OROSZVILAG.HU


A kelet-európai kulturális csomópont

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2012-12-21 11:14:25  |  
Igor Kondakov

A kelet-európai kulturális csomópont

Mentalitás, lokalitás, globalitás

 A kelet-európai kulturális csomópont

 

A globalizáció, a világ kulturális-történelmi folyamatában hegemóniára törekvő, egymással versengő, integrációs céllal fellépő tendenciák harcmezeje, következésképpen, elkerülhetetlenül a különböző globalizációs modellek (nyugat-európai, iszlám, dél-amerikai, kínai stb.) konfigurációja lép fel. A széttagolt etnikai és nemzeti kultúrák (melyek összességében maguk is egy „világkultúrát” alkotnak) helyén a globalizáció következtében a lokális (regionális-kontinentális) kultúrák blokkja jelenik meg, melyek mindegyikének megvan a maga „globalizációs” stratégiája, integrációs modellje, és saját világlátással rendelkezik.

A globalizáció sok évszázadra visszanyúló , az elmúlt fél évszázadban felgyorsult folyamatában, nemcsak az egymással kölcsönhatásban álló lokális kultúrák közeledése vált intenzívebbé, de új kulturális identitások is formálódnak. A kulturális identitások három mentális dimenzió egységéből tevődnek össze – mentalitás, lokalitás, globalitás.

A mentalitás kifejezi az egyes lokális kultúrák önértékelését, egyfajta kollektív tudalattinak tekinthető.

A lokalitás az adott kultúra helyét jelöli ki a vele rokon nemzeti kultúrák között, a lokális kultúrák egymás közötti kölcsönhatásának eredménye, és az etnokulturális, politikai-ideológiai sztereotípiák síkján jelenik meg.

A globalitás a kultúra világban elfoglalt helyét határozza meg, tehát azt, hogy milyen a világ reakciója az adott kultúrára, reális, vagy potenciális jelentőségére és befolyására utal.

A nemzeti-kulturális identitások történelmileg változnak. Leglassabban a mentalitás változik, amely akár évszázadokon át változatlan maradhat, már képlékenyebb a lokalitás, amely az etnoszok migrációjának, az interetnikus és államközi viszonyoknak, a politikai-ideológiai helyzetnek a függvénye.

A globalitás számos körülmény hatására alakul ki, a nemzeti kulturális identitások fejlődése mégis meglehetősen autonóm. Az egyes lokális kultúrák fennállásuk során többször is áteshetnek virágzáson vagy hanyatláson, ám a globalitást csak egyszer érhetik el vagy soha.

Egy nemzeti globalitás felemelkedése a történelmi távlatokat illetően néhány dimenzióban érhető tetten – szociokulturális, ideológiai-politológiai, esztétikai, nemzetközi stb. síkon. A lokális kultúrák globalitása többféleképpen is realizálódhat, artefaktok vagy jelentős kulturális alkotók műveiben (a btudományban és filozófiában, irodalomban, művészetekben). Például a XIX. századi klasszikus orosz irodalom kiemelkedő alkotásai – Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov képesek voltak a globalitás szintjére emelni a klasszikus orosz kultúrát – már önmagában a globalitás státuszával bírnak (Puskin Jevgenyij Anyeginja, Tolsztoj Háború és békéje, Dosztojevszkij Karamazov testvérekje, Csehov Cseresznyéskertje stb.).

Az interkulturális identitások sokrétű formái közé tartoznak a kulturális csomópontok, melyek néhány heterogén kultúra civilizációs konglomerátumából tevődnek össze, kölcsönös kulturális feszültséggel telítettek, ezért kiszámíthatatlan a fejlődésük. Ilyenek például a kaukázusi, balkáni, közel-keleti kulturális csomópontok, ahol gyakran etnikai és vallási konfliktusok, lokális háborúk zajlanak. Másfelől a kulturális csomópontok hozzájárulnak a kultúrák közötti dialógushoz, a kultúrák közötti diffúzióhoz, robbanásveszélyes szociokulturális kollizióhoz. Ezek megoldása az alkotó energiák felszabadulását eredményezheti, a kulturális-történelmi folyamatok drámai ambivalenciáját demonstrálva.

Rendkívül érdekes kulturológiai és civilizációs szempontból a kelet-európai kulturális csomópont, ez egy globális fenomén, amely a XX. században alakult ki és esett szét. A kelet-európai kulturális csomópont (ideértve Közép-Európa keleti területeit is) történetileg két birodalomhoz Ausztria-Magyarországhoz és Oroszországhoz köthető. Mindegyikük soknemzetiségű és kulturálisan sokszínű volt, és ellentmondásos módon magukban foglalták a „népek börtöne” és az „olvasztótégely” jellemvonásait is. Másként fogalmazva, a kelet-európai kulturális csomópont keretein belül a kulturális integráció és differenciálódás két epicentruma működött, melyekben centrifugális és centripetális erők egyaránt működtek. A két birodalom különböző szakaszaiban hol az integráló, hol a széthúzó tendenciák voltak dominánsak.

Oroszországban az integratív folyamatok inkább voltak felülről jövőek, önkényuralmi jellegűek, amely az uvarovi formulában „pravoszlávia – önkényuralom – népiség” (melyet eredetileg a Nagy Francia Forradalom „szabadság – egyenlőség – testvériség” jelszavával állítottak szembe) is kifejezést nyert. Ez vezetett az „államközpontúság” kialakulásához, az állami cenzúra megerősödéséhez, közvetett módon pedig az ellenzéki, radikális-demokrata, forradalmi mozgalmak kialakulásához. Ezen ellentmondásos folyamatok egyesülése vezetett végül a szovjet totalitarizmus kialakulásához, amely civilizációs mintát jelentett az olasz fasizmus és a német nácizmus számára, később pedig a szocialista táborba kerülő Kelet-Európának is. A szovjet totalitarizmus meghaladása ma is aktuális probléma a posztszovjet Oroszország számára.

Ausztria-Magyarországon az integráció kezdetben demokratikusabb és képlékenyebb föderális formában zajlott, megteremtve a korlátozott önkormányzatiságot, és viszonylagos kulturális autonómiát a magyarok, lengyelek, románok, csehek, szlovákok, délszlávok körében, tehát hozzájárult ahhoz, hogy Ausztria-Magyarország népeinek kulturális önállósága és nemzeti öntudata fejlődjék. Vannak olyan kutatók, akik azt gondolják, Ausztria-Magyarország mintegy a prototípusát jelentette az európai egységnek, kulturális integrációnak. Nem véletlen, hogy a XX. század végén a kelet-európai kulturális csomópontban totalitárius ellenes mozgalmak (Magyarország – 1956, Csehszlovákia – 1968, Lengyelország a ’70-es évek végén ’80-as évek elején) majd a „bársonyos forradalmak” után liberális kormányzatok jelentek meg, a kommunizmus vesztét okozva.

Az oroszországi integrációs folyamatok a XIX. század végén és a XX. század elején elősegítették a klasszikus orosz kultúra kialakulását, amely egyfajta „közvetítő-kultúra” szerepet játszott, a nemzetek közötti érintkezés eszköze volt, másfelől viszont a klasszikus orosz kultúra a globális elismerés igényével lépett fel (ami először Puskin tevékenységével realizálódott. A klasszikus orosz kultúra képes volt magába foglalni a nyugat-európai kultúra jellegzetes vonásait és az oroszországi népek (szláv, török, finnugor, kaukázusi) kultúráit is. Ez megerősítette az orosz kultúra rendszerképző, stabilizáló szerepét Oroszországon, majd a Szovjetunión belül és azon kívül is. Így alakult ki az orosz globalitás, amely eredetét és jellegét tekintve eurázsiai volt, és képes volt a XIX. és XX. században a világkultúrák közé emelkedni és hatást gyakorolni a világ más kultúráira.

A volt Ausztria-Magyarország területén az integratív folyamatok más jellegűek voltak. A különböző nemzeti kultúrák (germán, ugor, szláv, neolatin, zsidó, cigány) képesek voltak egy új kulturális minőséget megalkotni a kultúra különböző szegmenseiben. Bécs és Budapest globális jelentőségű zseniket adott a világnak, Freudot, Kálmán Imrét, Lehár Ferencet, Bartókot, Kodályt, Husserlt, Lukácsot, Kerényit, Wittgensteint, Konrad Lorenzet, a matematikus Gödelt, Kaffkát, Örkényt, Havelt stb.

Az osztrák-magyar térségben helyi globalitások születtek, melyek segítettek Ausztria, Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország, Románia számára bekapcsolódni a globális kultúrába, és kialakítani egy különleges, kultúrák közötti szintézist. Ezek a helyi globalitások fokozatosan egyesültek egy mozaikszerű polikulturális egységbe, amely kifejezte a kelet-európai globalitás egységét.

Szovjet-Oroszországban új globalitások születtek, melyek kevéssé kötődtek a szovjet totalitarizmushoz, lényegében szemben álltak vele, s újszerű világlátást fogalmaztak meg, az olyan személyek mint Bulgakov, Platonov, Zoscsenko, Babel, Mandelstam, Paszternak, Ahmatova, Brodszkij az irodalomban. Prokofjev, Sosztakovics és mások a zenében. Meyerhold, Ljubimov és mások a színházban. Romm, Csuhraj, Tarkovszkij, Todorovszkij a filmben. Bahtyin, Propp, Loszev, L. Gumiljov, Lotman a társadalomtudmányokban.

A XX. században ebből fejlődött ki az alternatív, a szovjettel szemben álló orosz kultúra, mely aztán a kelet-európai globalitás medrében haladt, és sok más perifériális kultúrával együtt sokat tett hozzá a XX. századi világkultúrához. 

 

Cimkék: Ausztria-Magyarország, Oroszország
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat