OROSZVILAG.HU


A jelen-lét szabadsága

Címlap » Kultúra, programok
  |  2016-04-21 13:57:24  |  
Németh Mónika

A jelen-lét szabadsága

Gondolatok Balázs Zoltán egyszemélyes kiáltványa kapcsán

 A jelen-lét szabadsága

Viktor Kravcsenko magas rangú szovjet tisztviselő 1944-ben politikai menedéket kért az Egyesült Államoktól. Akkor már majdnem egy éve tartózkodott New Yorkban egy szovjet beszerzési bizottság tagjaként. Hónapokon át készült a lelépésre. Sajátos utat választott: nem csöndben eltűnt a szovjet hatóságok elől, mint számos kortársa, akik valamilyen szerencse folytán külföldi utazáson vehettek részt, hanem nagy sajtónyilvánosságot adott tettének és az amerikai közvélemény védelme alá helyezte magát. Személyes útválasztását egybe akarta kötni azzal, hogy a nagyvilág tudomására hozza, mi zajlik a Szovjetunióban a sztálinizmus égisze alatt. Szökése napján nyílt levelet tett közzé a sajtóban indokairól, majd 1946-ban „Én a szabadságot választottam” című, angolul megjelentetett memoárjában mintegy ezer oldalon át magyarázta, mi is történt vele, az eszméivel, a hazájával a 20. század első felében. A könyv bestseller lett, szinte azonnal lefordították franciára és ez drámai fordulatot hozott: Kravcsenkot hazugsággal vádolta meg a Francia Kommunista Párt hetilapja (Les Lettres Francaises), mire Kravcsenko beperelte az újságot rágalmazás vádjával. 1948-ban Párizsban megkezdődött az évszázad (egyik) pere, Kravcsenko és a Nyugat az egyik, a Francia Kommunista Párt és a Szovjetunió a másik oldalon. A bíróság Kravcsenkonak adott igazat.

Ahogyan Balázs Zoltán is, a Maladype Színház igazgatója, rendezője, színésze. Olyannyira, hogy 2015-ben Konok Péterrel lefordíttatta és kiadta Kravcsenko memoárját magyarul. Még tovább ment. Egyszemélyes kiáltványt szerkesztett a műből, amit szinte egy szuszra, két és fél óra alatt zúdít a közönségre, zsebkendőnyi térbe szorítva magát, szinte gúzsba kötve.

 

 Németh Mónika írása az előadásról:

 

A jelen-lét szabadsága

gondolatok Balázs Zoltán egyszemélyes kiáltványa kapcsán

 

Mindez abból jött, ami voltam,

amit gondoltam, és amit tapasztaltam.”

 

 

 

 

Balázs Zoltán egyszemélyes kiáltványa egyfajta számvetés; a színész-rendező-társulatvezető egyéni művészi látásmódjának, gyakorlatának koncentrált megjelenése, az életmű – a személyes tanulási és alkotói folyamat - legfontosabb állomásainak egyike: a Maladype Színház művészi értékeinek, elméleti és gyakorlati tudásbázisának bravúros summázata.

 

A folyamat íve a Bárka Színház legendássá vált Hamlet előadásától indult, mely 2005-ben Balázs Zoltán főszereplésével került bemutatásra. Tim Carroll rendezésében Arany János klasszikus, veretes fordítása egy – ahogy a műfaji megjelölés szólt – színházi kísérlet alapjául szolgált. A szöveg és a címszerepet alakító személye volt a biztos kiindulási pont; a szereposztás, az egyes felvonások helyszíne, a kellékek, a zene, a motivációk, a viszonyrendszerek estéről estére, sőt egy előadáson belül is - változó tényezők voltak. Társas(szín)játék zajlott a közönséggel, a kollégákkal, a szerepekkel, a szöveggel, a helyzettel: Shakespeare-rel.

A játék a színészi jelenlét más dimenzióit követelte meg: a próbáló színész kreativitását, játékosságát, bátorságát, érzékenységét, valamint a folyamatos előre és újratervezést. Utóbbi összetevő(k) elsősorban a főszereplő esetében voltak sokrétűek és jelentősek ugyanis mind a drámában, mind az előadás során ahogy Hamlet, úgy Balázs Zoltán is a saját játékának főszereplője és egyben rendezője is volt.

Ez a megsokszorozott játék, a kísérlet jelleg, a civil-én és a szerep-én sajátossá váló kapcsolata, „saját magának (meg)rendezése” , a pillanat lehetőségeinek megragadása és az ehhez kötődő reflexiók, kérdések és válaszok végül Balázs Zoltán színészpedagógiájába beépülve, „emberszínész” elméletében fogalmazódtak meg, amely a Maladype Színház művészi ars poétikájának egyik alapvetésévé vált.

E különleges (ember)színészi jelenlét mesterfoka jelenik meg a csaknem pontosan tíz évvel később bemutatott Én a szabadságot választottamcímű előadásban. A történet esszenciája a 800 oldalas könyv bravúros adaptációjának köszönhetően végül két és fél órányi „egyszemélyes kiáltványban” sűrűsödik. A magyarországi színházi hagyományoktól, gyakorlattól gyökeresen eltérő művészi, művészpedagógiai felfogás olyan jelen idejű, intellektuális teret képez, amelyben érvényesül a jelen(ben)-lét szabadsága és kockázata.

Balázs Zoltán érzékenyen és folyamatosan alakítja az előadást az adott este közönségének habitusához, játékos kedvéhez. Több alkalommal látva az előadást annak változói - az „áthúzások és újraírások” – egyrészt a velü(n)k folytatott interakciók, valamint azok részeként beépülő összefoglalt (gyorsított) részek mennyisége, helye; másrészt magával a szerzővel folytatott belső párbeszéd, mely a szöveg elhangzásával újra és újra megszületve aktuálissá, hitelessé teszik a játékot: folyamatosan újjáalakuló, változó, Élő Színházat teremtve estéről estére. Balázs Zoltánnak „partnere” Viktor Kravcsenko, aki megírt (és Konok Péter által fordított) szövegével idéződik meg, s a színész saját gondolataival, tapasztalataival, aktuális állapotával összevetve, reflektálva adja át a szerző szavait a közönségnek, akik játszó- és gondolkodó társként vesznek részt a közös utazásban.

Ennek a különleges és kifinomult kommunikációnak metaforája a szövegkönyv szimbolikus használata, mely az előadó médium – azazközvetítő szerepét – hangsúlyozza, aki annak laponkénti átadásával folyamatosan a közönség egyik tagjának (azaz a közösségnek) kezébe helyezi - ajánlja - az elhangzó történetét, gondolatait: saját reflexiók, vélemények alkotása céljából. Az olvasólámpa fénye a szöveg felé irányul, jelenléte a színész nyilvános magányát érzékelteti, a fény maga a megértés, a rávilágítás aktusának szimbóluma is: nem az érzések, élmények átadása a cél, hanem a folyamat megértése, melyet a színész által diktált feszített tempó biztosít: ez adja az előadás kiáltvány-jellegét s egyben utal a könyv megírásának körülményeire, sürgető szükségszerűségére is.

A gyors váltások okán, az átmenetet alkotó rövid időzések híján az életben maradás, a „túlélés” legfőbb záloga érvényesül a nézői habitusban is: a pillanat gyors átlátása, az alkalmazkodás az új helyzethez, a mentális jelenlét jelen-léte. Nincs idő belefeledkezni az érzelmekbe, megrendülni, a múltba révedni, a jövőn töprengeni: az itt és most színházi jelenidejűség érvényesül a sokszoros gondolati interakciók által. Csupán a két meghatározó fordulópont: az érzelmi/értelmi (a Sztálin-kép összetépése) és a fizikai elszakadás (a haza elhagyása) végleges aktusai alkalmával engedi a tempó lassulását, az érzelmi azonosulást.

A hat évet felölelő vállalkozás: az eredeti mű felkutatása, jogainak megszerzése, a fordítás, a kiadás, az adaptáció elkészítése, majd a szöveg különleges színészi minőséget képviselő, az írói szándékot szem előtt tartó átadása, a műre épülő pedagógiai program (Kravcsenko-ügy)kidolgozása és megvalósítása egyedülállóan összetett kulturális projekt, melyben az egyszemélyes kiáltvány központi helyet foglal el. A program célja, hogy kérdések és egyéni reflexiók fogalmazódjanak meg társadalmi és családi örökségről, értékekről, hazáról, rendszerről, diktatúráról, egyéni döntésről és felelősségről: a személyes jelen-lét szabadságáról.

 

Cimkék: Balázs Zoltán, Viktor Kravcsenko
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat