OROSZVILAG.HU


Az "új világrendről"

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2018-08-10 16:43:14  |  
Gyóni Gábor

Az "új világrendről"

Amerika a világ ura, és az is marad

Az "új világrendről"

 

Éppen tíz éve, a grúziai háború idején bátorkodtam leírni azt a véleményemet, hogy valamiféle „új világrend” van kialakulóban, aminek emblematikus eseménye a fényes orosz katonai és diplomáciai győzelemmel végződött „ötnapos háború.” Mára – természetesen nem miattam – elterjedtté, szinte mainstreammé vált a vélemény az „új világrend” kialakulásáról, én viszont tíz év után most azt gondolom, hogy nem lesz itt semmilyen „új világrend.” Miért gondoltam hát 2008 augusztusában, hogy „új világrend” alakulása várható, és miért látom mostanság ezt másként?

Először is tisztázzuk, hogy mit jelent a Szovjetunió felbomlása után kialakult világrend, amit gyakran liberálisnak neveznek, de ez csak a dolgok külcsíne, máza, geopolitikai értelemben, a lényeget tekintve az USA dominanciájáról van szó. Mivel az 1991 utáni világrend a Szovjetunió felbomlása következtében alakult ki, ennek egyik fundamentuma, hogy megakadályozza az orosz birodalom restaurációját, a Szovjetunió valamilyen új kiadását. Még a Kazahsztánt és Belaruszt (Kirgizisztánt, Örményországot) magában foglaló eurázsiai társulás elmegy (amúgy sem működik igazán), a Nyugat számára a vörös vonal Ukrajna. Az 1991 utáni világrend egyik fő ideológusa, Zbigniew Brzezinski „alapvetése” szerint Oroszország csakis Ukrajnával együtt válhatna birodalommá, ezért a status quo fenntartása szempontjából kulcsfontosságú megakadályozni valamilyen szorosabb orosz-ukrán integrációt. És ezt a feladot valóban sikeresen abszolválták is, két alkalommal is, 2004-ben és 2013-2014-ben, amikor már-már úgy tűnt, hogy Ukrajna elköteleződik Oroszország mellett, az USA vezetésével sikeres beavatkozás, érdekeinek megfelelő hatalomváltás következett be északkeleti szomszédunknál. 2004-ben még elegendők voltak „finomabb” eszközök is, értve ezalatt egy agresszív telepropaganda-kampányt; 2014-ben már keményebb módszereket is be kellett vetni. Történészként természetesen nem akarom összeesküvéselméletekkel magyarázni a történelmet, arról, hogy Oroszország elvesztette Ukrajnát, saját maga tehet. Oroszország kolosszális történelmi-civilizációs-gazdasági előnyt herdált el Ukrajna elvesztésével.

Az 1991 utáni világrend tehát jelentős részt – ismét csak Brzezinskit idézve – Oroszország ellen, Oroszország romjain és Oroszország számlájára valósult meg. Amikor 2016 decemberében Michael Fallon brit védelmi miniszter kijelentette, hogy Oroszország nem lehet a Nyugat egyenrangú partnere, a világrend egyik fontos alapját fogalmazta meg kendőzetlen nyíltsággal. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy Oroszország nem csinálhat politikát a világban. Nem rendezhet békét, nem pacifikálhat, nem jöhet létre olyan geopolitikai konstelláció, amelyben Oroszország szervező/rendező szerepet tölt be. Ennek egyik leglátványosabb példája a moldovai rendezési kísérlet (2003), ami orosz közvetítéssel valósult volna meg, elfogadta Kisinyov és Tiraszpol is, ám a Nyugat megfenyegette a kisinyovi kormányt, hogy ne merje aláírni a béketervet. Inkább maradjon fenn a polgárháborús helyzet, de az oroszok közvetítésével nem jöhet létre rendezés. Oroszország természetesen lehet a Nyugat jó szövetségese (mint 2001. szeptember 11. után történt), és ebben az esetben meg is kapja a buksijára a simogatásokat, de nem léphet fel önálló nemzetközi játékosként. Tehát nem térhet vissza a 18-20. századi diplomácia kora, amikor Oroszország egy volt az európai hatalmak között, és egyenrangú félként vett részt az európai politika alakításában, és időnként domináns helyzetbe is került Európa jelentős részén (pl. 1815 és 1945 után), hol az egyik, hol a másik ország oldalán vagy ellene, mint a többi európai hatalom (egyébként több olyan európai háború is volt, amikor Oroszország egyszerre volt partnere és ellenfele Európa domináns hatalmának, mint a hétéves háború idején Poroszország, a napóleoni háborúk idején Franciaország, a második világháború idején Németország).

Az 1991 utáni világrend harmadik (nem fontossági sorrendben) eleme a Nyugat teljes dominanciája gazdasági, politikai, diplomáciai, katonai, kulturális tekintetben. A Nyugatnak monopóliuma van a nemzetközi jog megsértésére (Irak, Líbia stb.). Tehát ez azt jelenti a gyakorlatban, hogy a világban csak azok a változások legitimizálódhatnak, amiket a Nyugat elismer.

Mi változott ehhez képest 2008-ban?

Az éppen tíz éve kitört grúziai háború azzal kezdődött, hogy a grúz hadsereg az „alkotmányos rend helyreállítása” érdekében támadást intézett szakadár tartománya, Dél-Oszétia ellen, ahol orosz békefenntartók is állomásoztak, és mintegy tizet meg is öltek. Az orosz 58. hadsereg beavatkozása révén gyors orosz győzelem született. Bár katonai szakértők szerint az orosz hadsereg valójában nem teljesített olyan jól, a győzelem azzal magyarázható, hogy a grúzok szétfutottak. A háború rávilágított az orosz hadsereg gyengeségeire, nem véletlen ezt követően vette kezdetét az orosz hadügyi reform, aminek mára szembetűnő eredményei vannak. Az más kérdés, hogy a reformot irányító Szergyukov védelmi minisztert 2012-ben korrupciós váddal letartóztatták, és arra is kísérlet történt, hogy Medvegyevtől ellopják a győzelmet, mondván, Putyin irányított mindent (a pekingi olimpiáról). Amerika szerepe a konfliktusban nem teljesen világos, ha majd 100 év múlva megnyílnak az irattárak, a jövő történészei világosabban láthatnak. Condoleezza Rice akkori amerikai külügyminiszter többször is elmondta, legutóbb épp a tízéves évfordulón, hogy Washington óva intette Grúziát a háborútól. Más források (pl. Grúzia akkori oroszországi nagykövete) szerint viszont a Fehér Ház tüzelte és bátorította Szaakasvili grúz elnököt, kezdjen csak háborút Dél-Oszétia ellen, mintegy stressz-tesztet alkalmazva az oroszok irányába. Akárhogy is, az ismert propaganda ellenére a grúziai háború, amelynek során Oroszország nemcsak a kicsi Grúzia, hanem közvetett módon a Nyugat felett aratott győzelmet (hiszen Szaakasvilit a Nyugat juttatta hatalomra, és támogatta oroszellenes autoriter rendszerét),  nemhogy törést hozott a nyugati-orosz kapcsolatokban, de 2008 augusztusa után a Nyugat és Oroszország közötti együttműködés egy minőségileg új (jó értelemben) fázisba lépett. A 2008-as Oroszország persze jelentősen különbözött a maitól. Dmitrij Medvegyev elnöksége idején a modernizáció, nyitottság, szabadság voltak a Kreml hívó szavai. Sokan, még Brzezinski is akkor arról beszéltek, hogy a Nyugat és Oroszország közeledése, mi több, valami történelmi megbékélése elkerülhetetlen. Jellemző az akkori közhangulatra, hogy még 2010 tavaszán, a lengyel elnöki gép szmolenszki tragédiáját követően is sokan arról beszéltek, hogy most itt az alkalom a nagy lengyel-orosz megbékélésre. Ha ma történne ilyen incidens, az casus belli lenne.

2008 őszén beköszöntött a nagy pénzügyi válság, amibe nem kevesen a liberális világrend bukását, sőt, a Nyugat alkonyát látták bele. Európában, Magyarországon is 2008 után erősödtek meg a nyugatellenes, oroszbarát politikai képződmények. A 2008-as pénzügyi válság valóban megrendítő erejű volt, de főleg Európa számára. Amerika, Kína, Oroszország már rég túl van ezen, de kontinensünk sok országa még most sem tért magához az ütéstől. Ausztria, Belgium, Ciprus, Csehország, Németország (2014-ig tartó emelkedés után újra visszaesés), Dánia, Spanyolország, Finnország, Franciaország, az Egyesült Királyság, Görögország, Horvátország, Magyarország, Olaszország, Lettország, Hollandia, Portugália, Szlovákia, Szlovénia, Svédország, Lengyelország azok az országok az EU-n belül, valamint az EU és az euróövezet egészében, ahol az egy főre eső GDP (dollárban) 2017-ben is alacsonyabb, mint 2008-ban volt (a Világbank adatai alapján). A pozitív kivételek: Írország, Észtország, Bulgária, Litvánia, Málta, Románia. A korábban sikertörténetnek tűnő perifériák (Görögország, Spanyolország, Olaszország egy része) ismét leszakadóban a centrumtól. A 2008-as válságból Oroszország gyorsan kilábalt, Medvegyevék sikeres válságkezelést folytattak (sokkal súlyosabb következményei lesznek 2014-nek), viszont a Nyugat vélt/valós megroggyanása a korábbi, nyugati modernizációs impulzusok gyengülését eredményezte, részben megalapozva a 2012-es konzervatív fordulatot.

A 2008-as fejlemények tehát valóban felvillantották a lehetőségét egy új világrend létrejöttéhez, amelyben a Nyugat és Oroszország új típusú kooperációja valósulhat meg. A 2012 és 2014 közötti események nyugati és orosz részről egyaránt viszont lehetetlenné tették e szcenárió realizálódását.

Az elmúlt években éppen az amerikai dominancia erősödését láthatjuk. Ukrajna hatalmas amerikai győzelem, és nemhogy történelmi, de civilizációs léptékű orosz vereség, Krím ide vagy oda (a Krím orosz meghódítására azért volt szüksége az orosz vezetésnek, hogy kompenzálja a vereséget. Aztán persze Putyin úgy vonul be a történelemkönyvekbe, mint a Krím visszaszerzője). Amerika újabban folytatott konfrontatív politikája egyszerre Európával, Kínával, Iránnal, Oroszországgal egyelőre sikeresnek tűnik. Az Oroszországgal szembeni amerikai politika azt az érzést kelti, hogy az USA célja nemcsak az, mint George Friedman mondja, hogy egy kicsit megbüntesse Oroszországot, hanem mintha a Brzezinski által A nagy sakktáblában felrajzolt távlat lenne irányadó, tehát Oroszország mint olyan likvidálása, persze nem úgy, mint az Napóleon vagy Hitler tette, évtizedes távlatú ez a szembenállás, mely évszázados léptékűvé is válhat, mint Róma és Karthágó küzdelme.

Az 1991 utáni világrend posztulátumai továbbra is érvényesek: az orosz birodalom restaurálása a jelenlegi feltételrendszerben nem reális (csakis egy nagy háborúval, Kelet- és Dél-Ukrajna bekebelezésével, kijutva a Dnyeszterig); Oroszország továbbra sem csinálhat politikát (aki erre Aszadot hozná ellenpéldaként, annak ajánlom figyelmébe, hogy bár a világi, a keresztényeket védő szír rezsim hatalomban maradhatott, de eközben az ország északnyugati csücske török megszállás alá került, és Szíria jelentős részét az Amerika patronálta kurdok ellenőrzik, ahová oroszok be nem tehetik a lábukat, ha meg mégis ezzel próbálkoznának, lemészárolják őket az amerikaiak, mint tették ezt február 6-án Deir ez Zornál); és továbbra is a Nyugat, azaz Amerika a legvonzóbb helye bolygónknak. Lehet, hogy leegyszerűsítésnek tűnik, de Amerika (a Nyugat) sikerének a titka végső soron a nyugati/amerikai életforma vonzereje (Európa is jelentős részt amerikanizálódott az elmúlt évtizedekben). Ebből minden kifejthethető, mint a csirke a tojásból, de most nincs kedvem ehhez. Kína is csak akkor válhatna a világ első hatalmává, ha a kínai életforma lenne a legvonzóbb.

 

 

Cimkék: Világrend, 1991 utáni világrend, Oroszország, 1991, Nyugat, 2008, oroszok, Brzezinski, Európa, Amerika, Ukrajna
Országok: Észtország Lettország Litvánia Belarusz Ukrajna Moldova Grúzia Kazahsztán Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat