OROSZVILAG.HU


"A modern Dzsingsiz kán"

Címlap » Elemzések, interjúk
  |  2019-05-31 20:19:51  |  
Rudas Tamás

"A modern Dzsingsiz kán"

A kettős mérce szorításában

"A modern Dzsingsiz kán"

 

Valószínűleg nem túlzás kijelenteni, hogy ismét hidegháborús időket élünk. A nyugati országok és Oroszország közötti ellentétek olyan szinten kiéleződtek, amilyenre utoljára talán csak a Szovjetunió 1979-től 1989-ig tartó, Afganisztánban történt beavatkozása során volt példa. Az ilyen helyzetek esetén természetesnek tűnhet, hogy a küzdelem ideológiai téren is megnyilvánul, azonban a jelenlegi események e tekintetben különösen nagy figyelmet érdemelnek, éppen azért, mert bár a szembenálló felek többségükben megegyeznek, az őket hajtó érdekek és eszmék számos téren eltérnek a korábbi, „klasszikus” hidegháborúban tapasztaltaktól.

Tény, hogy első pillantásra a konfliktus ideológiai frontja nagyban hasonlít a harminc évvel ezelőttire: szembeötlő a kölcsönös és könyörtelen démonizálás, a saját értékek és sikerek felmagasztalása. Az orosz oldal rendszeresen morálisan elzüllöttnek, a hagyományos, valódi értékektől eltávolodó vagy éppen azokat megtagadónak és pusztítónak állítja be a nyugati államok vezetését és társadalmát, míg az érintett nyugati médiumok és vezetők a liberális értékek, az alapvető emberi jogok véreskezű eltiprójaként kezelik Oroszországot és annak vezetését. Ez azonban pusztán az első benyomás. A fent említett eltérések ugyanis nem feltétlenül magában a vizsgált helyzetben, hanem az annak kialakulásához vezető folyamatban fedezhetők fel. Ennek vizsgálatakor ugyanis kiderülhet, hogy az orosz fél véleménye alig huszonkilenc évvel ezelőtt is a tökéletes ellentéte volt a jelenleginek, valamint, hogy a változást nem annyira az orosz állami propaganda, mint inkább a nyugati fél Oroszországgal történő bánásmódja idézte elő.

Az említett folyamat a gorbacsovi reformokkal és a Szovjetunió 1991-es összeomlásával vette kezdetét. Ekkoriban a nyugati országok, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok rendkívül nagy népszerűségnek örvendtek az oroszországi lakosság körében. Egyes közvéleménykutatások adatai szerint 1990-ben az oroszok közel 80%-a viszonyult pozitívan az Egyesült Államokhoz, míg csupán 10%-uk táplált konkrét ellenszenvet az ország iránt. Ez a népszerűség az 1990-es évek folyamán erősen romló tendenciát mutatott, míg végül az 1999 májusában, a NATO által Jugoszlávia területén végrehajtott bombázásokkal érte el mélypontját.

Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy az évtized során az élet csaknem minden területén tapasztalt, rendkívüli mértékű romlás szöges ellentétben állt azokkal az elvárásokkal, amelyeket az oroszországi lakosság az Államokkal történő, elviekben a szoros együttműködésre épülő kapcsolattal szemben támasztott. Számos magyarázat született az akkori gazdasági visszaesés magyarázatára, az amerikai fél részéről történt szándékos meggyengítés lehetőségét azonban sokan azonnal elvetik. Pedig az események alaposabb elemzésével könnyen juthatunk ilyen következtetésre. Ismeretes, hogy az 1990-es évek Jegor Gajdar miniszterelnök nevével is fémjelzett ún. „sokk-terápiájának” kivitelezésében fontos szerep jutott Jeffrey Sachs amerikai közgazdásznak, az IMF-nek és az Egyesült Államok Kormányának is. Bár tagadta, hogy az említett életszínvonalbeli zuhanás, valamint az oligarcharéteg fontosabb állami cégek ellenőrizetlen privatizációjának eredményeképp történt létrejötte szándékolt lett volna, a feltevés, amely szerint ez valójában egy Oroszország meggyengítését célzó művelet volt, nem feltétlenül annyira elvetendő, mint első hallásra tűnik.  Mert bár jóllehet, hogy hasonló reformtörekvések viszonylag sikeresek voltak Bolívia és Lengyelország esetében, ezek egyike sem annak a szuperhatalomnak volt az örököse, amellyel a nyugati világ, de elsősorban az Egyesült Államok ádáz, bár közvetlen fegyveres összecsapásoktól mentes harcot vívott közel negyven évig. Abban az esetben, ha esetleg az orosz körülmények jobban hajlamosítottak is egy ilyen helyzet kialakulására, ezen körülményeket az alkalmazott amerikai tanácsadóknak mint végzettségeik alapján világelső szakembereknek tekintetbe kellett volna venniük, és ennek alapján segíteni a gazdasági és politikai átalakulást. Persze felbukkantak olyan állítások, amelyek szerint a tanácsadók eleinte egy kevésbé radikális reformprogram mellett érveltek, ezek sokszor vagy maguktól az érintettektől, vagy más, későbbi tevékenységeik alapján egy gyenge Oroszország megteremtésében és fenntartásában érdekelt személyektől származnak, mint Michael Mcfaul, az USA későbbi Oroszországi nagykövete, aki a „diktatúrák ellen” szervezett forradalmak szakértőjeként és a „színes forradalmak” támogatójaként híresült el a 2000-es és a 2010-es években. Az az állítás sem állja meg a helyét, amely szerint a reformot kivitelező Gajdarnak nem állt rendelkezésére elég idő. Gajdart 1998-ban valóban váltotta a konzervatívabb Viktor Csermomirgyin, de addigra már kialakult az említett oligarcharéteg, az infláció elszabadult, a reformok pedig legkésőbb az 1996-os loan-for-share-afférral zátonyra futottak. Az i-re a pontot Condoleezza Rice-nak, az Egyesült Államok későbbi nemzetbiztonsági igazgatójának és államtitkárának kijelentése tette fel, mely szerint az amerikai vezetés elsődleges célja nem az oroszországi piacgazdaság és demokrácia megteremtése, hanem Jelcin hatalmának megőrzése és Oroszország lefegyverzése. Ezzel összhangban volt a Jelcinnek az 1996-os elnökválasztás során biztosított anyagi támogatás és tanácsadás is, jóllehet, tekintve a másik esélyes jelöltnek, Gendagyij Zjuganovnak az államszocialista rendszerbe történő visszaállást célzó programját, ez ebben az esetben valóban a kisebbik rosszat szolgálta.

Hasonló jelenség volt az 1994 és ’96 között lezajlott első csecsen háború is, amelynek során a nyugati országok, szervezetek és médiumok túlnyomórészt a csecsen szakadárokkal szimpatizáltak, még ha nem is mondták ki ezt mindig nyíltan. Tény, hogy a csecsen nép sorsa az elmúlt évszázadokban meglehetősen hányattatott volt, és hogy az 1944-es deportálások emberiség ellen elkövetett bűntettnek minősülnek, melyek mély nyomokat hagytak egy egész nép emlékezetében és nemzettudatában. Mindez azonban nem legitimálja a szakadárok bűntetteit, amelyek legalább annyira súlyosak voltak, mint az orosz haderők által elkövetett atrocitások. Már Dzsohar Dudajev csecsen elnök hatalomra jutása sem volt tisztának tekinthető, később pedig mindezt tetézte a csecsenföldi parlament és alkotmánybíróság feloszlatása, majd az az esemény, amely meglehetősen kevés figyelmet kapott az említett nyugati médiumok részéről: a csecsenföldi nem-csecsen lakosság ellen elkövetett etnikai tisztogatás. A sors keserű fintora, hogy mindez éppen egy orosz ellenzéki, Ilja Jasin ünnepelt, Ramzan Kadirov csecsen elnök egyébként valóban elnyomó és kegyetlen rendszerét ostorozó írásában is felbukkan. Mindennek ellenére a nyugati közvélemény jelentős része továbbra sincs tisztában ezekkel az eseményekkel, holott nyilvánvalóan részei kellene, hogy legyenek a konfliktus tematikájának.

Oroszország mindezek ellenére Jelcin bukása után nem csupán kereste a nyugati államok szövetségét, hanem konkrét lépéseket tett annak érdekében, hogy elnyerje azok jóindulatát. A 2000-ben megválasztott Vlagyimir Putyin elnök nem csupán az első volt, aki a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után támogatásáról biztosította George W. Bush amerikai elnököt, és segítette a nem sokkal később megindult terror elleni háborút, de tengerentúli orosz bázisokat is bezáratott. Hovatovább ismét felvetette Oroszország esetleges NATO-tagságának lehetőségét is. Mindez azonban láthatóan süket fülekre talált. A nyugati világ kormányainak többsége nemhogy nem fogadta el a békeajánlatot, de érzékelhetően, bár valóban nem nyíltan, ellenséges műveletekbe kezdtek. Ez leginkább a posztszovjet térségben lezajlott ú.n. színes forradalmak esetében érhető tetten. Ez a tevékenység, amely elsősorban „civil szervezetek” és számos érintett nyugati médium igen erőteljes támogatásával valósult meg Grúziában, Kirgizisztánban, Ukrajnában és Szerbiában is. Történt mindez annak ellenére, hogy ezek a forradalmak a későbbiekben az őket megelőzőeknél nem kevésbé elnyomó rendszerek megszületéséhez vezettek. Mikeil Szaakasvili 2003 utáni Grúziája például, bár tagadhatatlan eredményeket ért el a korrupció csökkentése terén, autoriter módszerekkel igyekezett megóvni az elnök hatalmát, mely nem csupán a letartóztatások és a bebörtönzöttek számának drasztikus emelkedésében nyilvánult meg, hanem politikai ellenfelek állami szervezetek felhasználásával történő hátráltatásában és tüntetések erőszakos oszlatásában is. A grúz helyzet végül a 2008 augusztusában lezajlott háborúban csúcsosodott ki, amely során, bár számos bizonyíték támasztja alá ennek ellenkezőjét, a grúz fél, és ami fontosabb, annak számos nyugati támogatója, folyamatosan az elsősorban Oroszországot, illetve az abház-oszét felkelőket felelőssé tevő narratívát visszhangozták.

A 2010-ben induló észak afrikai konfliktusok tovább mélyítették az Oroszország és a nyugati világ közötti ellentéteket, jóllehet, ennek elkerülésére lett volna mód. Több jel is arra utal, hogy a Barack Obama-vezette amerikai kormány a polgárháború kezdetétől támogatta a Basar el Asszad-vezette szír kormány ellen lázadó erőket, s ezen tevékenységével egészen a közelmúltig nem is hagyott fel, valamint arra is, hogy ezidő alatt megkísérelte elbagatellizálni azon híreszteléseket, mely szerint ezen támogatásból közvetve szélsőséges iszlamista csoportok is részesülnek. Mindezt tette annak érdekében, hogy biztosítsa az említett szír vezetés és ezáltal Oroszország egyik legfontosabb szövetségesének bukását. Mindez persze nem jelenti, hogy ez a bizonyos kormány ne lenne felelős atrocitásokért, vagy hogy általánosságban tiszteletben tartaná az emberi jogokat. De a fent említett események fényében úgy tűnik, hogy az amerikai vezetés szemében nem emiatt vált szálkává.

Az nyugati liberalizmusnak az orosz közvélemény általi megítélésének koporsójába újabb szöget vert a 2014-es, Szocsiban lezajlott téli olimpia nyugati sajtótermékekben történt bemutatása. Tény, hogy egyes állítások, mint például az orosz sportolók körében tapasztalt nagymértékű doppingolás vagy az infrastruktúra kiépítését övező korrupció igaznak tekinthetők (bár érdemes kritikusan viszonyulni hozzájuk), azonban számos olyan vád is napvilágot látott, amelyek ugyan súlyosak voltak, de egyben alaptalanok is. Ide tartozik például az a híresztelés, amely szerint Putyin parancsára ölték meg az olimpiai öt karikát ábrázoló látványosságért felelős főmérnököt a szerkezet hibás működéséért, vagy hogy a Szocsiba látogató turisták okostelefonjai jó eséllyel hackertámadásnak lehetnek kitéve. Ehhez társultak még olyan állítások, amelyek ugyan kisebb horderejűek voltak, de propagandisztikus mivoltukról tanúskodik az a tény, hogy a bizonyítékként felmutatott fényképek nem Szocsiban készültek.

Az érintett nyugati médiumok és vezetők által liberálisnak titulált orosz ellenzékiek esete szintén joggal vet fel kérdéseket ezen források Oroszországgal kapcsolatos tevékenységeinek liberális mivoltát illetően. Sokan ezek közül ugyanis pusztán egyszerű propagandaként használják a liberalizmust, amellyel a nyugati közönségnek igyekeznek imponálni. Oroszországon belül viszont, amellett, hogy olyan kijelentésekre és megmozdulásokra ragadtatják magukat, amelyek a valódi,  nyugati államok belpolitikáját meghatározó liberalizmussal összeegyeztethetetlenek, hanem olyan megmozdulásokra is, amelyek keretein belül szándékosan provokálnak ki összecsapásokat a hatóságokkal, számtalan ártatlan ember testi épségét veszélybe sodorva.

Természetesen a legnagyobb port a 2013 decemberében indult majdani tüntetésekkel kezdődött ukrajnai események kavarták. Már maga a tüntetéshullám is ellentmondásosnak bizonyult több okból is. Először is, több esetben is felmerült, hogy a Viktor Janukovics elnöknek és az akkor az ő kormányának fennhatósága alatt álló ukrajnai erőszakszervezeteknek tulajdonított atrocitások valójában a tüntetőknek tulajdoníthatók, akik ezeket provokációként felhasználva akartak lehetőséget teremteni az érintett nyugati médiumok számára, hogy a nyugati értékekért küzdő, szabadságszerető mártírokként tüntesse fel őket. Egyes elemzések szerint a forgatókönyv nagyon is helytálló. A másik, még ennél is égetőbb probléma azonban, hogy a majdani mozgalom, majd az abból kinőtt Porosenko-kormány semmivel sem tűnik kevésbé elnyomónak, mint a Janukovics nevével fémjelzett. Már pusztán az a körülmény, hogy Janukovics valószínűleg kénytelen volt a felfegyverzett milicistáktól való félelmében elhagyni az országot, és hogy ezután az alkotmányban leírt, az eltávolítására szavazó parlamenti többség hiánya ellenére megfosztották elnöki címétől, arra utal, hogy a majdanista Ukrajna kezdettől fogva hadilábon állt a jogállamisággal. Ezt a későbbiekben csak tetézték olyan intézkedések, mint televíziós programok vagy akár egész csatornák betiltása, újságírók megfélemlítése, koncepciós perekbe fogása vagy épp bebörtönzése, vagy a szélsőjobboldali szervezetek felfegyverzése és a tény, hogy ezek számos bűntette felett az ukrán kormány szemet huny.

Mindezzel nem azt akarom állítani, hogy a putyini kormány nem érdemel kritikát számos területen, azt pedig a legkevésbé sem, hogy maga a liberalizmus mint eszme ne volna követendő. Hiszen éppen ez tette naggyá a nyugati országokat, ez tette lehetővé, hogy prosperáló, fejlett demokráciákká váljanak. Ugyanakkor Oroszországot illetően kialakult egy, az említett eszmerendszer elveinek gyökeresen ellentmondó hozzáállás. Ennek értelmében Oroszország és annak kormánya a liberális demokrácia antitézisét testesíti meg, Vlagyimir Putyin pedig nem más, mint a XXI. század Dzsingisz kánja, aki minden erejével azon dolgozik, hogy destabilizálja, majd megsemmisítse a nyugati demokratikus államrendeket. Pedig a fenti példák alapján nem csupán a felfogás hamis, hanem, Uram bocsá’, akár egy ennek ellentmondó állítás is igaz lehet: Putyin nem jobb, de nem is rosszabb más nagyhatalmi vezetőknél, külpolitikáját pedig sokkal inkább a nyugati nagyhatalmak Oroszország-ellenes lépéseire adott reakcióként, mintsem imperialista ambíciók hajtotta gátlástalan terjeszkedésként kellene értelmezni.

Ami a liberalizmus oroszországi nimbuszát illeti, az érintett nyugati nagyhatalmak és médiumok talán ezen a téren követték el a legnagyobb hibát, s egyben a legnagyobb bűnt is: miközben szüntelenül bírálják Oroszországot (olykor teljesen jogosan, máskor valószínűleg csak propagandacélból), szemmel láthatóan ők maguk is elkövetnek hasonló vétségeket, és nyugodt szívvel támogatnak olyanokat, akik lelkét ugyanolyan súlyos bűnök terhelik, mint amilyenekkel Putyint és kormányát sokan vádolják. Mindez rendkívüli módon aláásta a liberalizmus Oroszországon belüli jóhírét, és valószínleg nagyban hozzájárult az olyan, valóban regresszív és elfogadhatatlan lépésekhez, mint például a 2013-as, a homoszexualitás nyilvános propagálását tiltó törvény bevezetése. Éppen ezért a fent ecsetelt oroszellenes lépések és az Oroszországgal szemben alkalmazott kettős mérce nem pusztán magával a liberális értékrenddel összeegyeztethetetlen, hanem Oroszország liberalizációját tekintve is rendkívül komoly gátló tényezőként hat.

 

Források:

https://geohistory.today/russia-shock-therapy/

http://www.unz.com/akarlin/when-russians-were-americanophiles/

https://gordonhahn.com/2015/04/29/dirty-deal-democratizers-the-war-of-values-with-russia-and-problems-of-democracy-promotion/

https://gordonhahn.com/2018/09/10/report-complete-what-is-post-sovietness-or-kakaya-raznitsa-in-post-sovietistan/

https://theweek.com/articles/450611/6-most-ridiculous-lies-hoaxes-sochi-olympics

https://paleofuture.gizmodo.com/8-viral-sochi-olympics-photos-that-are-total-lies-1517429839

 

 

https://books.google.hu/books?id=mPZeN5Wh1e4C&pg=PA79&lpg=PA79&dq=robert+bruce+ware+chechnya+myth&source=bl&ots=4knCLcbe1j&sig=ACfU3U3prHYwoSgLbI5wzXvwXH3RIT_C8Q&hl=hu&sa=X&ved=2ahUKEwiC-I_mobniAhVQl4sKHTocAZsQ6AEwBHoECAcQAQ#v=onepage&q=robert%20bruce%20ware%20chechnya%20myth&f=false

https://gordonhahn.com/2015/08/26/the-daily-ignorance-bestial-distortions-of-jihadism-in-russia/

https://gordonhahn.com/2016/03/01/yashin-report-reveals-what-dc-consensus-hid-for-years-about-why-putin-invaded-chechnya/

https://www.thenation.com/article/neo-nazis-far-right-ukraine/

https://gordonhahn.com/2017/02/15/american-misadventures-and-russian-gains-obamas-muslim-brotherhood-strategy-general-flynns-russia-play-and-trumps-debacle/

 

 

Cimkék: Oroszország, Szovjetunió, Putyin, Dzsingisz kán, kettős mérce
Országok: Ukrajna Grúzia Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat