OROSZVILAG.HU


A forradalom fenegyereke

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2013-05-20 11:46:40  |  
Pölhe Dóra

A forradalom fenegyereke

Gondolatok Majakovszkijról

Moszkva, Novogyevicsi temető. Közvetlenül a bejáratnál terjedelmes lista fogad, rövid tülekedés és böngészés után a nagy nevek sokaságától fejbe kólintva vágok neki a sírok valóságos erdejének. A teljesség igénye nélkül jöjjenek néhányan azok közül, akiket e földben helyeztek nyugalomra. A politikusok közül ide temették Hruscsovot és Jelcint. Mellettük olyan zeneszerzőket, mint Rubinstejn, Sosztakovics, Dunajevszkij és Alekszandrov. Itt van az operaénekes Saljapin, a pedagógus Makarenko, a festő Valentyin Szerov, vagy a világhírű táncegyüttes alapítója és koreográfusa, Igor Mojszejev. Az irodalom nagyjai közül a megkerülhetetlen nevek: Gogol, Csehov, Bulgakov, Andrej Belij, Brjuszov, Alekszej Tolsztoj, Majakovszkij, Hlebnyikov, Ilf, Ehrenburg, Bella Ahmadulina. Koránt sincs itt persze mindenki, sokan nyugszanak Péterváron a lavra temetőjében vagy más félreesőbb helyeken (Lermontov Tarhaniban, Lev Tolsztoj Jaszna Poljanában, Ahmatova Komarovóban).

A hely hemzseg a turistáktól, jelenlétük mégsem tudja semlegesíteni azt a hatást, mikor minden irányból több ezer kőarc mered rám. Tetőtől talpig libabőrös vagyok a tűző napsütés és harminc fok ellenére. A legtöbb virág a közelmúltban elhunyt művészek nyughelyét borítja, a leghivalkodóbbak a szovjet korszak nagyjainak - Lenin-díjasok, katonatisztek és pártfunkcionáriusok - síremlékei.

A látvány különleges: a szobrok és arcképek halottak tömegét keltik életre, megformálásuk esetenként átlépi a konvencionális európai jó ízlés határát. Látható, tapintható az igyekezet, hogy minden sírt személyessé és emlékezetessé tegyenek. Az amerikai temetők jellegtelen egyen kőlapjai jutnak eszembe - nem is lehetne nagyobb a kontraszt. Azt hiszem arról is elárul ez valamit, miként viszonyul e két nép múltjához és halottaihoz.

Nagy a zsúfoltság, hiába számolom a sorokat, a temető ezen része annyira vadregényes, hogy hosszas bolyongás után, sokadszori nekifutásra és kis segítséggel találom csak meg Vlagyimir Majakovszkij nyughelyét. A sírkövet a többi között már-már szerénynek érzem, vörös-fekete gránit, a szobor arcán a szovjet korszakban kanonizálódott, harcos és büszke kifejezés. De talán felesleges és méltatlan is lenne minden további hivalkodó gesztus. Nem kell ide reklám, ami vásári látványossággá alacsonyítja a művész iránti tiszteletet; a fényt úgysem lehet megvilágítani.

Majakovszkij egyénisége mindig mélyen megérintett. Fotóit évek óta lelkesen gyűjtöm, az élete különböző szakaszaiban készült lenyomatok lenyűgöznek: a gyerekarc, amely már szinte kihívó, a huligán szája szegletében elmaradhatatlan cigarettájával, Lili Brik oldalán a szelíd kutya, máskor a ketrecbe zárt ragadozó tekintete - ez mind ő volt. Markáns arca annyira fotogén, hogy érthetetlen, miért nem sikerült soha egy rendes szobrot készíteni róla. Trockij rátapintott a lényegre, amikor azt írja nekrológjában: "Majakovszkij majdhogynem zseni volt. Egyetlen dolog hiányzott csak belőle: a harmónia. Dehát miből is teremthetett volna művészi összhangot e katasztrófákkal teli évtizedekben, amikor még be sem hegedtek a két korszak határán kapott mély sebek?" Ezért tudom nagyon szeretni: a darabosságért, a nyers érzelmi indulatokért, a végletes szenvedélyekért. Majakovszkij önérzetes, dacos, sokszor sértődött és leginkább szeretetre, figyelemre éhes - egyszóval nagyon Emberi. Visszatekintve már hihetetlennek tűnik, de ahogy ott álltam úgy túlcsordult bennem valami, hogy komolyan fennállt a veszélye, elvesztem a könnycsatornák feletti kontrollt. Elég nevetséges helyzet, figyelembe véve, hogy két sorral odébb csöppet sem megható turistacsoportok menetelnek.

Ekkor azonban fiatal pár érkezik mellém, a bejáratnál vásárolható térképet böngészve. Hümmögnek, majd a férfi angolul azt mondja, úgy tudja, valami futurista volt. Gyorsan odébbállnak, helyüket talán portugál turisták veszik át. Majakovszkijt ők sem ismerik, zavartan pislognak az idegenvezetőre, aki előbb várja a kiejtett név hatását, majd amikor ez elmarad, meglehetősen unott tónusban kezd magyarázni, úgyhogy inkább továbbmegyek. Kicsit még hálás is vagyok nekik, idegenvezetős csoportok jönnek-mennek futószalagon, határozottan nem az a hely ez, ahol el kellene érzékenyülni. Előveszem a gépet, fotózni kezdek. A turistarajoknak egy hasznuk azért mégis van: a mozgásuk után én is könnyebben megtalálom a nevezetesebb sírokat.

Csak hazafelé a metrón jut újra eszembe Vlagyimir Vlagyimirovics. Belegondolva, először tíz éve - mikor még szimplán a lázadó stílusa imponált - sokkolt engem a személyét kísérő érdektelenség. Futott a tévében akkoriban egy hátizsákos világjárós amerikai sorozat: A magányos bolygó. A moszkvai metróban utazva a kényszeresen vigyorgó riporter megállt egy snittre a költő mellszobra előtt, majd közölte, hogy ez itt Majakovszkaja állomás, melyet egy Majakovszkij nevű emberről neveztek el, akiről úgy tudni, híres költő volt, bár ő sosem hallott róla. Informatív mondandóját beszédes vállrándítással zárta, egyértelművé téve, mennyire magasról lesajnálja nemcsak a számára ismeretlen művészt, hanem ánblokk az orosz kultúrát. Akkor 18 évesen még csak valami amcsi mutációnak gondoltam azt a társadalmat, ahol a tudatlanság nemcsak bocsánatos, hanem egyenesen kívánatos tulajdonság - mondhatom tehát, hogy magam is boldog naivitásban leledztem... De talán áttérek inkább arra, akiről valóban érdemes írni!

Vlagyimir Majakovszkij élete és munkássága sokak számára zavarba ejtő, szünet nélkül mosdatják, aztán igyekeznek saját ízlésük szerint elmaszkírozni. Legelőbb azért mert öngyilkossága nem illik a forradalom költőjének imázsába, aztán próbálják kiradírozni azt a momentumot, mikor a kis híján elfeledett művészt - Lilja Brik közbelépésére - Sztálin egy ukázzal az irodalmi kánonba emeli, sőt nálunk a rendszerváltás óta már csak azért is illik róla hallgatni, mert kommunista volt (noha nem tagja a pártnak). Ami végképp nevetséges, hiszen nem lehet a szocialista rendszerek hibáit és diktatúrák bűneit egy 1930-ban meghalt költőre aggatni, aki az igazságos elosztáson alapuló, önigazgató közösségek eszményében hitt.

Oroszországban 1905 előjátéka után a forradalom egyre hangosabban dörömböl a kapukon. Hogy a régi világ alapjaiban remeg, s hamarosan összedől az építmény, immár mindenki érezi, az értelmiség java része türelmetlenül várja a robbanást, egy eljövendő katarzisban bízva. '17 októbere és az azt követő polgárháború eseményei után egyszerre hihetővé válik - és milliók hiszik -, hogy az új korszak új emberek új közösségén alapul majd. És ebben a történelmi helyzetben Majakovszkij igenis teli torokból ordítja, vesszen a burzsoázia, azzal a társadalommal együtt, ahol a kevesek egyre kövérebbre híznak, míg a tömegek éheznek. Zúzzuk szét a régi világot, tapodjunk a sírján és merjünk a romokon valami újat építeni! Azt is mondja, hogy az új korszak új művészetet kíván, hiteles képviselői csakis a haladó művészek lehetnek, és hajítsák ki a fenébe az összes mumifikált szentséget. Erre egyébként a pártfunkcik is jól beolvasnak neki: nincs ő sehol Puskinhoz és társaihoz képest, különben pedig Lenin világosan megmondta, hogy a művészet ezen formája (neki!) érthetetlen. Majakovszkij bűnösen nem érzi, mi fán terem a proletárirodalom, jön is a feddés: túl zavaros, tessék a nép nyelvén fogalmazni, úgy hogy megértsék! Ennek jegyében hamarosan fel is magasztalják az új csillagokat: Gladkovot és Szerafimovicsot. A bürokratikus parancsuralmi rendszerré vált proletárkultúra a művészet fölé telepszik és végeredményben kiüresíti azt. Trockij annyira pontosan fogalmaz, hogy nem kerülhető meg tőle a szó szerinti idézet: "Az új kultúra, az új irodalom előkészítésére hivatott fiatal proletárok legjobbjai olyan emberek kezébe kerültek, akik saját kulturálatlanságukat tették meg a dolgok egyetlen mércéjévé."

Művészetét Majakovszkij egyfelől a Forradalom Szellemének szolgálatába kívánta állítani, másfelől jó lett volna megélni is belőle. Sokszor került e két ok - elhivatottsága és a pénztelenség - miatt méltatlan helyzetekbe és elvállalt "nem költőhöz illő" feladatokat is. Termelési munkát végzett pontos munkarend szerint, és megszabta magának a normát, egy nap hány sort kell teljesítenie. Bértollnokká viszont sosem vált, a GPU nem tudta eldönteni, mihez kezdjen vele, egyszerűen nem volt prostituált alkat. Mikorra világossá válik, hogy a nagy eszme elkorcsosult, ott nehezedik rajta a forradalom költőjének testéből élve öntetett szobor súlya, s bizony megfordul a fejében, hogy egy halott ügy élő szimbólumaként talán ő maga is fél lábbal a sírban már. Valami titkolt kétségbeesés nyilvánul meg abban is, ahogy dühösen kirohan a nála öt évvel korábban, szintén önként távozott Szergej Jeszenyin ellen, ahogy indulatosan a halott arcába vágja: gyáva.

Bármennyire próbálta is csűrni-csavarni a dolgot, az ő költészetének igazi alanya az Én, nem pedig a kommuna. Ettől függetlenül csaknem élete végéig kitartott hite az új társadalom eszményében, egyszerűen csak nem tudott önmagából kivetkőzni. Sokan kétségbe vonják őszinteségét, nekem épp ellentmondásossága okán hiteles. Egyszerűen az utókor összemossa azt, ami Majakovszkij azzal amire a művészetét próbálták felhasználni. Az emberiségnek hibátlan bálványokra van szüksége, hogy a tömegek leborulhassanak előttük (na de ki bújik a költő bálványa mögé?).

Életének 37 évében egy Mauserből leadott lövéssel önként maga mögött hagyott hírnevet, koszorút, Lilicskát, barátokat és családot. Búcsúlevelében kéri: "Halálomért senkit se okoljanak, és kérem, hagyják a pletykákat. A megboldogult az ilyesmit szörnyen nem szerette." Sejtheti vajon, hogy a világ évtizedek múltán is ezt a csontot rágja majd? Aligha. A tételes számlán ott szerepel egy hevességében nem teljesen viszonzott szerelem, igazságtalan támadások a RAPP részéről, Gőzfürdő című darabjának megbuktatása, továbbá az, hogy Húsz év munkája címmel rendezett kiállításáról a hivatalos irodalmi közvélemény nem vett tudomást, illetve útlevélkérelmének elutasítása. Bár az ominózus búcsúlevélben azt írja, döntésének magánéleti okai voltak, mégis lehetetlen szabadulni az érzéstől, hogy tettével elébe megy valaminek: az elkövetkezendő éveket a baráti, ismerősi kör kevés tagja ússza meg épp bőrrel.

Aktuális-e mostanában Majakovszkij? Már az 1989-ben - felújítást követően - újranyitott moszkvai múzeum sem a szovjetizált költőképet tükrözi, hanem a futurista művésznek állít emléket. Mintha csak egy háromdimenziós montázsba csöppennénk: a költő személyes tárgyait magukba foglaló monumentális installációk keltik életre az avantgárd és a forradalom korának szellemét. Egyetlen helyiség lóg ki a sorból: 1919-től haláláig használt társbérleti szobája, ahol minden az eredeti állapotban látható. A Szovjetunió szétesése után érthető módon a korábban tabunak számító témák váltak érdekessé, így a költő helyett Lilja Brik személye - akit a szovjet életrajzokból eltüntettek - került előtérbe. Az első özönvíz utáni Majakovszkij életrajz 2009-ig váratott magára. A svéd szlavista, Bengt Jangfeldt nem aprózta el: 600 oldalas könyvet jelentett meg gazdag fotóanyaggal. A Splin orosz rockegyüttes 2007-es, Раздвоение личности (magyarul ez kettős tudat vagy tudathasadás?) albumán szerepel Majakovszkij talán legismertebb szerelmes verse, a Levél helyett (Lilikének). A dalban (Маяк/Majak = világítótorony) jól érvényesül a szöveg csodás ritmikája, lüktetése, ordít róla, hogy előadásra szánták.

Ellentmondásos érzésekkel olvastam nemrég, hogy életéből filmet forgatnak, amit várhatóan 2014-ben mutatnak be. Lilja Briket Csulpan Hamatova játsza, míg a költő utolsó szerelmét, az orosz emigráns modellt és divattervezőt állítólag nem más, mint Natalja Vogyinova. Talán egy fiatal költő kapja majd a főszerepet, de mindenképpen eddig teljesen ismeretlen színészt szeretnének. A koncepcióról annyit árultak el, hogy a hangsúlyok nem annyira az életrajz dokumentálásán, mint inkább Majakovszkij bonyolult jellemén és sorsán lesznek. Lehet, mégsem túlzott az a kritikus, aki az új életrajz megjelenésekor azt jósolta: бунтарство снова в моде - a lázadás újra divatban.

(ruscosmos.blogspot.hu)

Cimkék: Majakovszkij, Novogyevicsi temető
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat