OROSZVILAG.HU


Szvetlana Alekszijevicsről 

Címlap » Kultúra, programok
  |  2016-06-04 20:48:56  |  
Gyimesi Zsuzsanna

Szvetlana Alekszijevicsről 

Elhordott múltjaink

 

Szvetlana Alekszijevicsről 

2015-ben Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobel-díjat „Többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet. … Regényeiben az oknyomozó újságírás eszközeit vegyíti a klasszikus írói erényekkel.” – hangzott a hivatalos indoklás. És azonnal fellángoltak a viták – leginkább csak Kelet-Európa-szerte –: szépirodalom-e az, amit Alekszijevics ír. De nem csak viták zajlottak, hanem vádaskodások is, miszerint Alekszijevics tisztán politikai okokból kapta meg a díjat, mert Nyugat-Európának tetszik, hogy kritizálja Putyint. Ennél persze sokkal izgalmasabb és messzebb vezető kérdéseken érdemes elgondolkodni vele kapcsolatban, például a nemzeti identitás kérdésén. Alekszijevics oroszul ír, édesanyja belarusz, édesapja ukrán, élete nagy része a Szovjetunióhoz kötődik, Minszkben él, belarusz állampolgár, de országában a közelmúltig betiltott író volt. Műveiből nem rajzolódik ki konkrét párthoz vagy politikai irányzathoz való tartozás, kirajzolódik azonban, hogy elkötelezett pacifista és minden autoriter rezsim ellenzője.

Amikor 2015 októberében az MTI is hírül adta, hogy Szvetlana Alekszijevics nyerte el az irodalmi Nobel-díjat, harmadik magyar nyelvű kötete már a könyvesboltok küszöbén várakozott Iván Ildikó fordításában, „Elhordott múltjaink” címmel. Iván Ildikó évekig a Ruszisztikai Központ közvetlen szomszédságában, az ETE BTK Kelet-Európa Története Tanszéken dolgozott, így szinte magától értetődött, hogy beszélgetést szervezünk a díj és a kötet megjelenése kapcsán. 2015. november 25-én Iván Ildikó fordító, Schiller Erzsébet és Szabó Tünde irodalomtörténészek, Filippov Szergej és Gyóni Gábor történészek, valamint Doktor Stella Barbara, Kiss Krisztina, Puskás Anita, Tutuskó Ágnes és Úr Máté ruszisztika mesterszakos hallgatók részvételével izgalmas kerekasztal beszélgetésre került sor a Ruszisztikai Központban.

Aki azt mondja, hogy Alekszijevics csupán politikai okokból kapott Nobel-díjat, az szerintem nem olvasta a könyveit, legfeljebb csak közszerepléseit követte, rosszabb esetben csak az arról szóló híradásokat. Elmélyült olvasás után is jogosan felmerülő kérdés viszont, hogy mennyiben tekinthető szépirodalomnak az a sajátos műfaj, amihez Alekszijevics eddig megjelent valamennyi kötetét sorolni lehet. Dokumentarista próza, memoár-irodalom vagy oknyomozó újságírás, riportsorozat, krónika? Alekszijevics oratórium-regénynek, tanú-regénynek, az önmagáról regélő nép szavának, közösségi regénynek nevezi. Irodalmi előképének a dokumentumokból, tanúvallomásokból prózát építő Alesz Adamovics belarusz írót tartja (akinek magyarul három kötete jelent meg, legutóbb 1983-ban a Büntetőosztagosok), különösen fontos számára Danyiil Granyin második világháborús dokumentarista prózája, továbbá gyakran hivatkozik Lev Tolsztojra, aki szerint sokkal izgalmasabb dolog magát az életet leírni, sem mint kitalálni dolgokat. Szofia Fedorcsenko nevét is megemlíthetnénk az előfutárok között, akinek 1917-ben jelent meg első kötete A nép a háborúban címmel. Fedorcsenko ápolónőként dolgozott az első világháború idején és az ápoltaktól hallott katonatörténeteket írta le és tette közzé. Érdekes módon Akszijevics szépírói minőségét az irodalmárok és a történészek gyakrabban kérdőjelezik meg, mint például a szociológusok, újságírók és az egyszerű olvasó. Ez a vita hasonlít ahhoz, ami a társadalomtudományok területén zajlott a szociológiával kapcsolatban, amikor az kezdett önálló tudományággá válni, mondta Alekszandr Bikbov szociológus (Lomonoszov Egyetem) egy TV-interjúban a Nobel-díj kapcsán, egyérteműen kiálva Aekszijevics mint író mellett.

Alekszijevics írásainak helye a szépirodalomban sajátos analógiákkal bír más művészeti ágakban. Ilyen például a vebatim a színházművészetben (valós interjúkból építkező előadások) vagy a képzőművészeteken belül az újjászületőben lévő úgynevezett rajzriport (bírósági eljárásokon, tüntetéseken, börtönökben stb. készített grafikus dokumentáció, aminek Oroszországban jelenleg Viktoria Lomaszko a legismertebb képviselője). Alekszijevics saját bevallása szerint tudatosan törekszik arra, hogy a szövegeket „megszabadítsa” a saját szerzői hangjától, a kronológia és a kontextus gravitációjától, mert nem a katasztrófákat akarja dokumentálni, hanem rögzíteni akarja a kisemberekben élő képeket a történésekről, hogy az olvasó azokat átélhesse, együtt érezzen, élje bele magát és így alakítson ki magában egy, a magánemberek perspektívájából látszódó korrajzot. Ez sikerül is. Schiller Erzsébet szavaival élve Alekszijevics könyveiben a narrátor a hallgat. Iván Ildikó megfogalmazásában Alekszijevics alig tetten érhetően, finoman és más szemmel dolgozza át interjúalanyai elbeszéléseit, mint egy újságírói riport szerkesztése esetében szokás, a leginkább mégis a kompozíció, a válogatás, a címadások és a beiktatott utcai beszélgetések foszlányai jelzik, hogy művészi szöveggel van dolgunk. Az Elhordott múltjaink kapcsán többször felmerült az a kritika, hogy a történetek banálisak, hasonló eseteket mindenki elő tudna húzni a személyes ismeretségi köréből, és szinte valamennyi történelmi kataklizma után össze lehetne állítani hasonló köteteket. Van-e valami a megdöbbenésen túl? Vagyis mik e módszer lehetőségei? Alekszijevics könyvében valóban nincs olyan belső dinamika, ami az olvasót valahonnét valahová eljuttatná. Az olvasás közben végig várakozunk. Végig. Közben kényelmetlenül érezzük magunkat, mert olyan dolgokról hallunk, amikről nem szokás beszélni, vagy legfeljebb csak halkan, félhomályban, a konyhában, lesütött szemmel. Majd az olvasás után elkezdünk gondolkodni a saját életünkről, a saját sorsunkról, a körülöttünk élőkről meg azokról, akikről hallottunk, akikről tanultunk. Szerintem erre megy ki a játék. Az a felismerés van a megdöbbenésen túl, hogy akár tetszik, akár nem, mindenben érintettek vagyunk.

Szvetlana Alekszijevics egy interjúban (The New Yorker, 2015. október 26.) részletesen beszélt az Elhordott múltjaink írásának a menetéről. Több mint húsz évig gyűjtötte az interjúkat. Majdnem 500 beszélgetést rögzített magnóra. Ezeket legépeltette, majd számtalanszor elolvasta, hangosan is. Kiválasztott közülük százat, amit a kötetbe szánt. Ezeket újra és újra elolvasta, jegyzetelgetett a lapszélre és kiemelt közülük mintegy 20 interjút, amit a teljes szöveg pilléreinek szánt. Ezeknek az alanyait újra felkereste. Mindegyiket, akár húszszor is. Volt, hogy egy-egy újabb beszélgetés csak egyetlen mondatot eredményezett. Végül azonban kirajzolódott a pontos kép az emberről és a történetéről. Ez a módszer ahhoz hasonlítható, amikor egy festőművész fotorealista portrét fest egy modellről. Sok-sok órányi modell-ülés eredménye az arckép. Már nagyon hasonlít a mű az eredetihez. De a munka tovább folytatódik. Látszólag alig történik változás a vásznon, miközben a festő mindent megtesz, hogy a lehető legpontosabban rögzítse, ami a szeme előtt van. A végeredmény olyan, mint egy éles fénykép. De ha jól megnézzük, látjuk, hogy kézzel készült. És le vagyunk nyűgözve. Ahogyan Alekszijevics esetében is. Időtálló mű születik egy aktuális témából, ami a szemtanúk közvetlen tapasztalataiból építkezik.

Alekszijevics azért számít ma jeles írónak, mert megkapta az irodalmi Nobel-díjat. És azért kezdték el vitatni az íróságát, mert megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A lényeg az, hogy többé nem maradnak észrevétlenek a könyvei és egyre többen fogják olvasni.

Cimkék: Szvetlana Alekszijevics, Nobel-díj, Iván Ildikó, Schiller Erzsébet, Elhordott múltjaink
Országok: Belarusz Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat