OROSZVILAG.HU


A pont az i-re

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2010-04-06 15:50:32  |  
Tikász Cseperke Orsolya

A pont az i-re

Oroszország - Európa, Ázsia?

A pont az i-re

Azzal, hogy milyen a mai magyar Oroszország-kép, először akkor szembesültem a maga döbbenetes valójában, amikor két évvel ezelőtt megkaptam egy hároméves szentpétervári ösztöndíjat. Persze nyitott szemmel járva a világban, sejtettem, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon (ahol 2010-ben is hallani híradásokat, amelyek Sztálin országaként aposztrofálják Oroszországot) a helyzet nem rózsás, de amivel akkor és azóta találkozom, időnként minden képzeletet felülmúl.

 

Amikor biztossá vált, hogy három évet Oroszországban tölthetek, ismerőseim többféleképpen reagáltak a hírre: a gratulálók velem örültek és azzal bátorítottak, hogy a kezdeti nehézségek, szorongások után minden nagyon-nagyon jó lesz. A kétkedők hitték is meg nem is, hogy mindez igaz és, hogy tényleg el is megyek. A csodálkozók, vagy akár döbbenteknek is nevezhetném őket, az udvarias és gyors gratuláció után saját megkövesedett előítéleteikkel bombáztak:

 

„- Oroszország? - Inkább menjél Amerikába!” „Odamész a ruszkikhoz? A ruszkik igénytelenek és barbárok!” „Le fognak itatni!” „- Szentpétervár?! - Oda ne menj, Szentpétervár drága és hideg!” „Akkor te most kommunista vagy?” „Jaj!, csak nehogy emberkereskedők kezébe kerülj!” „Oroszországban mindenki maffiózó!” „Ó a ruszkikkal vigyázni kell, azok ruszkik!” „Voltam ott a nyolcvanas években, nem fizettem a buszon, minek? Fizettünk mi 56-ban!” „Putyinnal vigyázz!” „Juj, mindenképpen szedj össze egy jó kis gazdag oligarchát!”

 

Először próbáltam védekezni, később hallgattam, majd, már a repülőjegyet szorongatva a kezemben,  legszívesebben sikítottam volna. Halljátok ti önmagatokat? Azt hiszitek, hogy ezeket az előítéleteket én nem rágtam már meg magamban ezerszer, és nem próbálom minden erőmmel félretenni őket, és félelmeimet leküzdve, ép elmével útnak indulni?  Azt hiszitek, ha rám zúdítjátok a saját korlátolt, sztereotip nem tudásotokat, azzal segítetek felkészülni és elindulni? Valójában persze nincs teljesen igazam, mert a maga módján mindenki erősen a lelkemre kötötte: „Öltözködjél mindig melegen!”

 

Amikor megérkeztem Szentpétervárra, ragyogó, langyos, szeptemberi napsütés fogadott. Az egyetemen segítőkész, kedves emberekhez érkeztem. A kollégium tiszta, szép, újonnan felújított épület. Első este, egyedül a messzeségben, a szobámban körbenézve arra gondoltam: Istenem! Nekem ebben a fürdőszobában kell fürdenem, ebben az ágyban kell aludnom. Erről az érzésről nem beszélt senki.

 

Az ottaniakkal beszélgetve, barátkozva soha senkivel nem találkoztam, aki összekeverte volna Budapestet Bukaresttel. Sőt! Szentpéterváron tudtam meg, hogy élt a huszadik században egy magyar filozófus, aki nagy hatással volt a tudományfilozófiára. Lakatos Imre. Mellesleg ugyanazon az egyetemen végeztünk Debrecenben, ahol a híres elődök között nem szerepel a neve, pedig hely éppen volna.

 

Annak ellenére, hogy Szentpéterváron teljes közelségben azzal foglalkozhatom, ami igazán érdekel, időnként azért vannak mélypontok is: például télen egyszerűen nem takarítják el a havat. Értem én, hogy nem nagyon volna értelme, mert másnap újra esik, és akkor hosszú hónapokig állandóan a havat lapátolnák. Így viszont tavasszal akkora a sár és a latyak, hogy arra a magyar nyelvben nincs is szó. Egyszer úgy lecsapott egy autó, hogy a számig sáros lettem. Előttem ment egy nagymama az egyméteres unokájával, ők is örültek. Szentpéterváron értettem meg, mit is jelent valójában a jókívánság: „Jó utat, ahol sár nincs!” Viszont egyáltalán nem sáros a cipőjük. Nyilván valóan az oroszok a benti cipő kitalálói.  Ugyanakkor logikus módon elég nagy piaca van a cipőápoló szereknek.

 

A másik: szeptemberben közölték, hogy hamarosan kapunk diákigazolványt. Ez nagyon jó hír volt, szükség is van rá a diákélethez Oroszországban. Hetente zarándokoltunk el az illetékeshez abban reménykedve, hogy kézhez kapjuk a diákigazolványt. Ezzel szemben hosszú heteken keresztül minden egyes alkalommal azzal küldtek el bennünket, hogy ma még nem, de esetleg holnap, esetleg a jövő héten.  November végén új értelmet nyertek számomra az addig olvasott orosz realista regények, amikor újabb vállhúzogatások és fejcsóválások után valóban kezdtem úgy érezni, hogy ebbe bele lehetne őrülni. Végül decemberben megkaptuk a diákigazolványt, csak sajnos már nem tudtunk annyira örülni neki. Azóta is többször kerültünk már a bürokrácia groteszk útvesztőibe, amikor még a pecsétre is pecsét kell.

 

 A kiábrándító mélypontok mellett természetesen vannak vicces pillanatok is. Oroszórán például verset kell olvasnunk oroszul. Ez így önmagában persze nem túl meglepő. Én azonban nem tudok úgy verset olvasni, ahogyan ők. Emlékeznek Alfonzó Ványadt bácsi paródiájára, ahol mindenki kissé oldalra billentett fejjel, távolba meredő tekintettel, hosszan elnyújtott hangon, mélabúsan ismételgetett három mondatot? És arra, ahogy Csehov Három nővér című darabjának paródiájában Mása, alias Márkus László többször elismétli: „Tengerparton áll a tölgyfa, aranylánc csüng az ágain...”? Én mindezen asszociációk ellenére próbálok komoly maradni, amikor fejcsóválva kérdezi tőlem a tanár, hogy vagyok képes ennyire érzelem mentesen verset mondani. Azt persze nem mondhatom el neki, hogy hát igen, de Magyarországon van egy bizonyos Ványadt bácsi paródia, ahol pont így beszélnek, és hogy én mindezidáig azt hittem, hogy ez csak túlzás, hiszen nyilvánvaló, hogy emberek így nem beszélnek. De be kellett látnom, hogy ez igaz, ez maga a valóság.

 

Először azt is viccesnek találtam, amikor engem, magyart, nyugat-európainak neveztek. A sokadik dehonesztáló „Ja! Azért mondod ezt vagy azt, mert nyugat-európai vagy” után ezt határozottan kikértem magamnak: „Elnézést, de én nem nyugat-európai vagyok, hanem kelet-közép európai.” Azelőtt sosem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet velem. 

 

Mert kérem, az tényleg úgy van, hogy minden nézőpont kérdése. Időnként persze hajlamosak vagyunk Európa egyértelműnek tűnő fogalmát kicsit szétcincálni. Mert van az úgy néha, hogy az angolok és a kontinens, vagy az Európai Unió és a többi európai országok.

 

Míg egyszer csak arra nem leszek figyelmes: „Ti európaiak, mi oroszok” Nem értem, és összezavarodom. Oroszországban miért tesznek ilyen különbséget? Én nem érzek különbséget. Vagy talán mégis? Nem, ha a Bűn és bűnhődésről van szó. Igen, ha a halálbüntetésről. 2009 végén Oroszország ugyanis elfogadta a halálbüntetés végleges eltörlését. A társadalmi vita azonban nagy volt, mert sokak szerint, ha szavazásra bocsátanák a kérdést, a lakosság 80%-a a halálbüntetés mellett volna. Több szenvedélyes „de mi van abban az esetben, ha” vita után, egyik orosz ismerősöm megállapította: „Igen, minden körülmények között elítéled a halálbüntetést, te igazi európai vagy.”  

 

A viták és cincálások ellenére azonban az én tudatomban Oroszország igenis Európa része. Igaz, belátom, ebben a kontextusban is lehetne valahogy alkalmazni az Anglia-kontinens analógiát. De az „Európa és az Urálig tartó orosz területek” egyrészt nem olyan frappáns kifejezés, mint a fenti példa, másrészt pedig nincs értelme. Mert lehet, hogy bizonyos szempontból Oroszország különbözik Európa többi részétől, de Oroszország ugyanakkor egy önálló egész is. Nem lehet szétszedni európai és ázsiai területeire. Vagy mégis?

 

És ha szétszedjük, mi marad Európának? Mert bár ma, Magyarországon, 2010-ben sokan azt mondják, hogy nem szeretik Oroszországot, ha azonban Dosztojevszkijről, Csajkovszkijról vagy Viszockijról van szó, akkor európai szívünk duzzad a büszkeségtől.

 

De mit mond erre Oroszország? Ha a magas kultúráról van szó akkor Európához sorolja magát, ha az árnyoldalról, akkor...? Vagy éppen fordítva? I. Pétert hányan nevezték Antikrisztusnak az európai szokások bevezetése miatt? A számunkra csodálatra méltó, felvilágosult, Európa vezető filozófusaival levelező II. Katalin ellen felkelés tört ki. A jobbágyfelszabadító II. Sándor cárt többször próbálták meggyilkolni, végül sikerrel.

 

Vajon mikor kezdte Oroszország nem Európa részének tekinteni magát? A XIX. századi nyugatos-szlavofil vita során vagy már I. Péter ablak nyitogatása előtt? Esetleg soha nem is tekintette magát Európa részének? Lehetséges, hogy nem is akarja? Miért ne akarna Oroszország a humanista gyökereire oly büszke Európa része lenni? Oroszország meg van őrülve? Mi az hogy nem kér belőlünk? És ha nem kér, miért érezzük magunkat sértve?  

 

Akármennyire vén is Európa, nőiessége nagyon is életerős. Büszkesége nem tud mit kezdeni az orosz monstrum öntörvényűségével. Oroszországnak nem lehet csak a jó részeit kimazsolázgatni, ahogy a hisztéria, az egyezmények és felszólítások praktikáival sem lehet sakkban tartani. Oroszország nem udvarol Európának, és pontosan ez az, ami minket sért. Oroszország nem teszi nekünk a szépet, itt van mellettünk, ha kell, ha nem, fényes és sötét oldalaival együtt. De nem csak sértettek vagyunk, hanem néha még irigyek is. Mert Oroszország különböző okok miatt sokszor megteheti, hogy öntörvényű legyen. És mi nem tudjuk neki megbocsátani ezt a szemtelen önállóságot.

  

Persze értem én, hogy szükségünk van a földrajzi, politikai, történelmi terminológiákra. De  ezek a fogalmak nem egyértelműek. Nem egyértelműek innen nézve, és Oroszországból nézve sem azok. De ha ennyire képlékenyek, akkor miért ragaszkodunk mégis olyan görcsösen hozzájuk? Hiszen ezek a sztereotípiák csak a biztonság illúzióját adják és nem igazi biztonságot.

 

Oroszország nem rosszabb, mint mi, ahogy mi sem vagyunk jobbak, mint mások. Azt hiszem, Oroszország Európának túlságosan ázsiai, Ázsiának pedig túlságosan európai. Ha politikai vagy kulturális érdeke úgy kívánja, Európa és Ázsia is magáénak szeretné tudni, a kicsit sem elhanyagolható Oroszországot. S időnként Oroszország is így van ezzel, bele megy ebbe a játékba, vagy éppen ő maga kezdi játszani. Hogy ez jó, vagy nem jó? Nem tudnám megmondani, de talán nem is ez a lényeg. Valószínűleg az volna a legfontosabb, amiről egy orosz ismerősömmel beszélgettünk, valamelyik unalmas előadáson (mert a tanárok és a diákok ott is csak olyanok, mint bárhol máshol). Azt kérdeztem tőle:

 

„- Azt tudom, hogy az orosz ábécében nincs i. De ha azt mondom, hogy „feltettük az i-re a pontot”, akkor értesz engem?”

„- Igen, értelek.”

 

 

 

 

 

 

Cimkék:
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat