OROSZVILAG.HU


Az Elba partján

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2013-07-13 13:32:38  |  
Graffits Tamás

Az Elba partján

"..ahol embereket ölnek az emberiség nevében"

 Az Elba partján

Nem tudom már megmondani, hogy hol hallottam, de van egy mondás, amely így hangzik: „Oroszországot nem megérteni kell, hanem hinni kell benne.” Sokáig gondolkodtam, hogy miről írjak esszét e nagy, s távoli ország kapcsán és végül úgy döntöttem azzal fogom kezdeni, hogy ezt a mondást egy kicsit kifejtem, boncolgatom. Én, aki a ráció elkötelezett híve vagyok - már amennyiben azt csak eszközként használom és nem megélem – nem értettem ezt a mélyen szántónak nem mondható gondolatot.

Elsőre tényleg egy kicsit humorosnak hangzik ez a mondás, aztán amikor elkezdtem ezen rágódni, akkor sokat kellett azon csámcsognom, hogy meg tudjam emészteni egyáltalán, mert annyira fájdalmasan magyarnak éreztem ezt a sort. Aztán második nekifutásomra már egy kicsit árnyaltabb lett a kép, mert amikor Oroszország történelmének, jelenének az értelmezésére próbáltam fókuszálni, akkor jöttem rá, hogy valóban mennyire nehéz olyan fogalmi apparátussal leírni s megérteni valamit, amelyek telis tele vannak szimbólumokkal, negatív asszociációkkal, amelyeket ráadásul Kelet-Európában már az anyatejjel magunkba szívunk.

Ennek ellenére mégis olyan magyaros mentalitásúnak éreztem ezt a sort, hogy fel lehetne erre az egy kis gondolatra fűzni az egész magyar történelmet. Nem fogom persze, hiszen ennek az írásnak nem ez a célja és feladata, de valahogy mi mindig hinni akartunk, szerettünk volna egy népben, egy országban, egy birodalomban, hogy aztán mindig a szomorú kijózanodás maradjon az osztályrészünk. A hinni akarásunk tárgya persze sok népre elmondható volt – főként nyugat felé irányultak reményeink -, csak éppen az oroszra nem. Azt a néhány főként illegalitásban vagy börtönben élő kommunistát, na és persze az értelmiség egy kis részét leszámítva, akik a világforradalmi hévtől feltüzelve hittek a Szovjetunióban, a legtöbb ember megvetéssel volt ez ország iránt. Rendben, de ha nem is hittünk benne, akkor vajon hogyan értsük meg? Megérhetjük-e, vagy próbáltuk valaha is megérteni ezt a népet?

Ekkor kezdődtek számomra is a problémák. Nincs még egy olyan ország, amely a magyar nyelvben ennyire negatív konnotációkkal lenne terhes. Hogyan értsünk meg valamit, valakit amikor már a nyelvünk is olyan pejoratív jelentéseket hordoz, amelyek képtelenné tehetik az objektív megértés szándékát. Vannak olyan szavaink, amelyek hallatán nem tudok elvonatkoztatni gondolatban ettől az országtól, a sztereotípiák annyira közhelyszerűek, hogy mihelyt meghallunk bizonyos szavakat, tekintetünk titkon egymásnak feszül és mindenki tudja, mire is gondol a másik. Íme néhány eklatáns példa, csak hogy mindenki számára világos legyen, mire is célzok pontosan!

Ha a hidegre, a télre, a fagyra gondolok, akkor Oroszországra gondolok, még akkor is, ha ez főként Szibériára vonatkozik. Nem Kanada, nem is Grönland, hanem Oroszország. Nem tudom, hogy miért, talán ez csak közelebb fekszik hozzánk vagy csak egy nemzedéknyi generáció tapasztalata hagyományozódik ránk. Talán apáink, nagyapáink megjárta világháborús élményei, borzalmai öröklődtek át, mindenesetre, ha a háború iszonyatos tapasztalatáról, kegyetlenségéről nem is meséltek nekünk, a hideg rémisztő és dermesztő valóságáról biztos, hogy szereztünk tudomást egy pár keresetlen szó erejéig. A fagy, amely Oroszországban átjárta az egész fizikai lényüket és szellemi valójukat, talán önkéntelenül is belénk ivódott.

Ha a színekre gondolok, akkor is le tudnám festeni ezt az országot egy színnel a képzeletemben. A vörössel, amelyet mi a kommunizmusból és a vérből kevertünk ki, hazánk mintegy fél évszázadának történetét tudnánk vele „színesíteni”, még akkor is, ha félig az oroszok maszatoltak össze minket. Nolens-volens itt a logikai kapcsolat egyszerű: a kommunizmus, mely csak vérrel járhat, - vagy ahogyan Kosztolányi oly találóan megfogalmazta, „ahol embereket ölnek az emberiség nevében”- az orosz földről, az orosz néptől származik. A vörös szín pedig egy életre összeforrott e néppel elég, ha csak rátekintünk a régi térképekre és látjuk e szín fél világnyi orosz árnyalatát. Ahogyan Hegel fogalmazna, e szín eszméjének földi megvalósulását, világtörténelmi küldetését az orosz nép teljesítette be, pontosabban annak vezetői. Nincs más nép, amelyet egy színnel le tudnék festeni úgy, hogy az annyira egyértelmű legyen, mint a vörös szín esetében.

Ha az állatvilágból kellene példát keresnem, akkor gondolkodás nélkül a medve jutna az eszembe. A medve, amely a nagy és hatalmas termetével olyan lassan cammog, alig halad, de ha veszélyben érzi magát, akkor nem kíméli sem erejét, sem gyorsaságát. Az év fagyosabbik részét szívesen átalussza, nem törődik a külvilággal, megvan neki a saját barlangvilága. Ez a csúcsragadozó, amelyet sose lehet legyőzni az ereje folytán, bár mégis meg-megpróbálkoznak vele a történelem folyamán. Szimbolikus, de egyben a magyar nyelvben oly jól kifejeződik, hogy még e nép egyik vezetője nevében is fellelhetjük, megtalálhatjuk: Medvegyev…

A mennyiség pusztán fogalmi jelentése alapján is e népre asszociálunk. „Annyian vannak, mint az oroszok.” Már gyerekkorában használja ezt a kifejezést a magyar ember, bár valós fogalmunk bizton nem volt róla, hogy mennyien is lakják ezt az országot. Fogalmam sincs, hogy honnan eredhet ez a mondás, hiszen az ország hatalmas méreteihez képest egyáltalán nem büszkélkedhet olyan magas népességszámmal, amely ezt indokolttá tehetné. Talán itt is a történelmi emlékeink során szűrtük le ezt a tanulságot, amikor megpróbáltunk fegyverrel szembeszállni Oroszországgal. Hiába „szépítjük is kancsal emlékezetünket”, hogy a magyar vitézség és bátorság minőségi küzdelmet, eredményességet szült volna, de hát az orosz „emberanyag”, a puszta mennyiség által mindez legyőzetett. „Világos”, hogy nem Rüdiger, nem Vorosilov, hanem a sokaság, a tömeg, a végeláthatatlan embermennyiség volt a legfőbb ok, amely előbb elárasztotta majd legyőzte hazánkat.

Talán az itallal megfogalmazódó, italhoz asszociáló országok száma elég gyakori a történelem folyamán, mindenesetre a vodka sui generis orosz, ebben senki sem kételkedik. A vodka, amely lebutítja és agresszívvé változtatja az embert, ráadásul sunyin, hiszen színtelen és szagtalan is. Éppen olyan tulajdonságok, jellemzők ezek, ahogyan az oroszokról gondolkodnak sokan idehaza. Nincs a képzeletünk előtt egy olyan orosz ember sem, amely ne húzná meg szívesen ezt a csodás nedűt az üvegből. Nekem már be is lépett képzeletem birodalmába a jókedvű és vidáman táncoló Jelcin elnök pontosan úgy, ahogyan megtestesítette személyében ezt az orosz birodalmat és védjegyesítette ezeket a képeket örökre a nemzetközi médiában az orosz népről. Nemrég láttam az interneten hogyan globalizálódott át a hagyományos orosz kocsma - a nemzeti karaktert megtartva a kocsma nevében - egy igazán autentikus Len Inn-é. Csak a forma változik, a tartalom megmarad.

Volt már szó a mennyiségről, érdemes egy kicsit kitérni a terjedelemre, a távolságra, az óriásra. Ha rápillantok a térképre és meglátom ezt az óriási területet, amely az Oroszország címszó alatt terül el, Pascal sorai jutnak eszembe: „E végtelen tér örök csöndje, rémülettel tölt el.” Mi, akik egy csipetnyi ország lakói vagyunk e nagyvilágban, tudjuk nagyon jól, milyen amikor az ország minden egyes szegletét ismerjük, bejártuk de legalább hallottunk róla. Mi, akik tudjuk, hogy nincs olyan hely, folyó, hegy és síkság ebben az országban, amelyet ne örökített volna meg legalább egy költőnk vagy egy írónk, akkor fogjuk csak fel igazán, milyen lehet élni Szentpétervártól Vlagyivosztokig. József Attila szavaival megfogalmazva, „mint egy darab csönd”. Talán éppen ezért szerettem volna mindig is eljutni ebbe az országba, ez vonz a mai napig is a leginkább ide. A hatalmasan elterülő erdők, sztyeppék, síkságok amelyeket folyók és patakok szelnek ketté, oly csendesnek és végtelennek tűnnek, amelyből valami ősi nyugalom és békesség árad, ami ugyanakkor akaratlanul is szembesíti az embert önmaga parányi és véges voltával. Mindezt emberi közelségből végigutazni a transzszibériai expresszen Moszkvától Vlagyivosztokig - az orosz Route 66-en, vagy inkább Route 66 a hatodikon –, egészen fantasztikus élményt nyújthat.

Folytathatnám a sort még rengeteg olyan szavunkkal, amely valahogyan kapcsolódik e néphez, de akkor is kénytelenek lennénk belátni, hogy egyik szavunk sem lenne egyértelműen pozitív töltetű az olvasó számára.

Visszatérve az eredeti gondolatunkhoz, hogy hinni vagy megérteni kellene-e inkább ezt az országot, most már látjuk, hogy közel sem olyan egyértelmű ez a kérdés. Hogyan érthetném meg sine ira et studio, amikor minden szavunk, minden mondatunk ellenkezik ezzel az országgal, vagy legalábbis olyan képzettársításokat tartalmaznak, amelyek gátolnak az érzelemmentes, objektív megértési folyamatban. Talán akkor a kérdésfeltevéssel van a probléma és érdemes lenne más oldaláról is megvilágítani a tárgyunkat. A személyes, közvetlen élmények mindig meghatározóak lehetnek egy másik nép megismerésére, még akkor is, ha ezek a találkozások nem is éppen az adott nép országán belül történik.

Két közvetlen élményem van az orosz emberekkel kapcsolatban, de egyik sem Oroszországon belül zajlott, hanem egy utazás alkalmával. Két évvel ezelőtt, amikor kistoppoltam egyik barátommal Berlinig, akkor egyszer egy fiatal orosz házaspár vett fel minket és szállított vagy kétszáz kilométeren keresztül a német autópályák forgatagában, valahol Passau és Regensburg között. Nem igen tudtunk kommunikálni, mert ők csak oroszul beszéltek, amit mi meg sajnos nem értettünk. Mindenesetre kedvesek voltak velünk, mint ahogyan mi is próbáltunk szépen mosolyogni a bábeli zűrzavar közepette, amikor megköszöntük a fuvart majd elköszöntünk egymástól.

Legközelebb Drezdában találkoztunk - az Elba csodálatosan tág partjánál - egy fiatal orosz egyetemistával, aki éppen ösztöndíjjal tartózkodott Németországban. Omszkból származott, az Irtis és az Om folyó partja mellől. Onnan, ahova én szívesen elmennék azzal a bizonyos expresszel, így vele már könnyebben ment a kommunikáció is, ennek következtében sikerült egy egész estét átdiskurálnunk némi alkohol elfogyasztása mellett. Nem véletlen, hogy a legegyszerűbb kommunikációs kódrendszer az italozás, hiszen ezt minden Elbától keletre lakó nép „beszéli” és „gyakorolja”, ez a mi közös eszperantónk. Rendkívül kedves és közvetlen fiatalember volt, így hát nem volt más választásom, mint hogy nekiszegezzem a legszükségesebb és legégetőbb kérdést a hajnal kellős közepén, ami a következőképpen hangzott:

-​ Mi a véleményed Putyinról és Medvegyevről? –Némi töprengés után, a legnagyobb meglepetésemre a következőt válaszolta:

-​ Very nice guys.

Erre az igazán bugyuta kérdésemre persze nem is tudom milyen válaszra számítottam így utólag, mindenesetre megmondom őszintén, hogy nagyon meglepett a válasza, olyannyira, hogy kénytelen voltam elnevetni magam az adott pillanatban. Nem, nem az alkohol hatása és nem is a véleménye volt a vicces számomra, hanem a nyelvi megfogalmazás, ez a jelzős szerkezet, very nice guys. Ez az a megfogalmazás, amit a nyugati sajtó biztosan nem írt még le a történelem során nemhogy az orosz elnökről, de talán még orosz emberről sem. Egész egyszerűen annyira groteszknek éreztem, hogy vissza is kérdeztem jól hallottam-e, vagy esetleg nem csak tréfál-e velem. Másodjára is ugyanezt a választ kaptam.

Boncolgathatnám egy napon keresztül a magyar nyelv és az orosz nép nem éppen szimbiózis kapcsolatát, akkor sem találnék ehhez fogható mondatot. Valahogy nem ezek a szavak ötlenek fel bennünk, amikor Oroszország vezető történelmi személyiségeit szeretnénk elemezni.

Talán nem is hinnünk, nem is értenünk kellene ezt az országot, ezt a népet, csak egyszerűen megismerni. Hiszen az Elba partján az orosz-magyar kapcsolatok hamar felszabadultak a történelmileg és kulturálisan terhelt előítéletek alól, hogy aztán azok blődségein immár együtt nevessünk reggelig…

Cimkék:
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat