oroszország-kép Nyugaton is tökéletes sikert aratott, miután 1968, 1979 és 1981 negatív tapasztalatai végképp kiszorították a nyugat-európai köztudatból az irodalmi reminiszcenciák alakította romantikus russzofíliát. Ebből következik, hogy a nyugati Oroszország-toposzok alapvetően reflexiós természetűek. Nem az a lényegük tehát, hogy megértjük-e és meg kívánjuk-e magyarázni általuk Oroszország jelenségeit, hanem arról, mit gondolunk e jelenségek fényében magunkról.

Oroszország jelenségei kapcsán természetesen nem árt eleve leszögezni, hogy valóban különlegesek, hiszen az ország méretei, földrajzi és etnikai viszonyai jelenleg nem vethetők össze más országokkal. A jelenleg szót azonban érdemes kiemelni. Azt, hogy Oroszország jelenleg a földkerekség utolsó nagy birodalmi szervezetű állama, amelynek tizenhétmillió-hetvennégyezer négyzetkilométernyi területét megannyi nemzetiség lakja, joggal érezhetjük az általunk megszokott nemzetállami keretekkel leírhatatlannak, mint ahogy ez így is van. De nem szabad elfelejtkeznünk egy nagyon fontos tényről. A birodalmi keretek nem csak Oroszországra, illetve a Szovjetunióra voltak jellemzők a XX. század hetedik évtizedéig.

Birodalom és nemzetállam

Az Oroszország és a Nyugat közötti, a közép-kelet-európai értelmiségi mondavilágban megmagyarázhatatlannak tűnő együttműködés ugyanis reális alapokra épült. Fontos megjegyezni, hogy míg a Gdansk–Varsó–Budapest–Zágráb-tengely (illetve a hozzájuk sokban hasonlító cseh és szlovén gondolkodás) elsősorban a nyugati kereszténység, a rendiség és nemzeti-polgári forradalmak triászát hangsúlyozta (ez utóbbi egyébként a térség keletebbi kisállamainak is sajátja), addig a szigorú értelemben vett nyugati történelemnek volt (és ma is van) egy másik lehetséges olvasata. Ez pedig a Karolingok császársága, a hűbériség, a keresztes hadjáratok és a gyarmatosítás tengelyén jelöli ki a közösségi pontokat. Ezt a képet tovább árnyalja egy nagyon fontos tényezővel. Kelet-Közép-Európa értelmiségi elitjei szívesen emlegetik, hogy polgári nemzetté válásuk során nyugati mintákat követtek. A valóság viszont az, hogy paradox módon a nyugat-európai polgári nemzetek megszilárdulása, bár korábban kezdődött, de lényegesen később fejeződött be, mint keleten, sőt helyenként még ma is tart. Ennek oka pedig éppen az volt, hogy a polgári és nemzeti állam megjelenése e területeken összekapcsolódott a gyarmatosítás kalandjával és a tengerentúli birodalom eszméjével. (Ez alól csak a Habsburg Monarchia jelentett kivételt, innen gondolkodásunk ez irányú szegényessége.) Azaz például a Harmadik és Negyedik Köztársaság egységes és oszthatatlan francia nemzetének tagjai szinte csak az anyaország polgárai voltak, s hozzájuk kapcsolódtak a világméretű birodalom különféle jogállású alattvalói, akik között lehettek teljes jogú francia polgárok, mint mondjuk a szenegáliak és kokinkínaiak, de lehettek protektorátus vagy gyarmati közigazgatás alá vetettek is. Azt, hogy ez a hatalmas birodalom mégis mekkora egységet és erőt tudott jelenteni, éppen a második világháború példája mutatja. Ráadásul az első világháború után a legtöbb gyarmati birodalom kifejezetten azzal próbált a válságból kivezető utat találni, hogy különféle bőrszínű és kultúrájú alattvalóit az egységes birodalom teljes jogú polgárságának ideája felé terelte. A portugál Novo Estado például kereken tagadta, hogy gyarmatosító hatalom lenne. Ehhez hasonló megoldással kísérletezett a Brit Birodalom is, és hosszú ideig úgy tűnt, hogy az új Nemzetközösség e birodalom új köntöse csupán. E ponton elégedjünk meg annak a leszögezésével, hogy Oroszország (majd a Szovjetunió) és a Nyugat viszonya multikulturális és multietnikus birodalmak kapcsolata volt jószerivel a hetvenes évekig (az aktuális szovjet főtitkárok és francia elnökök rendszeres és hagyományosan „szívélyes” tárgyalásai mögött sem a személyes barátságot kell keresni). Ebből származik az a keserű történelmi tapasztalatunk is Oroszországról, hogy ami a közép- és kelet-európai értelmiségi számára érthetetlen volt, vagy éppen a népek börtönét jelentette, az a nyugat-európai politikacsináló számára magától értetődő volt. Az ötvenes évek brit, francia vagy portugál politikusa ugyanis tiltakozott volna az ellen, hogy több kontinensre kiterjedő hazája nemzetállam, míg az orosz fél tapasztalata viszont az volt, hogy birodalma csak egyike a nagy nemzetközi hatalmaknak.

Nemzet és birodalom

Ezt nem véletlenül hangsúlyozzuk. Oroszország történelmének legalapvetőbb sajátossága, hogy nem nemzetállam. Ugyanakkor az orosz nagyhatalom kialakulása nemcsak abban tér el a nyugatiakétól, hogy nem tengeri, hanem szárazföldi hódítások sorozata volt, hanem abban is, hogy másképp oszlott meg a birodalom alapnépességének és periferikus népességének területe, mint a tengerentúli gyarmatbirodalmak esetében. Az orosz (és a vele hosszú ideig egylényegűnek számító ukrán és belorusz) népesség úgy települt keleti és déli irányba, hogy hatalmas zárványokban hagyta maga mögött a meghódított nem orosz lakosságot. Így a centrum és periféria viszonya Oroszországban gyökeresen más, mint Nyugaton. Az ország fő kulturális trendjeihez csak lazán kapcsolódó területek nem az ország határszélein helyezkednek el, hanem az ország testébe szervesen beilleszkedve élik – gyakorlatilag – saját életüket. Az abszolútnak és totalitáriusnak mondott orosz (majd szovjet) állam kisebb-nagyobb vehemenciával igyekezett kiterjeszteni az említett térségek feletti ellenőrzését. 1917-ig ennek legfőbb eszköze a térítés és az oroszosítás volt, míg a szovjet korszakban a szocialista iparosítás és a városodás. Míg a térítési és oroszosítási kísérleteknek még az európai Oroszországban is csekély eredményei voltak, többek között azért, mert az autoritás (a lokális és erőszakos térítés, oroszosítás) és a törvényesség konfliktusából Nagy Katalin uralkodása óta még a legelkötelezettebb cárok alatt is az utóbbi került ki győztesen, addig a szocialista, szovjet típusú civilizáció maradandó nyomot hagyott a Szovjetunió nem orosz népeinek, nemzeteinek fejlődésében (lásd modernizáció és nemzetépítés).

Az 1917 után a szovjet térségben végbement politikai változások lényegét az jelentette, hogy az állam lemondott az oroszosításról (a pravoszlávia eleve kiesett a játékból), sőt hajlandó volt etnikai alapon szervezett, delegált hatalmi szervezetek kiépítését is támogatni. A bolsevikokra nagyon is jellemző pragmatizmus a nemzeti önrendelkezés kimondásával és formális bevezetésével nemcsak a bolsevik államot mentette meg, de létrehozta a nemzeti fejlődés intézményes kereteit olyan népeknél, etnikumoknál is, amelyek a századelőn a nemzetté válástól még igencsak távol álltak.

A Szovjetunió tárgyunk szempontjából és közjogi értelemben éppen nem a cári Oroszország örököse volt, míg a mai Oroszország a Szovjetunió közvetlen örököse. Míg az Orosz Birodalom szupranacionális jellegéből fakadóan a nemzeti elem nem volt a politika szervező eleme, a Szovjetunióban meghatározó szerepet kapott. Az új állam politikai, közigazgatási egységeinek kialakításakor nemzeteket, nemzetiségeket ismertek el, nemzeti-territoriális egységeket „konstruáltak” (másokat egyik népszámlálástól a másikig tartó idő alatt „dekonstruáltak”), mintegy elfogadva ezzel a közös, szovjet hazába tagolt autonóm fejlődések lehetőségét. Ugyanakkor a közös ideológia olyan egységes életformát is terjesztett, amelybe csak beletörni vagy általa megtöretni lehetett. Nem kívánunk most ennek részleteibe belemenni, legyen annyi elég, hogy a hetvenes évek végéig ez a modell alapvetően sikeresnek, sőt, részben exportálhatónak is bizonyult.

A szovjet civilizáció

A konszolidált szovjet civilizáció a szovjet történelem forradalmi szakaszának és a honvédő háborúnak a lezárultával teremtődött meg, 1945 után és az 1970-es évek között. Az új, gyakran előzmény nélkül megépült szocialista városok a tudatosan tervezett szocialista társadalom alapjai, mikrokozmoszai lettek, amelyek az „elmaradott, félfeudális” falvakhoz képest a civilizáció addig ismeretlen vívmányait jelenítették meg. Az egyentervek szerint felépített városok elsősorban az őket éltető – gyakran stratégiai – ipari tevékenység, nagyüzem munkaerővel (humán erőforrással) való ellátását szolgálták. Ugyanakkor ezek a települések közigazgatási központok lettek, a megfelelő hivatalnoki karral, regionális és részben nemzeti értelmiséggel, kulturális intézményekkel: óvodákkal, főiskolákkal, sajtóval stb. 1939-ben, a szovjet ipari forradalom lezárultával a Szovjetunió népességének 32 százaléka volt városlakó, míg 1989-re a városi népesség aránya elérte a 66 százalékot. A városodás dinamikája addigra megszűnt, 1979-től egyértelműen stagnált. „Az emberiség története bizonyára nem ismert ilyen gyors szárnyalást az elmaradottságtól, a patriarchális viszonyoktól, a kulturálatlanságtól a társadalmi haladás olyan magas fokára, mint amilyen napjainkban a szocializmus” – jelenthette ki büszkén a szovjet életformát dicsőítő mű szerzője.

Valóban új civilizáció teremtődött, mégpedig olyan, amely nem akarta erőszakkal oroszosítani mikrokozmoszai lakóit. A cél az általában vett orosz ajkú „szovjet ember” kitenyésztése volt. Az oroszság ugyan ennek a kevert etnikumok feletti öntudatnak a legfőbb külső attribútuma volt, de ez csak a közös nyelv és egyfajta birodalmi kultúra szintjén létezett. A ma már közhelyszámba menő orosz regionalizmus gyökerei is itt keresendők inkább, mint a klánok, maffiák és egyéb per definitionem megfoghatatlan struktúrák képében. Sőt, a jelenlegi oroszországi viszonyokra gyakran használt „új középkor” magyarázatok elméleteit is a 60-as, 70-es évek „Nyugatján és Nyugatjára” dolgozták ki. Az új, gyakran a semmiből előbújt szocialista városok lakói – az ipari munkástól a tanáron át a helyi irodalmi kiadvány szerkesztőjéig – és vezetői egyaránt érdekeltek voltak a régiók közötti tervalku-versenyben. Az ipar és a köré települt, telepített közigazgatási város és társadalma, kultúrája olyan szoros szimbiózisban élt és él, amelynek átstrukturálása, megszüntetése beláthatatlan civilizációs katasztrófát okozna. Ugyanakkor viszont a külső elemzők éppen ennek a rendszernek a fennmaradásáért hibáztatják a mai orosz államot. Márpedig annak megértéséhez, hogy „miért viselkednek úgy, mint az oroszok” – hogy egy 1947-ben megjelent amerikai könyv címét idézzük –, a modern orosz regionalizmusnak a szovjet történelemben gyökerező lényegét kell feltárnunk.

A szovjet politika és helyi politikák sikerének titka már Lenintől kezdve nem volt más, mint a doktriner lózungok és a régiónként változó társadalmi, kulturális valóság kiegyezése, ha tetszik: asszimilációja. Ám az asszimiláció nem az 1924-től újraszabott, egymással közvetlenül határos régiók között zajlott, hanem a központ és ideologikus direktívái, valamint az egyes régiók között. Miután a meghirdetett ideológia célja az új civilizáció, elérésének módja pedig a fejlett iparosítás és az ezzel együtt járó városiasodás volt, az újraelosztásban mint adott rendszerben minden egyes régió igyekezett az érdekeit önállóan érvényesíteni. Ám a sikeres lobbizáshoz kellett az adott régió, szerencsésebb esetben nemzeti régió elismertetése.

Miután a szovjet típusú tervalku megszűnt, és az állam tudatosan kivonult a lokális „életszínvonal-politikából”, területenként eltérő drámaiságú helyzet állt elő föderációszerte. A lakótelepek népei – az oroszországi népesség túlnyomó része – a szegényebb (és zordabb, hidegebb éghajlatú) területeken szembesültek legelőször azzal a jelenséggel, hogy városaik, mikrocivilizációik valójában ideiglenes építmények. Szibéria egyes területein és a távol-keleti Tengermelléki Körzetben az elemi infrastrukturális szolgáltatások kerültek a csőd szélére: a vasbetonból épült panelházak még hosszú ideig állhatnak, ám az amúgy sem precíziós munkával beléjük épített vezetékhálózat, fűtési rendszer bármikor felmondhatja – és időről időre fel is mondja – a szolgálatot. Az orosz urbanisztikai szakemberek az elmúlt években folyamatosan adják vészjeleiket a központi és helyi hatalom felé, hogy a szovjet civilizáció alapjaként definiált modern városi életmód veszélyben van. Veszélyben van a pusztuló infrastruktúra és az azokat használó emberek milliói.

Nem véletlen a belső népvándorlás egyértelmű trendje: a hajdan központilag ellátott arktikus, szibériai városokból egyre nagyobb számban költöznek el a lakók. Mind a helyi, mind a központi politika kénytelen szembesülni a szovjet civilizáció legfélelmetesebb társadalmi örökségével: azzal, ami már nem működik, de létezik. A kérdés most csak az: mi történik az ipari társadalom (számos preindusztriális zárvánnyal együtt) fönnmaradt keretei között a világ talán legnagyobb mesterséges ipari társadalmával? A válaszok eltérőek lehetnek. Vannak, akik a fenti – nem túlzó a szó – drámai helyzetből a reszovjetizálás útját javasolják, míg a másik véglet a nyilvánvaló állami (és össztársadalmi) felelősség atomizálása, lokalizálása. Ez utóbbi politika a gazdaságilag fejletlenebb és „politikailag gyengébb” régiókban valóságos katasztrófával fenyeget. Az aránylag gazdag és jól ellátott városok, régiók megteltek, ezért a fenyegető civilizációs, gazdasági-társadalmi veszély elhárítása újfajta „egységet”, szolidaritást igényel a föderációtól. Ám mindez nem feltétlenül vezet a szupercentralizált és a „kiegyenlítő újrafelosztás” gazdasági elvén alapuló birodalom feltámadásához. Igaz, a legutóbbi idők történései ezt sem zárják ki, de találhatunk ellenpéldákat is. Az elmúlt évtizedben látványosan felvirágzó Moszkva vezetése például még arra is képesnek bizonyult, hogy az infrastruktúra folyamatos építése mellett szubvenciókkal segítse a leszakadt rétegeket. Így alakulhatott ki, hogy Moszkvában még a nyugdíjasok között is ritka, ha valaki ezer rubel (kb. 10 000 forint) alatti járandósággal kell, hogy beérje, miközben a másik főváros, az európainak tartott Pétervár látványos szegényedése közepette magasan kvalifikált kutatók jussa marad az ötszáz rubeles éhbér, esetleg a biztonsági őri szolgálat egy nagy áruházban. Luzskov Moszkvája (és a többi donor körzet) egyébként éppen ezért tiltakozik a tervezett adóreform azon intézkedése ellen, amely a helyi hatalmakéból a központi hatalom kezébe adná az Oroszországban legrendszeresebben beszedett adónemet, a hozzáadott értéket. A regionális eltérések azonban nemcsak gazdasági jellegűek, a kultúra vagy éppen a vallásszabadság jelenléte legalább ennyire meghatározó. Miközben ugyanis Irkutszkban szemináriumok és közigazgatási akciók sorával igyekeznek meggátolni az orosz lakosság körében egyre jobban terjedő karizmatikus-protestáns mozgalmakat, Vlagyivosztok nem emel kifogást a jelenlétük ellen.

A régiók Oroszországa

Az eltérő gazdasági adottságú régiók mint politikai terek eltérő módon alkalmazkodnak a normatív újraelosztás megszűntével kiváltott helyzethez. Alapvetően két stratégia különböztethető meg. Az orosz periféria politikailag és társadalmilag forró pontjain a „különleges reagálás”, a tűzoltás jellemzi a vezetők tevékenységét (például a Távol-Kelet, Csukotka, az északi Tengermellék vidékén). A politikailag stabil térségekben a posztszovjet átmenet békésebb, nyugodtabb viszonyokat teremtett a rituális-procedurális demokrácia keretei között. E vidékek elitje helyi gyökerű, nem kívülről – az országos, központi nagypolitikából – érkezett „hősökből” tevődik össze (mint amilyen Lebegy és Ruckoj). Társadalmi és politikai előéletüket tekintve leggyakrabban a peresztrojka korszakának másodvonalbeli lokális gazdasági kádereiből rekrutálódtak. Ez az új típusú, szovjet eredetű helyi elit laboratóriumi tisztasággal leginkább a Volga menti területeken figyelhető meg.

A szovjet-orosz vidék egyik öröksége ez. A szovjet társadalomépítés, a nagy „civilizációs fordulat” forradalmi szakaszának lejártával a konszolidálódó unióban egyre hátrébb szorultak a Moszkvából küldött komisszárok, és egyre inkább előtérbe kerültek a helyi káderek. A hatvanas évektől a területi, (nagy-)városi pártbizottságok vezetői túlnyomórészt a helyi mezőgazdaságból, iparból kiemelkedett-kiemelt gazdasági káderekből kerültek ki. Ezek a helyi és helyi gyökerű pártvezetők, mint országnyi területek urai és vezetői, már egyszerre lehettek az ideologikus központi hatalom helyi képviselői és a helyi társadalom, gazdaság érdekeinek képviselői a központi pártapparátus előtt. A szovjet állam és a központosított tervgazdaság gyengülésével ez utóbbi funkcióik lettek erősebbek, s a peresztrojka éveiben már szinte csak ez maradt számukra. A helyi érdekekért lobbizó regionális „gazdák” és közvetlen munkatársaik színeváltozásának társadalmi elfogadását épp ez magyarázza.

Egyes Oroszország-szakértőket kifejezetten zavar, hogy a regionális vezetők (kormányzók, elnökök stb.) nem írhatók le az országos, parlamenti politikai pártok és azok programjai alapján. Különösen igaz ez a gazdatípusú regionális vezetőkre, akik aztán igazán magukénak vallják az orosz „vidéki” elit krédóját: „Vidéken az emberek (értsd: a vezetők) az ügyekkel foglalkozzanak, és ne a politikai osztályozással!” Az ideológia, a politikai programok az adott terekben érdektelenek és értelmezhetetlenek. Ott csak kétféle vezető létezhet: a jó és a rossz gazda. A peresztrojkából „átmentett” elit békés, „procedurálisan demokratikus” uralmára Asztrahány, Volgográd, Szaratov a legjellemzőbb példa.

Az 1993. októberi belpolitikai földrengést a Jelcin vezette Oroszország azzal hagyta sikeresen maga mögött, hogy elfogadta a régiók országokká válását (s Putyin reformjai éppen ezt a folyamatot igyekeznek visszafordítani). 1993–94 folyamán a régiók és a központ viszonya, az egyes régiók jogi státusa konszolidálódott, institucionalizálódott. Az egyes köztársaságok, megyék, autonómiák és a két főváros egyre hatékonyabban léptek fel a központtal szemben. A Kreml által elfogadott gyenge állam politikája a gyakorlatban a be nem avatkozás politikája lett a régiókon belüli „belpolitika” kérdéseibe.

1994 nyarán nyilvánvalóvá vált, hogy gazdasági források hiányában a központi állam nem akadályozhatja meg az orosz regionalizmus új rendszerének kialakulását, sőt azt elfogadja, és kétoldalú szerződésekben szentesíti. E politika logikus következménye lett mindenfelé a „szovjet” (azaz a tanácsrendszeri) örökség lokális lebontása. Moszkva olyannyira nem avatkozott bele ebbe a folyamatba, hogy 1996 januárjában és februárjában az orosz alkotmánybíróság precedensdöntést hozott: megsemmisítette az altáj-vidéki és a csitai terület törvényhozóinak határozatát, amellyel a helyi végrehajtó hatalmat a regionális törvényhozás ellenőrzése alá kívánták vonni. A végrehajtó hatalom kivonása a törvényhozók kontrollja alól a Kremltől sem idegen, ám ez „vidéken” a Kremltől függetlenül zajlott. A „központ”, a föderatív állam a régiókon belüli politikai harcokban ma már nem döntőbíró, legföljebb a lokális belpolitikában kijátszható „erőfaktor”.

Az 1993 utáni orosz regionalizmus fő sajátossága az, hogy a Föderáció jogalanyai között nemcsak jogi aszimmetria (Udmurtia például parlamenti köztársaság, míg Komiföld elnöki köztársaság), hanem költségvetési aszimmetria is van. Míg a szovjet típusú regionalizmus gazdasági szempontból normatív volt, addig ez az orosz regionalizmus, a „központ–vidék” kapcsolatában ez nem érvényesül. A gazdaságilag stabil, a föderatív és a világpiacon likviddé tehető (főként nyersanyag-) tartalékokkal rendelkező régiók és az azokat tragikusan nélkülözők között az életszínvonal minden mutatójában drámai különbségek alakultak ki. Ezzel párhuzamosan megfigyelhető egy etnikai-territoriális aszimmetria is. Az ország lakosságának 83 százaléka vallja magát orosznak, míg az ország területének 53 százaléka etnikailag „címzett” terület. Különösen élesen jelenik meg ez a gazdaságilag hátrányos helyzetű, instabilabb régiók esetében. A regionális költségvetésekben a központi újraelosztásból származó források súlya régiónként és költségvetési évekként változó módon a 0 százaléktól az 50 százalékot meghaladó skálán mozog. Az utóbbi helyeken bukkannak fel kívülről érkezett „hősök”, hogy megmentsék a régiót: a helyi lakosság és a helyi elit el is várja tőlük, hogy „kijárják” a központi források megszerzését.

A gazdaságilag stabil régiókban, ahol a központi újraelosztás szerepe csekély vagy nem is létezik, a végrehajtó hatalom feje úgy viselkedik, mint valami jó gazda. Az ilyen regionális vezetőktől sem idegen a kijárás, a protekcionizmus, ám ennek legfőbb célja a központtól való koncessziók megszerzése. Így például Jurij Luzskov, Moszkva város feje sikeresen lobbizott föderációs szinten a moszkvai privatizációs program elfogadtatása, illetve az élelmiszerimport egyszerűsítése mellett. Luzskov Moszkvája nemcsak az új orosz kapitalizmus – tagadhatatlanul egyre jobban csillogó – kirakata, de a sikeres regionális (municipiális) orosz kapitalizmus sikeres modellje is lett. Ne feledjük, Moszkva nemcsak az Orosz Föderáció fővárosa, de annak önálló jogalanya is. Luzskov az akkori moszkvai első titkár, Borisz Jelcin patronáltjaként kezdett emelkedni, 1987-ben. A városi szovjet adminisztrációtól a moszkvai kormány fejéig ívelő fél évtizedes pályája végig patrónusa pályájával párhuzamosan haladt. A rendszeresen bejáratos regionális főnökök közül ő jutott be legkönnyebben az orosz elnökhöz. Kapcsolatukra 1994–95-ben vetült árnyék, amikor is Korzsakov, Jelcin akkori bizalmi embere és Berezovszkij lejárató szándékú kampányba kezdtek, abbéli félelmükben, hogy Luzskov elnök akar lenni. A kampányt Luzskov a legkisebb népszerűségveszteség nélkül élte túl, mivel a lényéből fakadó kép, „a tiszta és jó gazda” imidzse megvédte őt. Ezt nem befolyásolta az a körülmény, hogy mint jellegzetes regionális vezető, a polgármesteri hivatalt gyakorlatilag leválasztotta a városi tanácsról. Mint jó gazdasági szakember, adminisztrátor nemcsak a helyi törvényhozástól, a városi önkormányzattól tudta magát függetleníteni, hanem a városban székelő központi államtól is. Önállóságának záloga épp a sikeresen működő municipiális kapitalizmus. A város bevételei a Kelet-Európában hagyományos ingatlaneladásból, a város által alapított cégek működtetéséből, valamint a jó gazdálkodásból származnak. E bevételek fölött Luzskov és hivatala gyakorolja az ellenőrzést, a városi tanácsnak sok köze nincs hozzá. A municipiális tulajdonú vállalatok (tiszta városi tulajdon, résztulajdon, vegyesvállalat) tevékenységi köre szerteágazó: a halfeldolgozástól a sütőiparon át, az ingatlancégen keresztül találunk közöttük turisztikai vállalatot, szállodákat, televíziós produkciókat előállító cégeket (Moszkvában még a Pizza Hut és a Macdonald’s is részben városi tulajdonban van). Tevékenységük hozzájárul az országosan kiemelkedő kommunális és szociális kiadások forrásaihoz, de nyereségükből jut a régiók közti segítségnyújtásra is. Az ellátás minden téren Luzskov Moszkvájában a legjobb Oroszországban.

A Moszkvával megegyező jogállású második főváros, Szentpétervár azonban nem lett az orosz (municipiális) kapitalizmus vitrinje, mi több, a város drámai módon provincializálódott. A forradalom előtti Oroszország kozmopolita fővárosa elvesztette kozmopolita jellegét, a szovjet és poszt-szovjet Moszkva viszont „elnyerte”. Szentpétervár nem tudott Oroszország nyugati kapujává, valóban „különleges gazdasági övezetté” válni, ahogy teljes kudarcot vallott a legnyugatibb orosz régió, Kalinyingrád („leánykori nevén” Königsberg) ebbéli próbálkozása is. E sorok egyik írójának megrázó személyes élménye volt a hatalmas kalinyingrádi pályaudvaron a hosszú órákon át tartó ácsorgás abban a reményben, hogy operatőrével legalább egy, a pályaudvaron – hétköznap délután – átsuhanó vonatszerelvényt sikerül kameravégre kapni. Nem sikerült: Oroszország legnyugatibb kapuját a Nyugat valamilyen oknál fogva nem használja. A kalinyingrádi körzetben működő vegyesvállalatok túlnyomó többsége litván és lengyel tulajdonban van. A litván „nagytőke” alapvetően abból profitál, hogy az Oroszországból Oroszországba (Kalinyingrádba) tartó áruk vámmentesen utaznak át Litvánián, ahol a vagonok tartalmát kipakolják. Így válhatott Litvánia az országban amúgy nem található nyersanyagok (kőolaj, stratégiai fémek stb.) jelentős exportőrévé. Jellemző a kalinyingrádi oroszok tudatára a város polgármesterének e tanulmány egyik szerzője előtt tett kijelentése: „Kalinyingrád immár harmadik generáció óta törzsökös orosz föld.”

Az orosz hisztéria

Oroszország politikai mentalitásának alapvető eleme a külső világból való kiszorultság következtében kialakult diszkomfortérzés. Az a kényszer, hogy Oroszországnak minden esetben „bizonyítania kell”, hogy nagy és erős állam, amely képes megállni a világ előtt, sőt ha kell, az egész világ ellenében. A nagy és erős állam, amely képes megvédeni a népét, szükségszerűen centralizált. Így vált az orosz mentalitás alapvető részévé a nagy és erős állam és az azt megteremtő erőskezű vezető tisztelete. Az erős állam azonban éppen azon az áron erős, hogy a nép gyenge. Magyarán szólva, a külső reprezentáció sikerei érdekében a belső viszonyok ellenében cselekszik. Nem azt az államot akarja fönntartani, ami van – és éppen ezen a ponton tér el ténylegesen az orosz mentalitás a nyugatitól –, hanem azt akarja megteremteni, aminek lennie kellene. Így lesz a nagyhatalmi politika kényszere Oroszország fejlődésének csapdája, hiszen éppen azokat az erőket vonja el, amelyek a társadalom felemelkedését szolgálhatnák, ráadásul mentálisan is torzuláshoz vezet. Oroszország önképe ugyanis nem egyezik a saját valóságával: éppen azt tekinti természetellenesnek, ami e sorok szerzői szerint természetes állapota volna. Az ország föderáció mivoltát.

Így történhetett meg, hogy az orosz történelemben mindig azok az uralkodók a pozitív példák, akiket saját történelmünkben el sem viselnénk. Az udvartartását és dinasztiáját kiirtó, országának harmadát elvesztő, maradékát pusztává tevő Rettenetes (IV.) Iván például a nagy uralkodó prototípusává válhatott, utóda, Borisz Godunov viszont jó szándékú, ámde mégis tragikus figura a szemükben. Rettenetes Iván nagyságának forrása viszont nemcsak a lokális hatalmak megtörése, hanem éppen az is, hogy ő volt az, aki 1552-ben elfoglalta Kazánt, s ezzel megtörte azt az erőt, amely nemcsak a mongol hódítással vált az orosz történelem diabolikus ellenpólusává, hanem már korábban. A Volgai Bulgária képviselte iszlám, valamint a déli füves pusztákon nyargaló nomádok már Kijev boldog idejében a pravoszláv földművesek nyugodalmas világának sötét ellenpontjai voltak.

1552 és 1583 között Oroszország nem csak a többnemzetiségű birodalommá válás útján indult meg: a kelet-európai régióért a X. század óta küzdő két világvallás, az ortodoxia és az iszlám között dőlt itt el a harc. Az iszlám hagyomány pedig – az orosz népmesék patriarchális „régi jó világának” megfelelő Kijev-szindróma párhuzamaként – éppen Bulgár országára hivatkozik, akár még a mai Üzbegisztánban is.

Így érthető a probléma lényege. Oroszország – az anyaméhben egymást bekebelező ikerpárokhoz hasonlóan – kebelezte be a vele párhuzamosan megindult fejlődésű kelet-európai és közép-ázsiai iszlám területeket, amelyek, ahogy tudtak, végül is úgy szakadtak ki testéből, mint Kronosz testéből elnyelt ivadékai. A helyzet végzetes voltát viszont az jelenti, hogy a Volga–Urál-vidéken elnyelt eredeti ikerpár kiszakadása halálos lenne Oroszországra nézve. Nem következhet tehát be az, ami Nyugaton, ahol az egykori gyarmati birodalmak többé-kevésbé nehézségek nélkül tudtak visszavonulni anyaországukba. Ha Oroszország adná fel nemzetiségi területeit, akkor szükségszerűen fel kellene adnia a szibériai és a távol-keleti Oroszországot is, magyarán: az ország megszűnne létezni.

Ugyanakkor éppen a kulturális tradíciók átjárhatatlansága okozza azt, hogy a hódító voltaképpen nem tudott – és ma sem nagyon tud – mit kezdeni a meghódítottakkal.
A szovjet korszak nemzetiségi politikája is jószerivel ennek a következménye volt. Az egyes etnikai autonómiák kialakításával a központi hatalom mintegy rögzítette a kialakult helyzetet, azzal a feltétellel, hogy az általa kialakítandó lokális elitek maguk kötelesek a gondjaikra bízott terület stabilitásáról gondoskodni. Hiába a több évszázados együttélés, a közös birodalmi tradíció és a többé-kevésbé mindenütt beszélt birodalmi nyelv, Oroszország történeti önképéből hiányzik e tanulságok tényleges levonása. Hiányzik annak elismerése, hogy az orosz nemzeti fejlődés mellett az országban nem egyszerűen kisebbségek élnek, hanem önállóan fejlődő nemzetek, amelyek, kényszerűen, éppen Oroszországon belül kell megvalósítsák útjukat. Ezek az utak pedig nem közigazgatási, netán hatalmi eszközökkel megrendszabályozható anomáliák, hanem az ország történelmi fejlődésének szerves következményei. Az oroszok nagy többsége így, ideértve a moszkvai szellemi eliteket is, értetlen bizalmatlansággal szemléli kisebbségei különutaskodását. Még akkor is így van ez, ha a jelcini korszak óta a központi kormányszervekben rendre helyet kapnak a kisebbségek képviselői, az akadémiai körökben pedig üzletszerűen űzött sikerágazattá vált az ország etnikai helyzetével való foglalatoskodás.

Az orosz nemzeti fejlődésnek az a legfőbb akadálya, hogy nem tesz világos különbséget a föderációba vont területek, valamint a tulajdonképpeni haza között. Oroszország létezik, „orosz” ország azonban nincs. Ebből aztán természetesen következik, hogy az ország nem folytat következetes regionális politikát. Moszkva, még pontosabban a moszkvai Kreml aktuális urai hol kényszerűen tudomásul veszik, hogy az ország régiók és nemzetiségek halmaza, de nem együttese vagy egysége, hol pedig megkísérlik felújítani az erős cár IV. Iván óta jól ismert modelljét. Szembefordulnak velük, s maguk kísérlik meg egységessé formálni akart (azaz jószerivel nem létező) népüket boldogítani. S ezzel az ördögi kör tovább tágul, hiszen az erős állam megint csak önmaga valósága ellenében kell, hogy tevékenykedjék mindaddig, amíg ki nem fullad. Kalandjával azonban kifosztja a felfelé törekvő régiókat, miközben nem képes hatékonyan segíteni a lemaradókat. Kifelé szintén kényszerpályára jut. Ahelyett hogy hagyná az ország egyébként hatalmas természetes erőforrásait megnyílni, kisajátítja őket, s az erős állam – a saját maga által teremtett imaginárius veszélyekre, a maga keltette problémák megoldásának költséges voltára hivatkozva – igyekszik külső segítséget kicsikarni szövetségeseiből, de leginkább ellenfeleiből. Így voltaképpen minden olyan kísérlet, amely Oroszországban a nyugati típusú centralizált államhatalom megerősödésére irányul, szükségképpen hozza magával mindazt, amit az ország „keleti despotikus” voltának mítosza ígér. A bezártságot, a bizalmatlanságot, az alsó közigazgatási szintek kaotikus voltát. Amikor ugyanis a régióközi fejlődést szétverni vagy legalábbis gátolni igyekszik, ahelyett hogy regulálná – éppen hogy akadályozza a belső együttműködést s ezzel a természetes nivellálódás folyamatát. Azt, hogy az ország régiók és nemzetiségek halmazából valódi egységgé alakuljon. Ráadásul, erőforrásainak véges volta miatt, előbb-utóbb újra arra kényszerül, hogy elfogadja az egyes regionális elitek szerepét, s különalkukat kössön velük.

A gond az, hogy az orosz közvélemény (s nyomában a nyugati is) erős államot akar, holott éppen ez gondjai fő okozója. Kaotikus volta ellenére a jelcini Oroszországban éppen azért tudott megindulni és többé-kevésbé lezárulni a nagy átalakulás, mert az államot gyengesége megakadályozta, hogy beavatkozzék a természetes folyamatokba. Ezt a keserű tanulságot éppen az első csecsenföldi beavatkozásból kellett levonnia. A Putyin által megindított reformfolyamatok igazi veszélye nem az, hogy rendezni akarja a jelenlegi föderáció közigazgatási és jogi káoszát, hiszen azt rendezni kell. Éppen úgy, ahogy az is világos mindenki előtt, hogy a lokális elitek jelenlegi hatalmának megtörése nélkül nem lehet igazi demokrácia Oroszországban, ahol jelenleg éppen a regionális szinteken maradt meg a szovjet technokrácia uralma. Az igazi kérdés az, hogyan teszi mindezt. A jelenlegi eredmények éppen az erős állam restaurációjának árnyékát vetítik előre.

Ezen a ponton nem haszontalan, ha diskurzusunkba bevezetjük a Bibó által a közép-európai nemzetfejlődésekkel kapcsolatban használt „hisztéria” kifejezést. Az orosz hisztéria lényege (és ez voltaképpen az egyetlen, amely ténylegesen a mongol, majd az aranyhordai függőség maradványa) a széttagolt pravoszláv földművesek államának alapvető gyengesége, amelyet csak erőt mutatva lehet legyőzni. Ezzel szemben áll viszont azoknak a nemzetiségi területeknek a hisztériája, amelyek éppen az orosz erő áldozatainak hiszik (okkal vagy ok nélkül, de általában inkább okkal) magukat. A jelenlegi orosz válság oka éppen ez a hisztéria.

Köztársaságok és egyéb nemzetiségi területek

Ezt a képletet csak bonyolítja, hogy a legtöbb esetben nem beszélhetünk egyszerűen csak az „oroszok és kisebbségiek” ellentétéről. Maguk az etnikumok között is hol kemény rivalizálás folyik, hol alkalmi lokális szövetségi rendszerek jönnek létre. Igaz, számszerű súlyuk közben csökkent (l. a táblázatot keretben), s e téren a mai Oroszország helyzete gyökeresen más, mint a Szovjetunióé, ahol az oroszság alig tudta fenntartani a maga relatív többségét. Az adatok alapján két fontos jelenség állapítható meg. Egyrészt az, hogy Oroszország saját etnikai területtel nem rendelkező kisebbségeinek lélekszáma csökken, s ebben a kazakok, a németek, az örmények és a zsidók egyaránt érintettek (azaz, a zsidó népesség csökkenését nem lehet csak az antiszemitizmussal magyarázni). A másik, hogy a népesség és a saját etnikai területek, pláne azok jogi helyzete és politikai befolyása nem állíthatók korrelációba egymással. A Jelcin régi fegyvertársa, Mihail Jefimovics Nyikolajev (az orosz név tősgyökeres jakutot takar) vezette Szaha köztársaság őslakosai, a jakutok (a saját nevükön szahák) lélekszáma csak egytizede a tatárokénak, és lényegesen elmarad a dagesztáni avarokétól vagy éppen az ukránokétól is. Ugyanakkor Szaha (teljes nevén Szaha szire) gazdasági és politikai jelentősége messze meghaladja a föderáció legszegényebb területei egyikének számító Komiföld vagy éppen az ukránok befolyását.

A kétharmadnyi Nyugat-Európának megfelelő területű Jakutföld a maga több mint 3 000 000 km2-ével a legnagyobb köztársaság, e terület 40 százaléka az északi sarkkörön túl található. A legnagyobb és leghidegebb föderációs jogalany lakossága kb. egymillió, melyből 382 ezer az „őslakos”, míg a többi mintegy 120 nemzethez, nemzetiséghez tartozik. Szervezettségük és érdek-képviseleti súlyuk azonban adott esetekben jelentősebb a számbeli súlyuknál – mégpedig azért, mert zömük territoriális szervezetben, önálló szövetségi jogalanyisággal élhet, s ettől meg sem lehet fosztani. Egy-egy nemzetiségi terület irányítása tehát eleve ugródeszkát jelenthet az országos politikában való részvételhez, ahogyan a szovjet korszakban is. (A putyini reformok éppen ezt igyekeznek kiküszöbölni.) A nemzetiségi területek legerőtlenebbje is nagyfokú autonómiával bír, s így, ha másként nem, de nemzetiségi alapon szembeszállhat a központi akarattal. Az etnikai autonómiák csúcsát jelentő köztársaságok pedig formálisan is szabályos államot alkotnak az államban. Saját elnökük, kormányuk, parlamentjük van, saját állami jelképekkel, önálló hivatalos nyelvvel és saját karhatalmi szervekkel rendelkeznek. Nagy a gazdasági önállóságuk is. A legerősebbek a pénzügyi függetlenséget is kiharcolták, hogy csak a közös, föderációs költségeket (külügy, hadügy, pénzügy stb.…) fedező költségeket utalják tovább az általuk beszedett adókból. Természetesen fenntartják maguknak ásványkincseik és egyéb természeti erőforrásaik felett való rendelkezés elsődleges jogát is, amiről aligha lehet egyszerű adminisztratív úton lemondásra kényszeríteni őket.

Ráadásul e nemzetiségi területek nemcsak annyiban válnak el az ország egészétől, hogy az ott élő őshonos, tituláris nemzetiség számára ezek jelentik az elsődleges hazát a föderációval szemben, hanem e területeken belül eleve másként értelmezik a kisebbség és többség, az államalkotó nemzet és a nemzetiség fogalmait. E régiók gyengébbjeiben a tituláris nemzetiség elszánt vagy éppen csüggedő küzdelmet folytat a saját, területen belüli érdekérvényesítésért, az erősebb, helyi elittel és többséggel rendelkező autonómiák azonban világosan érzékeltetik, hogy az adott területen ők jelentik az államalkotó többséget és az – általában orosz – bevándorlók a kisebbséget. Bár az orosz sajtó ilyen esetekben rendszeresen felveti az „etnikai fasizmus” vádját, valójában arról van szó, hogy az adott terület hatóságai – kölcsönösségi alapon – igyekeznek elégtételt venni lakosaik vélt vagy valós sérelmeiért. Tehát ha a moszkvai rendőrség a dagesztániakat vegzálja, akkor a dagesztániak az oroszokon állnak bosszút (általában nem a helyi, hanem a jövevény oroszokon).

Ugyanakkor az is tudnivaló, hogy az ország területének ötvenhárom százaléka nemzetiségi terület, s e területeken az ország lakosságának tizennyolc százaléka él. Ennek az eltérésnek, miszerint a nemzetiségek a számarányukhoz képest sokszorosan nagyobb területet birtokolnak, az oka abban keresendő, hogy az ország ritkán lakott, de hatalmas természeti erőforrásokkal rendelkező szibériai területei zömmel nemzetiségi területek (lásd keretben).

E területek többsége szuverén, nemzetközileg jogképes államalakulatnak tekinti magát. Számos alkotmány a külön állampolgárság intézményét is rögzíti, bár hozzáteszi: a köztársasági állampolgárok egyben a föderáció állampolgárai is, a föderációnak a köztársaság területén tartózkodó állampolgárai azonban nem számítanak automatikusan az adott köztársaság állampolgárainak. (Más esetekben, mint például Adigeában, kikötik, hogy a helyi törvényhozás helyeinek 51 százalékát föltétlenül az őslakóknak kell kapniuk, holott a köztársaságban ma már orosz többség érvényesül.) A szuverén jogalanyiság adott esetben tűnhet illuzórikusnak, hiszen nem valószínű, hogy a 29 000 őshonos lakta Evenkiföld 1996-ban elfogadott alkotmánya alapján nemzetközi hatalommá válna, de például a magyarországi letartóztatása alapján elhíresült alumíniumbáró, Bikov és a leszerepelt politikus, Sumejko kettőse 1999 nyarán jól megvetette a lábát ezen a területen, hogy Alekszandr Lebegy krasznojarszki kormányzó ellen sikeresen lépjenek fel. Lebegy, Krasznojarszk ura, nyilvánvalóan jó kapcsolatokat ápol még Hakaszia elnökével, Alekszej Lebeggyel, aki a saját testvéröccse. 1998-ban felmerült annak a lehetősége is, hogy a krasznojarszki kerületből 1992-ben kivált kis, török alaplakosságú köztársaság visszatérjen anyaterületébe.

Haza és haladás

Akadtak olyan kis népek, amelyeket meg sem érintett a politikai nemzetté válás folyamata. Ilyenek a Szaján-hegységben élő tofalarok, az evenkiföldi jukagirok, az eszkimók vagy az Amur mentén élő tunguzok maradványai. Jellemző a szovjet-orosz politológiai kutatások ez irányú felületességére, hogy szinte meg sem említik őket. Holott a saját territóriummal nem rendelkező etnikumok jelentős része nem jövevény, mint a németek, zsidók vagy a koreaiak, hanem olyan őshonos, akiknek a lélekszáma alatta maradt annak, ami egy territórium kialakításához kellett. Ugyanakkor olykor a kijelölt nemzetiségi territórium határain belül az adott etnikumnak csak egy töredéke él, és még annak sem minden tagja beszéli anyanyelveként az etnikum nyelvét. A legkirívóbb eseteket előre felsoroljuk: Karéliában csak a karélok 63 százaléka él, de alig több mint a felük vallja anyanyelvének a finn legközelebbi rokonának számító nyelvet. A mordvinoknak csak 29 százaléka él a köztársaságban, a tatároknak csak 32, a mariknak 50, a csuvasoknak pedig 51 százaléka. Az anyanyelvhasználat azonban általában mindenütt eléri vagy meghaladja a tituláris etnikumhoz tartozó lakosság háromnegyedét, általában nyolcvanöt-kilencven százalékos.

Akadtak népek, amelyek megkapták ugyan a saját territóriumaikat, de nem rendelkezvén saját elittel, voltaképpen csak nevükben gazdái a területüknek. Ezek leginkább Szibéria és az arktikus vidékek őslakói. E területek mindegyikén orosz többség érvényesül, s a tituláris nemzetiség számaránya sehol sem haladja meg a 16 százalékot. Vannak népek, amelyek többé-kevésbé zavartalanul élhetik az életüket. Ilyenek az evenkik, csukcsok és korjákok, s vannak, akik számára az önálló terület még az indián rezerváció biztonságát sem nyújtja, e népek közül a legtragikusabb sorsúak a hantik és a manysik, akik önálló körzetük lakosságának mindössze 2 százalékát alkotják. Hozzájuk hasonlóan a föderáció leggazdagabb területének számító Jamali Nyenyec Autonóm Körzet (a tituláris etnikum számaránya 4 százalék) legfeljebb a nevében nemzetiségi terület már. Bár a szovjet-orosz etnikai nómeklatúra szerint önrendelkezéssel bíró, saját írásbeliséggel rendelkező népek, a nagy olajtársaságok nyomásával szemben e népek ugyanúgy védekeznek, mint Alaszka és Brit-Kolumbia őslakói. Elmenekülnek, időnként kétségbeesett kísérletet tesznek az ellenállásra, illetve külső segítőktől várják a megváltást. E külső segítők legaktívabbja Szaha. A jakutok az északi népek közül az egyedüli sikeres érdekérvényesítők, sőt a föderáción belül is az egyik legsikeresebbnek számítanak.

A második szintet azok az etnikai területek alkotják, ahol a tituláris nemzet számszerűen kisebbségbe került, és a köztársaság irányításában is háttérbe szorult. Ezzel szemben presztízse vagy saját elitjének jó stratégiája következtében sikeresen tudja érvényesíteni saját érdekeit a köztársaságon belül. E köztársaságokra jellemző az erős települési aszimmetria, a jövevény lakosság túlsúlya a szovjet időkben kiépült városok lakosságából ered, a vidék az őslakosság kezében van. E köztársaságok olyan zónában fekszenek, ahol – gyakran a környezetükhöz képest is – kiugróan magas az iparban foglalkoztatottak aránya. Ez jól megfogható jelenséget takar: a szovjet civilizáció e területeken (is) importnövény, az uniformizált városokba szabadon ömleszthető ipari populáció voltaképpen a harmincas évek óta a földjükről elűzött orosz parasztok leszármazottaiból áll, míg az etnikai populáció jobban megőrizte a rurális életformát. Mindezek mellett e köztársaságokra jellemző az a folyamat is, hogy a tituláris etnikum fokozatosan erodálódik, mind nagyobb számban veszti el anyanyelvét és hagy fel eredeti életmódjával. A külön kiemelt Karélián (10 százalék) és Burjátián (24 százalék) kívül Dél-Szibériában Hakasziát (11 százalék) és az Altáji Köztársaságot (31 százalék), az ország európai területének középső és északi részén Komiföldet (23 százalék), Udmurtiát (31 százalék), Mari Elt (43 százalék) és a Mordvin Köztársaságot (33 százalék) említhetjük e sorban. Hakasziában a helyzetet bonyolítja, hogy az őslakos, török nyelvű, de nem muzulmán népességet szabályos feudális függőségbe vonták a Mongólia Hovd megyéje felől odavándorolt muzulmán kazakok.

Vannak köztársaságok, ahol a kisebbségbe került tituláris nemzetiség meg tudta tartani a politikai vezetést, és így a föderáció szintjén is rendelkezik vagy legalábbis Putyin reformjaiig rendelkezett érdekérvényesítési lehetőséggel. E köztársaságok sorába az alábbiak tartoznak: Baskorsztán (22 százalék), Szaha (33 százalék), Karacsáj-Cserkeszföld (41 százalék), ahol eleve két őshonos elit küzd egymással, és Adigea (22 százalék), ahol az alkotmány rögzíti, hogy a helyi törvényhozás, a Haet helyeinek 51 százaléka illeti meg az őslakókat. Formálisan, csak a számok alapján ide sorolhatnók még Kalmükiát (45 százalék) és Tatarsztánt (48 százalék), de két ok miatt nem tesszük: egyrészt, mert a relatív többség e köztársaságokban a tituláris nemzet kezében van (az oroszok aránya Tatarsztánban 43 százalék, Kalmükiában 38 százalék), másrészt, mert érdekérvényesítő képességük kiemelkedően jó (különösen a tatároké). A tituláris nemzet belső kohéziója – Baskorsztán kivételével – mindegyik köztársaságban magas fokú, nyelvük, kultúrájuk nem erodálódik. A baskírok számára sem csak az orosz, sokkal inkább a tatár nyelv és kultúra jelenti a kihívást.

Az alábbi köztársaságokban van abszolút vagy relatív többségben a tituláris nemzet: Tatarsztán, Kalmükia, Csuvas Köztársaság (68 százalék) Észak-Oszétia (53 százalék), Ingusétia (71 százalék, az utolsó adatok még az együttes Csecsen–Ingus Köztársaság korából vannak), a szibériai Tuva (64 százalék) és a szakadár Csecsenföld (nincs korrekt adat). Két másik köztársaságot is meg kell említsünk a Kaukázus északi előteréből: a Kabard–Balkár Köztársaságban a két tituláris nemzetiség számaránya 57 százalék, míg Dagesztán őshonos lakosai együttesen a köztársaság populációjának 73 százalékát teszik ki, s itt a legkisebb az oroszok aránya, mindössze 9 százalék. Van még két autonóm terület, ahol egyértelműen többségben van a tituláris nemzetiség, ilyen a Komi–Permi (60 százalék) és az Agai Burját (55 százalék), de e területek tituláris nemzetiségei az anyaköztársaságban egyértelműen kisebbségben vannak.

E számok mögött korántsem egységes politikai kultúra áll. Oroszországban a föderáció szintjén valóban működnek a demokrácia és a piacgazdaság keretei. Távol Moszkvától azonban más a helyzet. E régiók mindegyike saját útját járja, vezetői általában riválisok nélkül állnak az élükön. Különösen így van ez a nemzetiségi területeken, ahol a fő törésvonalak nem a politikai vagy gazdasági megfontolások, hanem etnikumok és vallások között húzódnak. Demokráciát követelni e köztársaságokban általában azok a csoportok szoktak, akik úgy érzik, hogy a helyi nemzeti elit kormányzó csoportjával szemben nem elég erősek. Fellépésük így rendre a „nemzeti érdek” elárulásának minősül, ők pedig arra kényszerülnek, hogy fölfelé, Moszkva irányába tekintgessenek. A „demokrácia” követelése általában, az ismert esetekben, a territoriális aszimmetria feladását célozza. Ebből viszont az következik, hogy szükségszerűen válik lehetetlenné az a folyamat, ami Oroszország valódi demokráciává alakulását jelenthetné: a helyi demokráciák kialakulása. Ezt a folyamatot nehezíti, hogy ezek az etnikai zárványok nemcsak nyelvükben különlegesek, hanem társadalmi szervezetükben is. Zömükben archaikus társadalmi rendben élnek, jelentős részük ráadásul inkább kapcsolódik kultúrájában az iszlám világhoz vagy éppen a tibeti buddhizmus kultúrájához, mint Kelet-Európához. A nyolcvanas-kilencvenes évek során bekövetkezett nemzeti megújulás vagy tényleges újjászületés korszaka pedig éppen hátrafelé, az archaikus életforma megerősödése irányába lökte őket. Részben gazdasági kényszerből, hiszen a hagyományos életforma gyakran jobb túlélési lehetőségeket biztosított, mint az összeomló szovjet ipari társadalom, amely egyes területeken ki sem épült. A szovjet rendszer, hangzatos jelszavai ellenére, voltaképpen gátolta e kis népek társadalmi fejlődését. A sztálini tisztogatások éppen azt a gazdag, tekintélyes és iskolázott réteget tüntették el, amely alkalmasnak bizonyult volna arra, hogy egy társadalmi átalakulás katalizátora legyen. A túlélők a szegény és archaikus körülmények között élő rétegek lettek, akiket elláttak ugyan a modernizáció külső kellékeivel, valójában hagyták őket a saját hagyományos kereteik között élni. Miközben a szovjet rendszer makacs vallásüldözést folytatott, s a muzulmán területeken nemcsak a formális vallásgyakorlást tiltották, hanem megalázó gatyavizitekkel ellenőrizték, hogy valaki körülmetéltette-e fiúgyermekeit, vagy sem, a tényleges társadalmi gyakorlattal szemben tehetetlennek bizonyultak. Így például mit sem tudtak tenni a többnejűség gyakorlata ellen a Kaukázusban és Közép-Ázsia déli területein. Egyetlen látványos gesztusra futotta erejükből: a második világháború után, 1947-ben a Szovjetunióban rövid időre ismét bevezették a törvénytelen gyermek fogalmát. Délen ez a törvény éppen a másodfeleségek vétele ellen irányult, sikertelenül. Egyébiránt megmaradtak a hagyományos házassági és esküvői szokások, a nagycsaládok és ahol voltak, a törzsek rendszerei.

A szovjet rendszer tehát voltaképpen nem tett mást, mint hogy szentesítette e területek külön fejlődését, etnikai alapon felcímkézte és egymástól elszigetelte e területeket, majd ellátta őket a modern államiság formális kellékeivel. E kereteket pedig mindegyikük úgy töltötte ki, ahogy tudta. Az etnikai régiók minden polgára automatikusan szovjet állampolgár lett 1924-re az akkori Szovjetunió területén, s jogfolytonosan vált az Oroszországi Föderáció állampolgárává 1991 után.

A szovjet gyakorlat így homlokegyenest ellenkezője volt a cári Oroszországénak, amely elsősorban a tradicionális elitekkel való együttműködés útját választotta, de óvakodott megadni az állampolgárságot a Sztyeppei Főkormányzóság és a Turkesztáni Főkormányzóság muzulmán őslakóinak. E területek etnikai alapú szervezete pedig lehetővé tette, hogy a kelet-európai kisnemzeti államok simulacrumai jöhessenek létre. A látszólagosság nemcsak abban nyilvánult meg, hogy e területek egy nagyobb egységbe ágyazva működtek, hanem abban is, hogy a nemzet fogalma itt mást jelentett, mint ami a kelet-európai térségben megszokott.

Az új hatalom kiépülésének egyik kulcsszava az „őshonosítás” (korenyizacija) volt, amely részben azt jelentette, hogy a központi hatalom az általa teremtett új nemzetiségi eliteknek adta át formális állami funkciói egy részét. Ezzel párhuzamosan az is a feladatává vált, hogy meghatározza, melyek e nemzetek. Ez részben úgy ment végbe, hogy a központi hatalom mintegy megelőlegezte számos terület őslakosainak nemzetté válását – függetlenül attól, hogy ez a folyamat bekövetkezett-e, sőt számos esetben éppen akadályozva azt –, de adott esetben hajlott arra is, hogy maga teremtsen új tituláris nemzeteket. Dél-Szibéria két körzetében, az Altáji (régi nevén Ojrot) Köztársaságban és Hakasziában voltaképpen az állami akarat terelte egybe a meglévő török nyelvű reliktumpopulációt egy olyan nemzet kereteibe, amelynek lényegével maguk sem voltak tisztában. Még tragikusabb volt a helyzet a Kaukázus északi előterében. Itt ugyanis nem csak az következett be, hogy egymástól teljesen idegen, bár azonos (muzulmán) vallású népek kerültek össze, mint például Dagesztánban, ahol a hatalom hozta létre két kis kaukázusi török nép, a karacsájok és balkárok közös irodalmi nyelvét, miközben e két népet két másik etnikummal zárta közös területbe: a karacsájokat a cserkeszekkel, a balkárokat a kabardokkal. Az így létrejött alakulatban nemcsak a hagyományos törzsi versengés vált jellemzővé, hanem a frissen összerántott új egységek új nemzeti elitjei is éles harcban állottak egymással. E helyzet lényege éppen az volt, hogy elvben csak egy nyelv, az orosz, s csak egy kultúra, a birodalmi szovjet válhatott közöttük közvetítővé. A szovjet ideológia abból indult ki, s ezt valóban komolyan is vette, hogy népeknek meg kell teremteni a saját útjukat az egységes birodalmi (szovjet) egészben való feloldódáshoz. Így a második világháború előtt valóban megkísérelték őket központilag boldogítani. Lényegében akkor erőltették rájuk – gyakran a szó szoros értelmében tűzzel és vassal – azokat a kelet-európai kisnemzeti stratégiákat, amelyek révén ma a föderációval szemben dacolni tudnak, saját nemzeti hisztériáik fókuszába állítva a sztálini korszakban elszenvedett kényszerű kultúraváltást.

E folyamat vizsgálata nekünk, Bibón szocializálódott magyaroknak külön elméleti tanulsággal is járhat. A szovjet rendszerben ugyanis formálisan és procedurálisan valóban létezett és megvalósult a nemzeti önrendelkezés elve, sok esetben nemzetek nélkül, vagy éppen akaratuk ellenére.
A szovjet nemzetépítési stratégia egyébként csak ott válhatott sikeressé, ahol a cári idők körülményei eleve sikerre ítélték. Az ország európai részének északi és központi területein élő, a pravoszláv térítésnek régóta kitett területeken.

Űrkutatás és gyűjtögetés

A nemzetiségi elitek preferenciája más, mint amit az első pillanatban várnánk. Fő céljuk az, hogy a XIX–XX. század kelet-közép-európai kisnemzeti államainak mintáját követve a formális politikai hatalmat megragadják és kézben tartsák, illetve, ahol ez nem megy, legalább a köztársaságon belüli jelentőségüket elismertessék. Jól kimutatható, hogy a nemzetiségi elitek gazdasági kérdésekkel csak annyiban törődnek, amennyiben a nemzet szempontjából jelentőségük van. Amikor egy erősebb köztársaság a saját fennhatósága alá vonja ásványkincseit, akkor nem csak a konkrét gazdasági előnyök kiaknázása vezeti. Egyfelől szimbolikus aktust hajt végre, a nemzeti romantikának megfelelően birtokba veszi a tájat, amelyet a sors (és a politika) népének juttatott. Másfelől pedig voltaképpen etnopolitikai cselekedetet hajt végre, az erőforrások maximális ellenőrzése mellett csökkenteni kívánja az általuk kiváltott migrációt. Magyarán a kilencvenes évek folyamán a nemzetiségi elitek erősebbje éppen a szerint a szerep szerint kezdett viselkedni, amire létrehozták. Megkezdte a polgári nemzet és intézményei kiépítését a gondjaira bízott területen. A gond az, hogy erről a feladatról mindenki megfeledkezett. Megszűnt ugyanis az a keret, amely egyfelől létrehozójuk, másfelől pedig kiteljesedésük megakadályozója volt – a szovjet hatalom. Maga a föderáció készen kapta, és csak nagy fájdalmak árán tudta öntestében megtartani őket. A nemzetiségi eliteknek egyébként a szovjet korszakban is más volt a szerepük, mint az orosz eliteknek. Az orosz elitek általában a terület jó gazdái akartak lenni, tehát fejlesztésében voltak érdekeltek, a nemzetiségi elitek viszont éppen ellenkezőleg, az adott nemzetiségnek akartak minél jobb lehetőségeket kialkudni. Így, ha szavakban a közösen fejlődő szocialista haza rendíthetetlen építőinek bizonyultak is, valódi feladatuk éppen a konzerválás, az átmentés és a nemzeti-nemzetiségi terület és a nemzeti-nemzetiségi érdekek és presztízs védelme volt. (Itt érdemes emlékeztetni Heydar Eliyev, Eduard Sevarnadze, Algyrdas Brazauskas és Nurszultan Nazarbajev politikai karrierjére: mind köztársaságuk első titkárai voltak, s nem kis mértékben „etnikai politikájuk” sikerének tudható be, hogy a posztszovjet rendszerváltást követően nem a nemzeti történelem süllyesztőjébe kerültek, hanem mai politikájának aktív alakítói lehetnek.)

A nemzetiségek gazdasági és társadalmi értelemben véve konzervatívok: a tituláris nemzetiség magas aránya a legtöbb esetben az ipari foglalkoztatottak alacsony arányával áll korrelációban, azaz a szovjet típusú, indusztriális-városi civilizáció hordozói elsősorban orosz betelepülők voltak e tájakon. Csak a Volga–Urál-vidéken találhatunk olyan köztársaságokat, amelyekben egyformán magas a tituláris nemzetiség és a szovjet gazdaságra jellemző ipari foglalkoztatás aránya. Az ország központi és észak-európai régióinak foglalkoztatási szerkezetébe illesztett etnikai autonómiákban az országos átlag feletti volt az iparban foglalkoztatottak aránya. Azaz ezek a területek (belső viszonyaiktól függetlenül) jobban belesimultak a szovjet ipari társadalomba, mint például Dél-Szibériában, ahol Hakaszia kivételével országos átlag feletti a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma. A Kaukázus északi előterében csak Karacsáj–Cserkeszföldön és Adigeában ugrik ki az iparban foglalkoztatottak aránya. A nemzetiségi statisztikákból kikövetkeztethetően nem az őslakos populációt kell e számok mögött keresnünk. Általában jellemző, hogy 1990 és 1994 között minden etnikai autonómiában kimutatható eltolódás ment végbe az iparban és a mezőgazdaságban foglalkoztatottak arányában az utóbbiak javára. Ez egyébként megfelelt a föderáció átlagának. A legdrámaibb csökkenést Tuvában látjuk, ahol az 1990-ben regisztrált 12,1 százalékról 1994-re 8,9 százalékra csökkent az iparban foglalkoztatottak aránya. A mezőgazdasági népesség aránya 20,5 százalékról 26,9-re nőtt ugyanezen idő alatt. Megdöbbentő viszont, hogy az 1990-ben jegyzett s már akkor is az OSZSZSZK átlaga (29,3 százalék) feletti szolgáltatási és egyéb szektor 39-ről 43,6 százalékra nőtt 1994-re (a föderáció átlaga 30,7 százalék). A szolgáltatási szektor aránya jellemző módon magas még Szibéria autonómiái közül Burjátiában (34 százalék) és Szahában (40,4 százalék).

A hatalmas terület ellenére az ország sosem alkotott és ma sem alkot gazdasági egységet. Nem csak azért, mivel hiányzott hozzá az egységes piac, s mivel az ország infrastrukturális hálózata lényegesen gyengébb annál, mint amelyet egy ekkora gazdaság igényelne. Legalább ennyire aggasztó, hogy az ország a szovjet típusú civilizációs minták erőltetése ellenére sem alkot igazi civilizációs egységet. Az országban a szó szoros értelmében együtt élnek a legarchaikusabb társadalmi formák az tudományos-technikai forradalom és a posztindusztriális társadalom jelenségeivel. Az egy területen élés nem jelent igazi közösséget. Bár az Oroszország területén élő több száz nemzetiség tagjai elméletben honfitársai egymásnak, a köztük levő kohézió voltaképpen minimális és formális. Ugyanakkor a nemzetiségek egymás közötti viszonyát bonyolult hierarchia jellemzi, amelyben mindenkinek illik „tudni a maga helyét”. A nemzetiségek archaikus, rurális életformájából következett, hogy a szovjet társadalom fejlesztési terveit csak annyiban és addig támogatták, amíg az általuk kivívott presztízs és központi támogatás nem sértett etnikai érdekeket. A szovjet típusú extenzív fejlesztés hívei előtt két út állt. Megpróbálhatták a helyi lakosság bevonását, ez azonban általában kevés reménnyel kecsegtetett. Így a szovjet városi populáció feleslege állt leginkább rendelkezésre. A nemzetiségi területeken felépült új városok ugyan formálisan magasabb civilizációs mintát képviseltek, mint amivel a helyi lakosság rendelkezett, gyakorlatban azonban az új szovjet városok ugyanazokkal a szociális problémákkal voltak terhesek, mint amiket mi Sztálinváros vagy Komló kapcsán ismertünk meg.

Nincsen egységes recept arra, hogyan alakult az oroszok és az etnikai elitek együttműködése a szovjet korszak lezárultával. Akadtak helyek, ahol a lehető legélesebb konfrontáció alakult ki, mint például Tuvában. Másutt viszont megindult az együttműködés. Tatarsztán orosz lakosainak többsége pozitívan voksolt azon a köztársasági népszavazáson, amely 1992 márciusában azt a kérdést tette fel polgárainak, hogy hazájukat önálló nemzetközi jogalanynak tekintik-e, amely szabadon és az egyenlőség elve alapján alakíthatja kapcsolatait az Oroszországi Föderációval és a világ többi országával. Ebből következően 1993 decemberében nagy részük távol maradt a föderáció alkotmányáról tartott népszavazáson. Tekintve, hogy a köztársaság belső közigazgatása is szigorú etnikai elvet követ, az orosz többségű körzetekben elvben a tatárok ellenére is kiírhatták volna a népszavazást. A helyi orosz lakosság tehát elsősorban a köztársasághoz volt lojális. Ezt azonban nemcsak a hosszú együttélés során kialakult kapcsolatokkal magyarázhatjuk, hanem azzal is, hogy a helyi orosz elit konkrét gazdasági előnyöket húz a tatár nacionalizmusból. A köztársaság etnikai alapon kiharcolt gazdasági privilégiumaiból ugyanis ők is részesednek.

Az etnikai autonómiák és az etnikumok helyzete tehát általában erősödik a kilencvenes évek Oroszországában. Egyfelől a szovjet korszakból örökölt jogaik alapján kezdeményezhettek különalkukat a Kremllel. Másfelől könnyebben találtak erre jogalapot is, ha másképp nem, akkor a nemzeti sérelmeik alapján. Jellemző, hogy akadt olyan etnikai autonómia, Csukotia, ahol az egyértelműen orosz többség (66 százalék) kezdeményezte a terület elszakadását Magadántól, miközben a terület lakóinak csak 7 százaléka tartozik a tituláris nemzetiséghez. Ugyanakkor a szovjet korszak extenzív fejlesztési politikájának lezárultával megszűnt a betelepült városi lakosság utánpótlása. A régebbi kapcsolatok lazulása, a szovjet civilizáció kereteinek felbomlása lényegesen kevésbé érintette azokat az etnikumokat, amelyek a szovjet korszakban is hagyományos életformájuk kereteinek megőrzését állították stratégiájuk középpontjába. A kilencvenes évek éppen őket igazolták. Ezzel párhuzamosan figyelembe veendő egy másik nagyon fontos tényező is. Oroszország etnikai kisebbségeit csak az köti össze, hogy nem részei az oroszságnak. Nincs tehát semmiféle szabály, amely viselkedésüket általában leírná, egymással sem kötnek ilyen alapon szövetséget, sőt, regionális alapon éppen versengenek egymással. Ez pedig egyértelműen a föderáció esélyeit javítja.

Nyelvek, vallások, kultúrák

A föderáció esélyeit javítja az a tényező is, hogy az azonos régiókban elterülő, egymással nyelvileg és kulturálisan rokonítható etnikumok általában versengenek egymással, míg a távolabbi régiók kisebbségei egymás számára is idegenek. (Senki sem fogja magára érteni, ha Dagesztánban csukcs vicceket mesélünk.) Bár Kalmükia és Burjátia őslakói egyaránt mongol nyelvűek, és a tibeti buddhizmust vallják vallásuknak, politikai együttműködésre ez nem ad okot közöttük.
A szintén buddhista, de török nyelvű tuvaiakról nem is szólva. Ami a föderáció muzulmán területeit illeti, a Volga–Urál-vidék és a Kaukázus északi előtere hívői ugyan egyformán szunnita muzulmánnak vallják magukat, a köztük levő kohézió azonban minimális. Bár az orosz hisztéria szerves része a muzulmán veszélyre való hivatkozás, arra, hogy a föderáció muzulmánjai egységesen szállnának szembe Moszkvával, semmi esély sincs. A Volga–Urál-vidék két nagy muzulmán autonómiája, Tatarsztán és Baskorsztán rivalizálása éppúgy közismert, mint a Kaukázus északi előterének népei közötti feszült viszony. Bár valamennyi muzulmán autonómia számára fontos a vallás szabadsága, valamint a Közel-Kelettel és a Törökországgal fenntartott jó viszony – e jogukat szimbolikus és procedurális formában is rögzítették a Moszkvával folytatott különalkuik során –, ez nem jelent egyforma kötődést. A Volga–Urál-vidéken, amelynek szellemi elitje már 1917 előtt ezer szállal kötődött az Aranyszarv-öböl felől fújó modern szelekhez, nyilvánvalóan e minta követését újította fel, azaz elsősorban világi és nacionalista, csak másodlagosan muzulmán. Erre már csupán azért is rákényszerülne, mert a tatároknak maguknak is van saját keresztény kisebbségük, az úgynevezett keresenek. E köztársaságokra jellemző, hogy a hivatalos Ankara nyíltan és procedurálisan támogatja őket. Ugyanígy nyíltak és procedurálisak a kapcsolataik a szunnita iszlám világ többi részével, elsősorban Szaúd-Arábiával és Egyiptommal. (A síita Irán eleve nem jön be a képbe.)

Ami a Kaukázus előterét illeti, az itteni társadalmak alapvető vonásaikban különböznek a Volga–Urál-vidékétől: a szovjet kisnemzeti külcsín alatt itt megmaradt a hagyományos társadalom, amelyet csak technikai körülményeiben érintett meg a modernizáció szele. Az iszlám a tradicionális életforma szerves része, de nem volt annyira erős, hogy a hagyományos társadalmi kereteket áttörhette volna. Maga a vallásosság azonban lényegesen kevésbé formális és szabályszerű, mint a Volga–Urál-vidéken, különösen a (vallásos) tatárok között. Alapvetően népi iszlámmal van dolgunk, amelynek eseti besorolása meglehetősen nehézkes. Sejh Sámil mozgalmának külsőségei például az alapvetően síita ihletésű (de a szunnita iszlám keretében számos helyütt megtalálható) vallásos testvérületek (dervisrendek) felépítésére emlékeztetnek, a szakirodalom azonban rendre az arábiai puritán wahhábiyya szektával azonosítja őket, akikhez nyilvánvalóan semmi közvetlen közük sincs.

Mindezek ellenére az iszlám itt lényegesen jelentősebb politikai tényező, mint a Volga–Urál-vidéken. A föderáció iránt egyébként rendíthetetlenül hűséges Ingusétia elnöke, Ruszlan Ausev például 1999 nyarán sokkolta a közvéleményt azzal, hogy aláírta azt a törvényt, amely a köztársaság muzulmánjai számára engedélyezi a saría szerinti házasságot, magyarán a többnejűséget. Jellemző módon a hír az orosz központi hírközlésben is elakadt a kis színesek rovatában, némely, az ingus honfitársak bő természetét és a négy anyós okozta galibákat ecsetelő megjegyzéssel fűszerezve. A legértelmesebb kommentárok esetleg azt hozták elő, s ebben igazuk is talált lenni, hogy a muzulmán köztársaságok ekképpen ráerőltethetik a saját jogrendjüket a többségre. Valójában azonban Ingusétia csak a szovjet időkben is szokásos családjog törvényi szintre emelését jelentette be. A szovjet etnikai kutatások egyik kedves témája volt a családszerkezet, s ezen belül is a vegyes házasságok kutatása. Ezeket a szovjet típusú akkulturáció mérföldköveinek tekintették. Holott, a muzulmán területeket közelebbről vizsgálva, éppen az ellenkezője igaz. E házasságok szinte mindegyikében a feleség az idegen, leggyakrabban orosz, s a férj az őshonos muzulmán. Márpedig a saría értelmében muszlim férfi bármikor frigyre léphet keresztény vagy zsidó asszonnyal, csak a fordítottja a tilalmas. E vizsgálatok tehát éppen azt rögzítik, hogyan konzerválódott a lokális családrendszer úgy, hogy azt adott esetben a szovjet hierarchiában való előrelépésre is fel lehessen használni.

A kaukázusi köztársaságok nem rendelkeznek institucionális kapcsolatokkal az iszlám világgal és Törökországgal. Törökország igyekszik pátyolgatni a térség török nyelvű népeit, de olyan jellegű partneri viszonyról, mint a Volga–Urál-vidék esetében, szó sem lehet. Az orosz hisztéria jellegzetes megnyilvánulása volt, hogy főként az első csecsen háború előtt szívesen beszéltek a csecsenek soraiban küzdő török tiszti különítményekről. A napi sajtóban rendszeresen mutattak olyan török nyelvű plakátokat is, amelyeket egyes marginális vagy éppen a köztársasági hatalommal nyíltan szembeforduló törökországi szélsőjobboldali és iszlámista szervezetek nyomtattak a csecsen hittestvérek buzdítására, és ezek egy része valóban el is ért Groznijig. Valójában ennél több nem is történt. Nem csak azért nem, mert a NATO-tagállam Törökországnak kiadós blamázst jelentene, ha katonáit ott érnék orosz területen. Sokkalta nagyobb súllyal esik a latba, hogy a saját iszlámistáival küszködő Törökország semmire sem vágyik kevésbé, mint egy fundamentalista bázisra a saját hátországában.

Érdemes végül egy pillantást vetni két különleges esetre, Tatarsztánra és Csecsenföldre. E két köztársaság folytatta ugyanis a kilencvenes évek folyamán a leginkább konfrontatív politikát, azonban ez a politika eltérő módszerekkel zajlott, és más-más eredményekre vezetett. Tatarsztán, bár jószerivel egy napra sem került a nemzetközi hírközlés figyelmébe, győztesen került ki a konfliktusból, míg Csecsenföld médiaeseménnyé lett, de vesztett. E két köztársaság sorsa másképp is jelentős. Szimbolikus jelentőségük van az orosz nemzettudat, továbbá a már említett orosz hisztéria szempontjából. Tatarsztán, mint az eurázsiai orosz birodalom kialakulásának kezdőpontja, az orosz hisztéria szimbolikus okozója. Csecsenföld pedig az orosz hódítással legtovább és legeredményesebben dacoló terület volt, amelynek sorsa egyedüliként ivódott be az orosz köztudatba. Ráadásul e két köztársaság kilencvenes évekbeli (és korábbi) útja tisztán mutatja Oroszország két nagy muzulmán régiója, a Volga–Urál-vidék és a Kaukázus előtere közötti regionális és társadalmi különbségeket.

Periféria a centrumban: Tatarsztán és a Volga–Urál vidéke

Tatarsztán és a Volga–Urál-vidék esete legfőképp azért különleges, mivel itt, a külső szemlélő által olyannyira orosznak tartott területen találhatjuk az ország egyik legösszetettebb nemzetiségi vidékét: ebből érthetjük meg azt is, miért nem alkalmazhatjuk Oroszország esetére a centrum és a periféria fogalmait. A Volga-vidék mint periféria ugyanis az ország szívében van. Sőt, meghódítása – ahogy azt már láttuk – szimbolikus jellegű volt. Ezzel párhuzamosan viszont éppen a Volga-vidéki tatárok voltak azok, akik a legsikeresebb polgári nemzetté válást hajtották végre, egyedüli muszlimokként egyelőre sikerrel reintegrálva saját, kényszerűen kereszténnyé vált testvéreiket is. Így a Mintimer Sejmijev (oroszosan: Mintyimer Sajnijev) vezette Tatarsztán valóban kényszerűen állam a birodalomban, amelyből nem tud kiszakadni. Ráadásul nyersanyagkincseivel, kultúrájával és szervezettségével a szövetség legfejlettebb régióinak egyike. Tatarsztán érte el a legkeményebb alkufolyamatokban a legtöbb kiváltságot, Csecsenföld mellett ez a köztársaság állt a legtovább ellen a föderációs szerződés aláírásának. Az első csecsenföldi akció megindulása éppen akkor, 1994-ben következett be, amikorra Tatarsztán már aláírta a föderációs szerződést (a harmadik hosszan és eredményesen rezisztáló köztársaság a már említett Tuva volt).

Mivel éppen a Tatarsztánnak juttatott jogok voltak azok, amelyeket Csecsenföld elutasított, nem lesz érdektelen áttekinteni e két – egyaránt muszlim alaplakosságú s így bizonyos kulturális és nemzetközi kötődésbeni párhuzamokat felmutató – köztársaság példáját, mint egy közös szituációra adott két, egymással homlokegyenesen ellentétes válasz folyamatát.

Tatarsztán területén legfeljebb ha a tatár népesség negyede él, ugyanakkor a tatárok csak a köztársaság lakosságának relatív többségét teszik ki. A tatárok aránya 48 százalék, míg az oroszoké tartósan 43. Ezek az arányok lényegében változatlanul követik egymást az 1926 utáni statisztikákban. E helyzetet látva a tatár elit nem arra törekedett, hogy saját nyelvi és kulturális dominanciáját az egész köztársaságban érvényre juttassa, hanem arra, hogy a körzetesítés (rajonyirovanyije) során olyan adminisztratív egységeket alakítson ki, amelyekben zavartalanul érvényesülhet a tatár többség. Így 74 tatár és 59 orosz körzet jött létre, s a köztársaság tatár lakosságának kevesebb mint nyolc százaléka került orosz körzetekbe. A két etnikum viszonya így konfliktusoktól mentessé, ugyanakkor hűvössé és távolságtartóvá vált. Ezzel párhuzamosan a tatár elit hajlandónak mutatkozott arra, hogy hasonlóan nagylelkű elbánásban részesítse a köztársaság területén lakó más nemzetiségeket, így például a csuvasokat.

A tatár bánat nem csak arról szólt, hogy a tatárság zöme a köztársaságon kívül rekedt, míg a köztársaság lakóinak jelentős része orosz volt. A tatár elit többször megkísérelte azt is, hogy hazáját önálló szovjet köztársasággá nyilváníttassa. E törekvésében nemcsak lokális pozícióinak elismertetése vagy az etnikum lélekszáma volt az érve (a tatárok lélekszáma messze meghaladta az önálló köztársasággal rendelkező türkménekét), hanem annak, a szovjet hatalom által el nem ismert civilizatórikus missziónak is, amelyet a tatárok Közép-Ázsiában és Szibériában a cári időkben töltöttek be. Különösen éles volt a szovjet időkben a tatárok és az üzbégek ellentéte, mivel a brezsnyevi időszakban a harmadik-negyedik legjelentősebb köztársaság pozícióját kivívott üzbégek egyértelműen maguknak követelték (és a politika támogatását élvezve ki is sajátították) azt a régi török nyelvű irodalmi és kulturális hagyományt, amelynek a XIX. századig a tatárok is részesei, alkotói, sőt részben (az Arany Horda örökségét is ide véve) kialakítói is voltak. A tatár hisztéria igazi oka azonban nem ez. A tatár történelemben és a tatár történeti tudatban ugyanis éppen azok az elemek jelentik a pozitív erőt, amelyek az orosz történelmi mitológia (és a ráépült hisztéria) számára az ellenpólust képviselik. Bár a szovjet korszak történelmi képzetei megkísérelték, hogy az új tatár nemzettudat központjába az Arany Horda helyett a Volgai Bulgáriát állítsák, azaz egy (török nyelvű, de nem tatárok alapította) muzulmán birodalmat, a végeredmény kétséges lett. Bár a bulgarista és a tatarista, azaz a tatár nemzetet és a (voltaképpen imaginárius) állami hagyományt a volgai bolgároktól, illetve a tatároktól, azaz az Arany Hordától származtató hagyomány ma is megosztja a tatár szellemi elitet, a vízbe dobott kő nem ott kavart hullámokat, ahol kellett volna. Az orosz és a tatár hisztéria kettőssége töretlen maradt. A tatárok éppen azt olvasták ki az orosz történelmi hagyományból, hogy ők a terület régebbi civilizációja. Napjainkban azonban már egyre inkább előtérbe kerül a tatár örökség nyílt vállalása. Bár erre a folyamatra nyugodtan legyinthetnénk, mint a kelet-közép-európai nemzeti hisztériák párhuzamaira, elemei, valamint lassú megállapodása éppen ezt mutatják: a tatárság képes volt arra, hogy egy többé-kevésbé stabil, a kelet-európai kisnemzeti régióval párhuzamba állítható nemzetté váljon. Szomorúan állapíthatjuk meg, hogy a föderáció (és a volt Szovjetunió) számos egykori nemzeténél még a lázas önkeresés hisztériája zajlik. Jó példa erre, ráadásul kétszeresen is fókuszba állítható az, amikor Muhammad Adzsi balkár költő és irodalmár, honi hisztériáink párhuzamaként, a régi törökség főistenének tartott Han Tengri fiaként mutatja be Jézust.

Amikor a Szovjetunió eresztékei ropogni kezdtek, Tatarsztán 1990 augusztusában úgy deklarálta saját szuverenitását, hogy abban nem esett szó arról, hogy az ország a még formálisan fennálló Oroszországi Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság része. Az oroszországival párhuzamosan kiépülő elnöki hatalom kellően erős volt ahhoz, hogy 1992 márciusában Csecsenfölddel együtt megtagadhassa a szövetségi kormány és a köztársasági vezetők közötti tárgyalásokon való részvételt. Ezzel párhuzamosan, ahogy azt már láttuk, sikeres népszavazást tartottak a köztársaság belső státusáról. 1993 decemberében a köztársaság lakóinak csak egy töredéke vett részt az Oroszországi Föderáció alkotmányáról rendezett referendumon. Még az orosz lakosság jelentős része is távol maradt. Az országra nehezedő nyomás, amely Jelcin 1993. októberi győzelme után csak növekedett, 1994 februárjában érte el azt, hogy az ország tárgyalásokba kezdjen a föderációval, és – a politikai aszimmetria szép példájaként – társuljon vele. Mindezek ellenére a tatár elit ezt a helyzetet is olyan politikai kompromisszumnak tekinti, mint 1867 magyar, vagy 1868 horvát elitje a kiegyezést. Tatarsztán önálló kapcsolatrendszere kettős. Az országot gazdasági érdekei nyilvánvalóan a föderációhoz, illetve annak nyugati kapcsolatrendszeréhez fűzik. Szellemi és lelki kapcsolatai viszont Törökország és a Közel-Kelet felé orientálják.

Ugyanakkor a volga–kámai térség sajátossága, hogy a különféle nem orosz etnikumok itt állnak a legbonyolultabb viszonyban egymással. A tatár–baskír ellentét, amely kulturálisan jelentéktelen, immáron több mint két évszázada segíti az orosz közigazgatást errefelé. Ráadásul a térség kisebb, nem muszlim népei, akik a török nyelvű csuvasokon kívül mind finnugorok, nem is az oroszokat, hanem a tatárokat tartják fő riválisaiknak.

Mindezek mellett, vagy éppen mindezek ellenére, éppen Tatarsztán volt az, amely a leghosszabb ideig dacolt Moszkvával, és amely a föderációs szerződés aláírásáért cserébe a legtöbb jogot harcolta ki magának, ideértve a külön köztársasági állampolgárság és a külfölddel való önálló kapcsolattartás jogát is.

Ellenpélda: a csecsenek

Ahogy az 1994. decemberi, Vlagyikavkázban tartott orosz–csecsen tárgyalások egyik tudós résztvevőjének emlékezéseiből tudhatjuk, a szörnyűséges csecsenföldi háború kitörése előtt egyértelműnek látszott, hogy az egyik fél sem akart megegyezni. A tárgyalófelek ugyan kitűnően megértették egymást az esti, informális összejöveteleken, étel és főleg ital mellett, ám a hivatalos tárgyalásokon még a legkisebb, szimbolikus engedményre sem voltak képesek. Jellemző, hogy az orosz delegáció – az oszét címerrel díszített tárgyalóteremben – azzal érvelt a dudajevi csecsen címer és az Icskeria országnév használata ellen, hogy az nem szerepel az orosz alkotmányban. Mindebben az sem zavarta őket, hogy a fejük fölött lógó oszét címer és az Alania országnév sem szerepel benne. A két tárgyalódelegátus tagjai ugyanazokból a tankönyvekből, gyakran ugyanazoknál a professzoroknál tanulták szakmájukat. A Lomonoszov egyetemen jogászként végzett Tejmaz Abubakarov és a szverdlovszki jogi kar hajdani diákja, Abu Alijev az alkotmány és a törvény tiszteletét szovjet tankönyvekből és a szovjet joggyakorlatból tanulták, ahogy moszkvai partnereik is. Még náluk is kevesebb affinitást lehetett elvárni a közjogi kérdések iránt a katonai akadémiát végzett Musza Merzsujevtől, Dudajev elnök katonai képviselőjétől. Valerij Tyiskov akkori nemzetiségügyi miniszter emlékezete szerint a „Vlagyikavkaz” szálloda 505-ös szobájába december 12-én 14.30-kor Groznijból épp csak betoppanó Tejmaz Abubakarovot ezzel a kérdéssel fogadták: „És milyen a hangulat?” „Forradalmi – válaszolt Abubakarov. – Hetvenöt évig tanítottátok azt nekünk.”

Az 1995-ös csecsenföldi háború egy déloroszországi kisvárosban fordult meg. Június 14-én csecsen fegyveresek megszállták a bugyonnovszki kórházat, és túszul ejtettek másfél ezer embert. Ezt megelőzően összecsaptak a helyi rendőrséggel, mikor megpróbálták elfoglalni székhelyüket. A bugyonnovszki túszdráma főszereplője – ahogy az akkori napokban az orosz és nemzetközi sajtóban bemutatták: főhőse – a harmincéves Sámil Baszajev volt. Baszajev fegyvereseinek konvoja a hadműveleti területtől igen messzire jutott, anélkül hogy az orosz biztonsági szervek, a rendőrség és a hadsereg feltartóztatta volna. Az akkori háborús viszonyok közepette mindez csodának tűnhet. A háromnapos túszdráma során médiasztárrá vált Baszajev a Szabadság Rádió riporterének kérdésére elmondta, hogy azért esett a választásuk Bugyonnovszkra, mert elfogyott a pénzük. Nem az volt a célpontjuk – állítólag Szaratovig szerettek volna eljutni –, ám a pénzük fogytával megmásították elhatározásukat. Az Oroszország (és a szovjet utódállamok) útjain egymást követő rendőrségi ellenőrző pontokon úgy jutottak át, hogy lefizették a rendőröket… Az orosz hadsereg és a belügyminisztérium alakulatai azonnal a helyszínen termettek, ahogy az újságírók is. A csecsenföldi háborúból addigra kiábránduló orosz társadalom egyenes adásban követhette az eseményeket. A közvéleményt megdöbbentette mindaz, amit látott és hallott. Az orosz fegyveres erő ugyanolyan módszerekkel akarta megoldani a bugyonnovszki túszdrámát, ahogy akkor már fél éve próbálkozott a csecsen kérdés megoldásával. A betegekkel, dolgozókkal és csecsen fegyveresekkel teli kórházat megostromolták. Bár a kórházba sikerült bejutniuk, egy részét elfoglalták, ám az ostrom megbukott. A katonák – egy szemtanú szerint – úgy viselkedtek, mint egy megszállt városban. Lőttek mindenkire, aki mozgott, számos civil áldozatot követelve. A fegyelmezett csecsen harcosok veszteségeik ellenére a kórház nagy részét megvédték. Az orosz közvélemény sajtónyilvánosság által generált döbbenete arra kényszerítette a hatóságokat, hogy tárgyalásokat kezdjenek a terroristákkal, sőt nem is csak velük. A tömegtájékoztatási eszközök által közvetített szimpátia az amúgy is népszerűtlen csecsenföldi háború támogatását végleg lehetetlenné tette. (Baszajev akkoriban Robin Hood-szerű figuraként szerepelt az oroszországi televíziós hírekben.)

A bugyonnovszki akció nemcsak Moszkva tehetetlenségét és sebezhetőségét mutatta meg, hanem Dudajev csecsen elnök hatalmának elolvadását is, aki addigra feladta az őt addig jellemző, kompromisszumképtelen álláspontját. Még abba is beleegyezett, hogy orosz katonai helyőrség működjön Csecsenföldön. Baszajev és az őt követő maximalisták ellenezték a „megalázó” megegyezést. Dudajev elnök ugyanakkor a vlagyikavkazi „süketek párbeszéde” után fél évvel képes volt a megegyezésre Moszkvával. Ám két dologra addigra már képtelen volt. Egyrészt nem tudott, mert nem tudhatott elszámolni a csecsen lakosság előtt a háborúval, annak iszonyatával. Másrészt képtelen volt a csecsen fegyveresek fölött – mint azok főparancsnoka – ellenőrzést gyakorolni, a harctéri parancsnokok önállósították magukat. A dudajevi független és szuverén csecsen állam éppen államként nem volt képes funkcionálni, ő maga már nem volt valóságos államfő, hatalma és befolyása saját politikai és fizikai környezetére korlátozódott. Jelcinnek és Csernomirgyinnek valójában nem maradt kivel megállapodnia.

Az első csecsen háború legfőbb tanulsága az volt, mennyire nem igaz mindaz, amit a nemzeti kérdésről Kelet-Európában tartani szoktunk. Ha ugyanis igaz lett volna az a tétel, hogy „egy bátor és szabadságszerető kis nemzet” áll szemben egy megroggyant birodalom agresszivitásával, akkor lett volna kivel tárgyalni. Csecsenföldön nem azért nem akadt tárgyalópartner, mert a csecsenek nyakasak, hajthatatlanok, hanem mert nem létezett az a nemzet, amelyiknek képviselőivel meg lehetett volna állapodni. A csecsen válság során, főként Dudajev halála után, voltaképpen minden vezető önmagát s (gyakran változó) kíséretét képviselte, miközben az egész nép nevében beszélt. Az is kiderült, hogy a kalandnak nem voltak a modern politika számára értelmezhető céljai. Csak látszólag volt a kelet-európai nemzeti szabadságharcok utolsó fellobbanása. Egy függetlenségért küzdő nemzet ugyanis nem fog olyan idegeneket elrabolni és megsarcolni, akik éppen a megsegítésére érkeztek. Posztmodern médialehetőségek segítségével végrehajtott, de alapvetően a korai középkorba illő kaland volt. Ami a háború kiváltotta reakciókat illeti, tipikus volt a hisztéria. A föderáció volt az izomból győzni akaró és éppen ezért barbár hatalom, amelynek rosszul vezetett akciója Dareiosz szkíták ellen vezetett hadjáratához vagy talán még inkább a marathoni csatához hasonlóan kudarcba fulladt, s amelyet ezért saját polgárai is megutáltak. A rosztovi hadkiegészítő parancsnokságon zokogó anyák nemcsak fiaikat siratták, akiket úgy vittek a grozniji vágóhídra, mint egy egyszerű menetgyakorlatra, de a végtelen orosz önutálatot is megtestesítették.

Az első csecsenföldi beavatkozás ugyanis éppen ezt az önutálatot váltotta ki a nézőkből. Ráadásul gyakran felszakadt az a sóhaj, hogyan bombázhatja egy hatalom ilyen könyörtelenül a saját népét. A csecsenek ekkor még egyértelműen a saját nép kategóriájába tartoztak.

A csecsen háború pszichológiai tanulsága azonban éppen az volt, hogy nem azok. Az első csecsenföldi beavatkozás kudarca, amelyben két etnikai autonómia, Dagesztán és Ingusétia segített úgy-ahogy kimenteni Csecsenföldről a totális vereséget szenvedett szövetségi haderőt, alapvető mentális változásokat is hozott. A központi hatalom, akárcsak az ország lakóinak zöme, akkor értette meg, mennyire véresen komoly valósággá vált az ország regionális és etnikai megosztottsága. A csecsen háború tehát nemcsak a központi hatalom és egy regionális kísérlet összeütközését jelentette, hanem éppen az orosz hisztéria egy új fázisba lépését.

Az első csecsen háborút lezáró haszavjurti egyezmény igazi álságos kompromisszumnak bizonyult. Formálisan ugyanis a föderáció megalázó vereséget szenvedett azzal, hogy négy évre jegelte a csecsen államocska jogi státusát, a gyakorlatban azonban a föderáció diplomáciai győzelmét jelentette. Csecsenföld nem kapott nemzetközi jogi státust, a probléma belügy maradt, s a föderáció, a hozzá hű kaukázusi köztársaságok segítségével sikerrel szigetelte el ezt a tűzfészket. Ugyanakkor a folyamatos terrorista és túszejtő akcióikkal, amelyek éppúgy nem kímélték a csecsenföldi EBESZ-missziót, mint ahogy a nemzetközi jószolgálati küldöttségeket sem, voltaképpen a csecsenek ellen fordították a közvéleményt.

Nem véletlenül használtuk az egyezmény szót arra a jogi aktusra, amely az első csecsen háborút lezárta. Nem volt közjogi szerződés, s nem nevezhető békeszerződésnek sem, legfeljebb fegyverszüneti megállapodásnak, amelyet mindkét oldalon arra használtak, hogy konszolidálják saját belső viszonyaikat. A valódi megegyezésig igyekeztek a felek „tárgyalási pozícióikat” erősíteni. Ez a csecsen fél esetében sikertelenségre volt kárhoztatva. A Dudajev halála után formálisan is sokfelé szakadt kicsi országban nem találtatott kellő eréllyel és legitim hatalommal bíró politikus vagy politikai csoport, amellyel az orosz fél megegyezhetett volna. Csecsenföld a frakcióharcok és a polgárháború mocsarába süllyedt.

A fordulatot ismét a „bugyonnovszki hősök” hozták be a történetbe azzal, hogy a csecsenföldi polgárháborút a csecsen határokon túlra terjesztették. A véres kaland kudarcát követően a csecsen szélsőségesek és külföldi, valamint Oroszország különböző iszlám vallású népeiből verbuvált szövetségesei a harc új formáját választották. Nem kétséges, hogy a csecsen határokon belüli kudarcaik után az Oroszország szívében végrehajtott könyörtelen terrorakcióikkal igyekeztek kiprovokálni az orosz beavatkozást és az azzal járó „belső, hatalmi konszolidációt”. A második csecsen háború időben annyira közel van hozzánk, hogy annak leírásától eltekintünk. Egyet azonban le kell szögezzünk: a háborút nem a „Kreml bölcsei” provokálták ki – ellentétben a korabeli jól értesült zsurnál-politológusok vélekedéseivel, sugalmazásaival, miszerint mindez azt a célt szolgálta (volna), hogy az orosz közvélemény figyelmét elterelje a „Jelcin-klán és a Jelcin lány” zavaros pénzügyeiről. A második csecsen – s ebben az esetben: csecsenföldi – háborút Oroszország az első csecsen háború megalázó tapasztalatainak birtokában vívta meg sikerrel.

Ám a siker itt kizárólag katonai sikert jelent. A csecsen intranzigensek által kiprovokált háború legszomorúbb és leginkább hosszú távú eredménye az lett, hogy Oroszország számára végképp nem maradt kivel ki- és megegyezni. Természetesen lehet bábkormányokat előhúzni, ahogy az meg is történt, akár éppen köztörvényes sikkasztókból, ám polgári társadalmat, polgári közigazgatást polgárok nélkül lehetetlen teremteni. Márpedig ma ez a helyzet. Az elhúzódó gerillaharcok olyan bizonytalanságot teremtenek a térségben, amely hosszú időre megakadályozza az ország újbóli benépesítését, ha tetszik: civilizálását.

Cimkék: Oroszország, nemzetiségek, civilizáció
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat