OROSZVILAG.HU


A NATO és partnerségei

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2015-08-04 10:11:40  |  
Gyóni Gábor

A NATO és partnerségei

Egy konferencia 2013-ból 

 A NATO és partnerségei

Nemrég került a kezembe a XXI. Század Társaság NATO Public Diplomacy Division támogatásával 2013 decemberében megrendezett konferenciájának kötete. A konferencia elnevezése „A NATO és partnerségei: biztonság a globalizált világban” volt. Előadásaikon magyar szakértők nyilatkoztak a NATO, és úgy általában a globális biztonságpolitika aktuális kérdéseiről. A fórumon hangsúlyos szerep jutott Oroszországnak is, ezért érdemes itt ismertetni a rövid könyvecskét.

2013 decemberében járunk, már néhány hete forrong Ukrajna, a konferencián csak néhány utalás történik erre az eseményre. Érezhetően senki nem számított az előadó szakértők közül arra, hogy a szomszédunkban zajló válság alapjaiban rendíti meg Európa biztonságát.

Többen is derűlátó hangnemben nyilatkoztak a NATO-orosz kapcsolatok jövőjéről.

Magyarország állandó képviselője a NATO mellett annak a reményének adott hangot, hogy 2014 a „partnerségek éve lesz”, utalva itt a NATO és a szervezeten kívüli országok együttműködésére.

A Külügyminisztérium főosztályvezetője szintén az optimizmus hangján szólt, és – Szíria, valamint Irán kapcsán – azt mondta, „a gyakorlati együttműködés jól működik” Oroszország és a NATO között.

Szenes Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem munkatársa szintén azt hangsúlyozta, hogy „Oroszország már nem ellenség az Egyesült Államoknak.”

Ettől eltérő tónusban vázolta Gyarmati István, a Demokrácia Központ Közalapítvány elnöke a nyugati-orosz kapcsolatokat. Konfrontatív hangvételű előadásában tulajdonképpen a NATO-orosz stratégiai együttműködés értelmetlenségéről beszélt. Igaz, az idő látszólag Gyarmatit igazolta, aki szerint a NATO eddig túl kesztyűs kézzel bánt az oroszokkal, és „hát ez így nem fog menni, azért ennyi pofátlanságot már nem engedünk meg” (de érvrendszere elfogult, érzelmi-politikus gyökerű, konfrontatív szellemiségű).

Gyarmati szerint nem lehet NATO-Oroszország partnerségről beszélni, mert „az oroszok ott tesznek keresztbe, ahol tudnak”; meg különben is hiba lenne egy NATO-orosz stratégiai partnerség (feltehetőleg azért gondolja így, mert a NATO-t eleve egy Oroszországgal szemben álló szervezetnek tekinti). Oroszország diktatúra, rosszabb, mint a Lukasenko-rendszer Belaruszban („az oroszországi diktatúra sokkal rosszabb, mint a beloruszok diktatúrája, ami egy liberális diktatúra az oroszokéhoz képest.” Szerintem ez teljes félreértés, hiszen a pluralizmus számos eleme ma is megtalálható Oroszországban – ténylegesen ellenzéki és független sajtó; reális ellenzéki pártok és politikusok, többpártrendszer; alkalmasint szabad választások - aminek Belaruszban nyoma sincs). Erőteljesebb nyugati fellépés kellene Ukrajnában (ez végül megtörtént), az európaiak, de az amerikaiak is túl puhányak. Nem szabad kedvesnek lenni Oroszországgal, mert az oroszok úgyis becsapják a Nyugatot. Gyarmati szerint amúgy is „10 év múlva Putyin vagy utóda, kétségbeesetten fog kopogtatni a NATO ajtaján”, Kínától védelmet kérve. „De már most is több a kínai Kelet-Szibériában, mint az orosz.” Tűrhetetlen, hogy kompromisszumos megállapodásokat kell kötni az oroszokkal, amiből az következik, hogy Gyarmatit csak az elégítené ki, ha a diktátumok nyelvén beszélnénk Moszkvával. Egyszóval, az oroszokat helyre kell tenni, nem partnerségre kell velük törekedni, hanem a konfrontációt is felvállalva folytatni az expanzív politikát, és semmi esetre sem lehet elismerni azt, hogy Oroszországnak is lehetnek legitim geopolitikai igényei a NATO törekvéseivel szemben (ez lenne a „pofátlanság”). Elfogadhatatlan és megakadályozandó mindenféle orosz geopolitikai törekvés, mint amilyen például az eurázsiai integráció.

Gyarmatinak viszont abban kétségtelenül igaza volt szerintem, hogy sokan túlértékelték Oroszország erejét 2013 végére. Legfőképpen a Kreml, mely már 2013-ban nyers erőpolitikába kezdett Ukrajna kapcsán.

Hasonló szellemiségben beszélt Póti László (Magyar Külügyi Intézet), aki szerint „első számú orosz biztonságpolitikai cél a NATO globális feltartóztatása” (vajon Oroszország képes lenne globális célok megfogalmazására?).

A Honvédelmi Minisztérium államtitkára a gyarmatosító sztereotípák szellemében arról beszélt, hogy „az oroszok csak erőből értenek”. Bár ezt a megvető toposzt amúgy sokszor lehet hallani az oroszok kapcsán (régen gyakran használták a „néger vadak” esetében).

Tálas Péter előadása amennyire érzelmi töltetű, annyira kevésbé tartalmas volt a lejegyzett szöveg alapján. Érdekes, hogy 2013 decemberében Tálas még úgy gondolta, „a nagyhatalmaknak – legalábbis én úgy gondolom – óhatatlan velejárója az, hogy expanzívak. Tudom, nagyon csúnyán hangzik ez.”

 

 

 

Véleményem szerint a konferencia messze legjobb, kiemelkedő előadása Sz. Bíró Zoltáné volt. Lényegében ez volt az egyetlen olyan előadás, mely alapos, analitikus-elemző módon vizsgálta a NATO-orosz kapcsolatokat.

Gyarmati István előadása után következett, s finom korrekciót fogalmazott meg azzal kapcsolatban. Sz. Bíró volt az egyetlen előadó, aki jelentőségének megfelelően reagált az ekkor már a kiteljesedés felé haladó ukrajnai válságra. Történeti perspektívában tekintette át a NATO-orosz kapcsolatokat.

A Szovjetunió felbomlása után az orosz vezetés úgy vélte, okafogyottá vált a NATO. A függetlenné váló Oroszországban 1992-ben erőteljes westernizációs politika vette kezdetét, Moszkva abban reménykedett, hogy integrálódni tud a nyugati szervezetekbe, akár a NATO-ba is. Moszkvában azt gondolták, a Nyugat elsősorban Oroszországgal akar együttműködni, Köztes-Európa pedig másodlagos lesz az orosz kapcsolathoz képest.

Amikor 1993-ban szóba került Lengyelország esetleges NATO-csatlakozása, Borisz Jelcin orosz elnök egy bizalmas levélben jelezte megrökönyödését a nyugati nagyhatalmaknak, mondván, nem erről volt szó. Oroszország igényt tartott volna arra, hogy vele szélesebb körű együttműködést alakítson ki a NATO, mint a volt szocialista országokkal.

1994-ben az amerikaiak az oroszok értésére adják, hogy lesz NATO-bővítés, ami csalódást vált ki az orosz közvéleményben. Ezután lassan átértékelődik Moszkva NATO-hoz való viszonya. Oroszország kénytelen volt végül lenyelni a NATO bővítését.

Vlagyimir Putyin két első elnöki ciklusa idején stabilizálódott Oroszország gazdasági helyzete. 2011 végén azonban tömeges utcai megmozdulások jelezték a főként fiatal, városi rétegek részéről az elégedetlenséget a fennálló rendszerrel szemben. Az orosz gazdaság nagyjából ettől az időtől kezdve magas olajárak mellett is lassulni kezd.

Még 2010-ben is Oroszország egy olyan modernizációban reménykedett, mely összhangban az Európai Unióval zajlik. Széles körű gazdasági együttműködés alakul ki az EU és Oroszország között. Moszkva azonban azt tapasztalja, hogy Európában nem feltétlen látják szívesen az orosz tőkét és befektetőket, amit Putyin többször is szóvá tesz (Opel, MOL). Ezt követően az orosz külgazdasági kapcsolatok lassan elmozdulnak Kína felé. Már 2011-ben a Kínával folytatott kereskedelem meghaladja a németországit. Vagyis már jóval az ukrajnai válság előtt megkezdődik Oroszország keleti gazdasági fordulata.

Putyin, harmadik elnöki ciklusára készülve meghirdeti az eurázsiai együttműködés programját.

Oroszország a jövőben a FÁK-térségre fog koncentrálni, ennek sikeres integrációjához kulcsfontosságú a 45 milliós Ukrajna megszerzése. „Ezért Ukrajnát szerintem nem fogják elengedni, és ami politikailag és gazdaságilag lehetséges, mindent meg fognak tenni, hogy Ukrajna ne is menjen el e kötelékből.” – írta Sz. Bíró Zoltán.

 

 

 

(A NATO és partnerségei: biztonság a globalizált világban; XXI. Század Társaság Külpolitikai Könyvtára. Szerkeszti: Dérer Miklós) 

 

Cimkék: 2013, NATO, Oroszország, Gyarmati István, Ukrajna, oroszok, Moszkva, Putyin, Kína,
Országok: Belarusz Ukrajna Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat