OROSZVILAG.HU


Tanácsadók Oroszországban

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2010-05-29 21:58:36  |  
Szatmári Zsuzsanna

Tanácsadók Oroszországban

Maklári Istvánt Szatmári Zsuzsanna kérdezte

Kérlek mutatkozz be! Honnan ered szoros kapcsolatod az orosz világgal? Mikor, s hogyan tanultál meg oroszul?

26 éves vagyok. Mindkét családi ágamon valamilyen módon kapcsolódom a volt szovjet világ különböző részeihez. Édesanyám ukrán, így már óvodás koromban elég sok időt töltöttem nagyszüleimnél, ahol inkább a Kelet-Ukrajnára jellemző sajátos ukrán-orosz keveréknyelvet tanultam meg – ez mindig jól jön egy-egy orosz nyelvű társaság megnevettetésére. Édesapám szülei különböző években a moszkvai, kijevi és szentpétervári konzulátusokon teljesítettek szolgálatot, így általában az ukrán vakációt követően őket is meglátogattam. Kezdetektől fogva volt alkalmam megtapasztalni ugyanazt a világot a diplomata fekete Volga ablakán keresztül és nem sokkal utána Pepsi Cola-ért sorban állva a helyi közértben.  Szüleimmel együtt hosszabb ideig éltem Moszkvában, ott érettségiztem és kezdtem el az egyetemi tanulmányaimat. Közgazdász végzettségem van, és mostanában munkám során több tanácsadói projekten is dolgozom Oroszországban. Bár anyai ágról ukrán felmenőkkel rendelkezem, magyarként élem az életemet.

Hogyan és mi célból kerültél ki újból Oroszországba?

Egy amerikai stratégiai tanácsadó cégnél dolgozom Magyarországon, amelynek vannak oroszországi projektjei is. 2007-ben, vezetői tanácsadóként hívtak először egy moszkvai projekthez, ahol egy mirelit gyár országos értékesítési stratégiáját kellett átvilágítanom. Ezt azóta négy további projekt követte más-más iparágakban.

Mire számítottál, s mit találtál ott visszatérésedkor?

A szüleimmel való hosszú kint élés után 2001-ben költöztem haza Moszkvából, és legutolsó élményem az a dinamika volt, amit az 1998-as válság után éppen kilábalni kezdő Oroszország hagyott bennem. Úgy gondoltam, hogy egy tudatos építkezés folyik, amely folyamatosan fogja beengedni a társadalom egyes rétegeit a jólét világába kezdve a nagyvárosok lakosságával.

Ezzel szemben azt tapasztaltam, hogy nagyon rövid idő alatt emberek millióit válogatás nélkül engedték közel a fogyasztói társadalom minden javához. Én ezt főleg a történelmileg magas nyersanyagárakkal magyarázom, hiszen az teljes képtelenség, hogy alig egy évtized alatt ezek az emberek annyit javítottak volna munkájuk minőségén, hogy megtöbbszörözzék az általuk teremtett hozzáadott értéket. A paradox, amit az oroszok többsége sem ért: hogy lehet az, hogy lényegében ugyanazt, ugyanúgy csinálják, mint tíz éve, s most mégis jobban élnek.  A gyárak nagy része régi orosz, használt európai vagy olcsó ázsiai gépekkel termel. A vállalatok szervezetei a mai napig kiemelkedően nagy létszámú apparátussal dolgoznak és a feladatkörök nem egyértelműek. A vállalatirányítási gyakorlat – a vezetőképzés szinte teljes hiánya okán – szinte kizárólag tapasztalati úton képződik. A látható jólétnek pedig két finanszírozási forrása van – a szürke gazdaság és a fogyasztói hitelek. Ezek közül egyikre sem lehet hosszú távon építeni, ezek nem fenntartható forrásai a fejlődésnek. Az viszont tény, hogy jó pár évig első ránézésre gondtalanul lehet a segítségükkel élvezni az életet.

Milyen ma egy orosz üzleti partner?

Az orosz üzleti partnerről mindig egy szó jut eszembe: mikromenedzsment. Ez a fogalom egy olyan embert takar, aki minden egyes részletről tudni akar, mindent kontrollálni szeretne. Nagyon megfogott egy volt MALÉV-es elbeszélése, aki arról a megdöbbenéséről mesélt, ami akkor érte, mikor a tulajdonosváltást követően orosz  irányítás alá kerültek, s szinte a felszállási engedélyekhez is valamelyik Abramovics testvért kellett felhívniuk. Ez főleg a bizalom hiányából fakad, amit a sok hozzá nem értő ember munkássága okoz. Oroszország nem győzi jó munkaerővel táplálni a növekedését és ezért innen-onnan összegyűjtött tapasztalatok alapján irányítanak. Én egy 80 éves múlttal rendelkező amerikai tanácsadó cégnél dolgozom és az esetek többségében már a márkanevünk is elegendő ahhoz, hogy az ügyfelek odafigyeljenek az általunk megfogalmazott javaslatokra. Oroszországban minden eddigi projektemen heteket töltöttünk azzal, hogy a legapróbb részleteket is elmagyarázzuk az ügyfeleknek és ledokumentáljuk azokat. A meglepő az egész szituációban az, hogy ettől soha nem változott még a tanácsunk, egyszerűen a partner jobban érezte magát tőle.

Milyen mentalitás dominál manapság az üzleti világban?

Az üzleti életben két világ létezik egymással párhuzamosan. A vállalatok alkalmazottainak körében a fő érték a gyors karriernövekedés. Én négy éve dolgozom ugyanannál a cégnél – ez idő alatt a moszkvai irodánkban csak négy partner nem hagyta el a céget, mindenki más már új ember. Rendkívül könnyű váltani, így nehéz olyan embert találni, akinek fontos lenne, hogy felelősségteljesen végezze a munkáját. Úgy gondolom, egy évig bárhol lehet az ember alkalmazott anélkül, hogy kiderüljön, nem ért a munkájához. Ez a mindennapi üzletmenetben két viselkedéstípusban jelenik meg: az ügyeket vagy siettetik annak érdekében, hogy a projekt vagy feladat minél előbb lezáruljon és az abban résztvevők minél hamarabb learathassák a siker babérjait, vagy az ügyeket igyekeznek addig elodázni, amíg a felelősök elmenekülhetnek az probléma elől, vagy, mert előléptették őket, vagy, mert már másik cégnél dolgoznak. Szakmailag én az előbbi eseteket élvezem jobban, mivel a siettetéshez párosul az is, hogy hajlandóak megfizetni annak az árát, ezért könnyebb „alkotni”. Egyik alkalommal egy magyarországi értékesítési jutalékrendszer megalkotását követően dolgoztam egy hasonló orosz projekten. Míg Magyarországon körülbelül három hetünkbe telt, hogy kiválasszuk a megfelelő ár/érték arányú szoftvert a folyamatok támogatásához, addig az orosz partner már az elején kijelentette, hogy a bevezetés gyorsasága érdekében hajlandó megvenni a ’Mercedes’-t a szoftverek közül, bármibe is kerüljön. Sokkal szofisztikáltabb, példaértékű rendszert sikerült kiépítenünk. Bár mindkét megoldással lehet sikeresen dolgozni, utóbbit később egy arab emirátusok-beli vállalatnak értékesítették tovább.

A vállalkozói szférában még mindig dominál a hagyományos, a ’90-es években megtapasztalt kényszervállalkozói réteg, melyek több-kevesebb sikerrel működnek, és a mai napig a saját megélhetésüket tartják szem előtt. Pozitív tendencia azonban, hogy egyre több olyan vállalkozást is találni, amely tudatosan úgy építkezik, hogy egy ponton szakmai vagy pénzügyi befektetőket vonjon be. Ezek a cégek aprólékosan odafigyelnek a részletekre: jól képzett menedzsereket alkalmaznak, átlátható vállalatirányítást építenek ki, auditált könyveket vezetnek és folyamatosan kommunikálják a stratégiájukat. A világon minden befektető egy dolgot keres: növekedést. A fejlődés mentalitása már felfedezhető egyes kis- és középvállalatoknál.

Említetted, hogy az orosz üzleti partner gyakran gyanakvó. De ő ma mennyire megbízató?

Úgy gondolom, hogy egyenes arányú összefüggés van az orosz partner gyanakvása és megbízhatósága között. Az üzleti tervek átvilágításánál a legkisebb problémákat mindig annál a felsővezetőnél találtam, aki nem próbálta meg megkérdőjelezni a mandátumomat vagy megtagadni a bizalmasnak ítélt adatokhoz való hozzáférésemet. Tény, hogy az adatok és információk átláthatóságát még tanulnia kell az orosz üzletemberek többségének, azonban ezzel mindannyian így vagyunk. Érdekes, hogy az orosz interneten sokkal több információt lehet összegyűjteni egy vállalatról, mint Magyarországon. Szerencsére kultúrája van annak, hogy a cégeknek legyen online jelenlétük és időről időre más csatornákon keresztül is kommunikáljanak. 

Mit jelent ma Oroszországban a középrétegbe tartozni?

Oroszországban ma nincsen középréteg. Moszkvában, Szentpéterváron és a többi nagyvárosban van egy képződmény, amit a kutatók középrétegnek tartanak. Ide sorolják talán a sikeres közép- és nagyvállalatok dolgozóit, a vállalkozókat és a közigazgatás krémjét. A helyzet azonban az, hogy ezeknek az embereknek a többsége folyamatosan egy köztes zónában tartózkodik, ahol hol középréteg, hol nem. A vállalkozók már megszokták, hogy üzletük sikerétől függ, mennyit keresnek és hogyan fejlődhetnek tovább, azonban az alkalmazottaknál a helyzet bonyolultabb. Vegyük például Oroszország egyik legnagyobb mérnöki irodáját: 6000 ember, 25 iroda országszerte, több százmilliárd forintos éves árbevétel. Az 50 felsővezetőt leszámítva, 4500 alkalmazottnak teljesítményarányos bére van, ami éves szinten bruttó 2 és 8 millió forint között mozog. 2008-ban átlagosan 6,9 milliót, 2009-ben 2,1 milliót kerestek, 2010-ben várhatóan 5 millió körül lesz a fizetésük. 4500 ember éves szinten lép be, majd ki a középréteg fogalmából. Ugyanez igaz a közigazgatásra is: ha megnézzük az alapbérüket, akkor sokszor még azt sem értem, miből tudnak élelmiszert vásárolni, így teljesen függenek a különböző csúszópénzektől, ami többek között a fent említett mérnököktől érkezik, akik megfinanszírozzák az egyetemista gyerekük harmadik utóvizsgáját gazdasági földrajzból. Ez így önmagában még nem is lenne nagy baj, ha az említett mérnök fizetése a piacról élő megrendelőktől függene. A gond azonban az, hogy az állam még mindig a GDP kb. 2/3-át tartja kézben, így leegyszerűsítve minden attól függ, hogy mennyibe kerülnek a nyersanyagok a világpiacon, tehát mennyi a költségvetés bevétele, amiből állami megrendeléseket finanszíroz és így a teljes gazdaság dinamikáját kontroll alatt tudja. Az emberek nagy része nem látja azt, hogy az ő jólétüket használja az orosz kormány párnaként a környezeti ingadozások puhítására. Így volt ez 1998-ban és 2008-ban is. Ezért középréteg hol lesz, hol nem.

Hogyan látják a világot az orosz fiatalok? Hogyan értékelik, határozzák meg önmagukat?

Kintlétem során többnyire magasan képzett fiatalokkal kerültem kapcsolatba, ezért leginkább csak róluk tudok beszélni. A legelső dolog, ami szembetűnik,  a „mindent akarok és most azonnal” hozzáállás. Oroszországi kollégáim többségénél – ismerve a cég globális fizetési politikáját – feltűnt, hogy fizetésüknél messze többet költenek autóra, ruhára, szórakozásra. A konyhai kávézások során hamar kiderült, hogy többségüket a család még mindig anyagilag is támogatja. Ebben csak az a megdöbbentő, hogy még a család sem próbálja meg kordában tartani a költekezéseket, hiszen ha a szüleim vesznek nekem autót, akkor akár meg is szabhatnák, hogy az milyen árfekvésű legyen. Ezzel szemben a szülők értik, hogy a fiukat akkor veszik komolyan a társai, ha drága autóval jár, és ezért erőn felül is, de megveszik neki a drága autót. A fiatalokat hazai környezetben elsősorban az anyagi javak motiválják.

A világról alkotott képüket büszke öniróniával írják le. Természetesen külföldi útjaik során látják a különbségeket, és el is tudják ismerni más országok eredményeit. Ugyanakkor soha nem mulasztják el az alkalmat arra, hogy megjegyezzék, miért nem tudna egy igazi orosz ember ebben az aranykalitkában felszabadultan élni és élvezni az életet. Még a fiatal generációkban is megvan az a vadság, a szabályok tudatos megszegése iránti vágy, amit még nem hajlandóak feladni egy jobb élet reményében. A kollégáim közül az én biztatásomra többen is ellátogattak Magyarországra – amikor elmentek a Balatonra, tetszettek nekik az autópályák. Oroszországban egy hasonló távolságot a dácsára kb. 2-3 óra alatt tudnának megtenni. De szinte mindegyikük megjegyezte, hogy mekkora butaság fizetni az utakért, biztos lehet valahogyan mentességet szerezni és ingyen is használni őket?! És ők nem a belvárosi rokkant-kártyás Jaguar-októl vették az ötletet.

Mennyire reális kép alakult ki Oroszországról Magyarországon?

Én azt hiszem, hogy Magyarországon két kép van Oroszországról: van azoknak a képe, akik valamilyen módon aktív üzleti vagy más jellegű kapcsolatban vannak Oroszországgal, és van azok képe, akik soha semmilyen kapcsolatban sem voltak vele. Az első kör szerintem elég reális képpel rendelkezik a kinti helyzetről, hiszen éppen a már említett mikromenedzsment miatt elég sokat kell kiutazniuk és így gazdag tapasztalatra tesznek szert. De akár említhetem a www.oroszvilag.hu interjúit is az egyetemistákkal, akiknél a válaszokból jól látszik, hogy ki merült már el egy kicsit is az orosz világban. A másik kör képe Oroszországról nagyon változatos, és biztos, hogy az esetek többségében messze áll a reálistól. Ez azonban szerintem az orosz diplomácia feladata, hogy megszólítsa ezeket az embereket. Erre látok kezdeményezéseket,  de azt hiszem, hogy nekünk, magyaroknak inkább a saját képünk kialakításáról kell gondoskodnunk Oroszországban.

Szerinted hogyan kell viszonyulnunk az oroszokhoz és Oroszországhoz?

Oroszország talán az egyik legközelebbi nagyhatalom, ezért szerintem érdemes kihasználnunk a közelségét, ráadásul nem sok orosz van tisztában azzal, hogy a régióból pont velünk nincs meg a rokoni szláv kapcsolat. Az üzleti szférában meg kell értenünk, hogy mi oda csak tudást tudunk eladni, hiszen az anyagi javakat megveszik másoktól. Kína, az USA, Németország mind képesek az ő méreteiknek és igényeiknek megfelelő árumennyiséget szállítani, és az árból így mennyiségi kedvezményt adni. Saját magunknak kell felfedeznünk olyan jól körülhatárolható piacokat, ahol akár egy rövid időszakra is, de kvázi monopolhelyzetet tudunk magunknak teremteni. Nem érdemes a teljes orosz buszpiac 2%-ért küzdeni - ez egyszerűen képtelen gazdaságos lenni. Ezzel szemben, ha mi uraljuk a háromdimenziós mérnöki tervezői szoftverek piacának 80%-át, akkor olyan pozícióba kerülünk, ahol a saját profitelvárásainknak érvényt tudunk szerezni. Mi ott tudunk versenyképesek lenni, ahol meggyőzzük őket, hogy nálunk egyedi tudás és képesség van. A meggyőzésnek azonban fontos eleme az, hogy amikor egy orosz ügyfél előtt ott fekszik egy holland, dán, olasz, magyar és török ajánlat, akkor az adott országról és az ott élőkről mi jut eszébe. Ezért szerintem az a fontos, hogy kellő alázattal és az őket megillető tisztelettel viszonyuljunk hozzájuk, de határozottan és magabiztosan kell jeleznünk, hogy rajtuk kívül más partnerek is fontosak számukra és akár velük, akár nélkülük, de sikeresek tudunk lenni. Innentől kezdve az ő választásuk, hogy a mi sikersztorinknak részesei kívánnak-e lenni.

Van-e Oroszországban, lehet-e Oroszországban demokrácia?

Ezt a kérdést szerintem elsősorban az oroszoknak kell feltenni – én úgy érzem, ők egyszerűen nem igénylik azt. Véleményem szerint a többségben kellemetlen élmények vannak a demokráciáról – ezt az 1990-es évekkel azonosítják, amikor a nyugati világ éppen csak annyira finanszírozta őket, hogy ne haljanak éhen és ne essenek vissza a polgárháború-közeli állapotokba. Ezt követte egy kevésbé demokratikus szakasz 2000 után, amikor sokmillió embernek érezhetően javult az életminősége, ehhez képest pedig a demokrácia gyengülésének csak néhány ezer ember lett az áldozata. A tömeg önként adta fel a mi megfogalmazásunk szerinti demokráciát, ezért teljesen felesleges azt rájuk erőltetni, jól érzik magukat anélkül is.

Egyetértesz azzal, hogy Oroszország egy félelmetesen...érdekes ország?

Igen. Oroszországban mindig lesz mit felfedezni és remélem, hogy ezt kommunikálni is fogják majd felénk.

Milyen Oroszország alakul? Szerinted milyen lesz ez az ország 20 év múlva?

Bármilyen furcsán is hangzik, véleményem szerint az arab világ egyes országaihoz hasonló Oroszországot fogunk látni 20 év múlva. Erős központi hatalommal, a hatalmi ágak szoros összefonódásával, amihez hozzáadódik az egyház befolyása is, ahol az ország fejlődését néhány kiemelt témába csatornázzák, hogy a jövőben várhatóan kieső nyersanyagbevételeket e témák sikeres megvalósulásából pótolják. Ez az Oroszország két réteg számára lesz érdekes, akiket én „globális kalózoknak” és „tudásárusoknak” hívok.  A „globális kalózok” olyan kitűnő végzettséggel rendelkező szakemberek, akik a világon bárhol megállják a helyüket és kellően magas fizetésért hajlandóak a világ bármely pontján élni és dolgozni pár évig. Félreértés ne essék, ide nem csak a csodaprogramozókat értem, ez lehet akár a parkettás mester, fodrász vagy angoltanár is. A „tudásárusok” pedig azok az emberek, akik a találmányokból, fejlesztésekből képesek piacképes terméket előállítani és azt piacra is dobni. A hidegháború egyik következtetése, amit az oroszoknak még le kell vonniuk: nem voltak képesek a haladó katonai találmányaikat gyorsan átültetni a mindennapi fogyasztásba, így a kutatás-fejlesztés fajlagos költsége tetemes volt, amit az állam egymagában finanszírozott. Ezzel szemben a világ összes háziasszonya a mai napig törleszti minden egyes teflon sütővel a NASA egykori fejlesztési költségeit. Kedvenc példám a tetris. A játékot egy orosz tudós alkotta meg, a szerzői jogokat a szovjet állam tulajdonolta – és a profit szinte teljes egészében mégis az amerikai Atari-nál, majd később a japán Nintendo-nál csapódott le. Oroszország nem lesz a korlátlan lehetőségek hazája a nagy tömegek részére, de eljön még az idő, amikor nem lesz elég a napi 2 repülőgépjárat Budapestről Moszkvába.

Milyen orosz városokat érintettél munkád során? Hogy érezted ott magad?

Moszkva, Szentpétervár, Jekatyerinburg, Novoszibirszk, Habarovszk, Rjazany – ezek csak azok ahol meg is szálltam egy éjszakára. Jó volt azt tapasztalni, hogy egy európai üzleti utazó minden városban igénybe tudja venni azokat a szolgáltatásokat, amelyekhez hozzászokott: napi többszöri repülőjárat a nagyobb városokba, mindenhol van legalább egy olyan szálloda, amely minden igényt kielégít, business-várók a reptereken, felsőkategóriás taxitársaságok, amelyek hitelkártyát is elfogadnak stb. A kikapcsolódásra szánt idő eltöltésében pedig sokat segít az, hogy egy sor olyan bolt, étterem, kávézó vagy éjszakai szórakozóhely van, amely egy országos hálózat része. Ennek köszönhetően az ország bármely pontján a már jól ismert szolgáltatási színvonalat kapja a látogató. A legtöbb helyen a belváros már átesett egy felújításon, ezért az európai társaikhoz hasonlóan igényesen kialakított díszköves sétálóutcákban barangolhatunk, a múzeumokban érdekes kiállításokat tekinthetünk meg, és biztosan találunk egy-egy helyi nevezetességnek számító szuvenírt is. Egy szó mint száz – mindegyikbe szívesen visszatérnék!

Köszönöm az interjút!

 

Cimkék: gazdaság
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat