OROSZVILAG.HU


Petrusevszkaja átváltozásai

Címlap » Kultúra, programok
  |  2010-06-17 17:07:27  |  
Kiss Ilona

Petrusevszkaja átváltozásai

Nemrég Budapesten járt az orosz irodalom élő klasszikusa

 Petrusevszkaja átváltozásai

A világszerte ismert, most 72 éves írónő, több tucat novelláskötet, regény, dráma szerzője, két évtizednyi szünet után járt az elmúlt héten Budapesten. Ezúttal nemcsak íróként, hanem Kabaré című programjával énekesként lépett közönség elé a Ruszisztikai Központ jubileumi estjén.

„69 éves voltam, amikor első Kabarékoncertemet adtam Moszkvában. A XX. század nagy, népszerű sanzonjait vettem elő, s az ismert vagy rég elfeledett dallamokra magam írtam új szövegeket, amelyek sokszor teljesen ellentétesek az eredeti tartalommal. De éneklek zsidó folklórból, cigány folklórból vagy szovjet filmzenéből ismert dalokat, orosz románcokat. A közönség ráismer, de mielőtt elandalodna rajta, egy csavarral, egy szóval, egy rímmel viszszarántom a nosztalgiából. Persze szórakozni jönnek a koncertjeimre, underground klubokba, kedvelt moszkvai helyekre, ahol tenyérnyi színpadokon adok elő, bár nemrég hatszáz néző előtt a divatos moszkvai zenepalotában is koncerteztem; New Yorkban a Szamovár kocsmában léptem fel, ahol az előadás kezdetére szerencsére olyan részeg volt a hallgatóság, hogy mit se vett észre abból, hogy a zenekari kíséretemmel próba nélkül álltunk ki”.

Petrusevszkaja mintája a XX. század eleji orosz nagyvárosi kávéházi élet, ehhez stilizálja öltözékét, díszíti kalapjait, varrja kesztyűit, szabja egész személyiségét. Ezt a pillanatot, a maga egyediségére rátaláló orosz lélek állapotát teremti újra a színpadon, s próbálja szembeszegezni a szovjet kényszerkollektivizmus nyomása alól épp kiszabaduló, de az arctalan sorozatkultúra csábításának ellenállni már alig-alig tudó nézőivel. Dalai közt mesél, történeteket ad elő életéből – bárki élete lehetne, aki ott ül a tenyérnyi színpad előtt –, maga csinálta rajzfilmeket mutat, csupa abszurd történet például Csehovról és Tolsztojról. Budapesti koncertjén legújabb találós meséiből olvasott fel (magyarul a 2000 legfrissebb számában láttak napvilágot), meg hátborzongató egyperces állatmeséiből.

„Nagyon örültem a budapesti meghívásnak – mondja –, nem minden felkérést vállalok el, vannak számomra idegen helyek, rideg városok, de Budapestet imádom. Itt van közönségem, itt vannak azok az emberek, akik a 80-as években, amikor a Szovjetunióban minden darabom be volt tiltva, vállalták a Három lány kékben bemutatását. Hihetetlen előadást rendezett Ascher Tamás a Katona József Színházban, máig hálás vagyok neki. Az a kivételes rendező, akinek határozott, vaskövetkezetességgel végiggondolt képe van a darabról, mégis végig arra figyel, mit akar a szerző. Fantasztikusak voltak a színészek: Törőcsik Mari, Udvaros Dorotytya, Básti Juli, Szirtes Ági, Máthé Erzsi – élesen emlékszem minden jelenetre. Egyszer az egyik próbán észrevettem, hogy a három atal lány áhítattal csügg Törőcsik Mari minden szaván – ám Törőcsik szerepe (Fjodorovna, a slampos dácsatulajdonos) olyan, hogy rá soha senki se hallgat, de a macskáin kívül ő sem figyel senkire. Ascher ekkor, kérésemre átrendezte a jelenetet: egy pillanat alatt elvágta a kapcsolatot Fjodorovna és a lányok között, egyik gyógyszereket válogatott, a másik stoppolt, a harmadik limonádét csinált. Fantasztikus volt Sinkó László, a »fejes« föntről, a »kádersori« dácsákból, lerítt róla a visszataszítóan magabiztos férfiuralom vágya, mindent és mindenkit birtokolni akar: »Majd én megmutatom, kié ez a föld« – úgy mondta ki ezt a mondatot, ahogy tán a darab egyik előadásában sem. Egyáltalán, Magyarországon hihetetlenül pontosan értették a Három lányt. Akkor, 1987-ben az élet élhetetlensége és a túlélés kényszere és vágya olyan közös hullámhosszt teremtett, hogy teljesen másodlagos volt, orosze az író és magyar-e a rendező vagy fordítva. Ugyanilyen előadás lehetne a Moszkvai kórus című darabomból: gondoljanak csak bele, mennyire ugyanazt jelentette az 1957-es év itt is, ott is. Mondhatja persze a néző: minek nézzem a rossz életemet, elég, ha élem, veszekszem otthon az urammal, perlekedek a szomszéddal, vitatkozom a boltossal, miért nézzem a színpadon is? És még fizessek is érte! Csakhogy nekem mint drámaírónak az a dolgom, hogy kivülről láttassam vele saját életét, hogy végigvezessem rajta, s megértessem vele. S ha megérti, akkor tud megbocsátani. Ha megérti, bele tudja élni magát a másik helyzetébe. A színház ritka lehetőség arra, hogy a néző megértse a másik embert. És önmagát. Itt Budapesten ilyen nézőkre találtam, megtaláltam az én nézőmet.”

Ljudmila Petrusevszkaja élettörténete, mint annyi sorstársáé az „1937-es nemzedékből”, tragédiák sorozata, gyötrelem, keserves kapaszkodás. Egyik dédapja, kiváló nyelvész, tucatnyi nyelvet tudott, a 20-as években részt vett a csecsen írásbeliség létrehozásában. Aztán kivégezték. Egy másik családtagja emigrált, egy kitelepített nagynénje valahol egy út szélén, jeltelen sírban van elföldelve. Anyja kétdiplomás, finom, művelt asszony, remek művészettörténész és színháztudós, de volt, hogy gyerekét intézetbe kellett adnia, képtelen volt eltartani. Petrusevszkaja újságíró szakot végzett a Lomonoszov Egyetemen, színházi stúdióban játszott, zenét tanult, énekelni, értelmes állásra azonban minimális esélye sem volt.

„A diplomaosztó bankettre készültünk, másról se volt szó, csak hogy ki mit vesz fel. Hihetetlen szegénység volt, meg a boltokban sem lehetett kapni semmit. Anyám még régebben egy bizományiban vett egy különös, földig érő kék ruhát, valami német hadizsákmánydarab lehetett, abból szabtam át magamnak egy minikoktélruhát, mély dekoltázzsal, egyszóval »észbontó« volt. A banketten rögtön kiszúrt egy piros malacképű, izzadó pasas, és mindenki füle hallatára lekozmopolitázta az öltözékemet. »Na, neked most már annyi, lőttek a karrierednek« – mondták az évfolyamtársaim. Kiderült, hogy Alekszej Adzsubej volt a malacképű, Hruscsov veje, az Izvesztyija teljhatalmú főszerkesztője, aki valahogy a mi újságíró szakunknak is afféle patrónusa volt. Csak hát én karrierre, értelmiségi származással, eleve nem számíthattam, ekkor már megvolt a jegyem Kazahsztánba: három nap múlva indultam önkéntesként egy építőtáborba, köveket cipelni. Pokoli munka volt. A harmadik hónap végén azt gondoltam, hogy megpróbálok ott elhelyezkedni valami helyi újságnál, de sehova se vettek fel – megbízhatatlan moszkvai, meg túlképzés volt a sajátjaikból is. Az éneklés húzott ki a bajból. Egy helyi rádiónak hirtelen élő riportalanyra volt szüksége, aki első kézből mondja el élményeit a szűzföldek feltörésén dolgozó egyetemisták életéről. Üzentek értem. A biztonság kedvéért magammal vittem a gitáromat is, és színesítésnek elénekeltem azokat a csasztuskákat, amikkel esténként magunkat szórakoztattuk. Az egyik szerkesztő a végén a kezembe nyomott egy cédulát egy telefonszámmal: Moszkvában, az Állami Rádiónál dolgozik a felesége, keressem meg. Így lettem külsős riporter.”

„Nem tartoztam a politikai disszidensek, a másként gondolkodók közé, nem voltam az esztétikai okokból »kivonulók« között sem. Ennek ellenére ötvenéves koromig, 1988-ig összesen 17 novellám jelent meg, ezek többsége is az utolsó, ’85 utáni három évben. Színdarabokat ’73-ban kezdtem írni, ezek gépiratban terjedtek. Volt néhány stúdiószínház, ahol boldogan bemutatták a darabjaimat, be is tiltották azonnal. Voltak irodalmi estjeim, nőnapra, anyák napjára, különböző üzemekbe, kombinátokba hívtak, ahol 25 rubellel honorálták a fellépésemet. Telefonbeszélgetéseimet lehallgatták, teljesen sarokba szorítottak. A végén, ahogy annyi írótársam, Csernyenkónak, az akkori pártfőtitkárnak írtam levelet, meg később Jegor Ligacsovnak, a nagy hatalmú Politbüro-tagnak, hogy engedélyezzék a Három lány kékben című darabomat, amelyet akkor már évek óta próbált Mark Rozovszkij a Lenkom Színházban, Inna Csurikovával a főszerepben (ezt a szerepet egyébként is neki, személyesen »rá« írtam). – Végül is neki köszönhető az engedélyezés, ő ment el a »megfelelő« emberhez, akiről kiderült, hogy rajongója, gyűjtötte a fényképeit, kivágta az újságból a róla szóló cikkeket… A 90-es évektől lettem »normális« író, kiadnak, bemutatnak, díjakat kapok, fordítanak számos nyelvre, van többkötetes összkiadásom. Nemrég jelent meg a Pinguin kiadónál angolul a Keleti szlávok énekei című rémmesekötetem, egyetlen külföldi regényként rajta volt a bestsellerlistán, nagyon jó kritikákat kapott. A legnagyobb örömöm most, hogy a győzelem napjára megnyílt az a kiállítás, amin a Jurij Norstejnnel közösen készített animációs filmünk, a Mesék meséje háttértörténetét mutatják be – azt írták róla, ez a legjobb kiállítás Moszkvában a jubileumi rendezvények közt. Arról szól, hogy a »háború gyerekei« – a mi nemzedékünk – az átélt rettenet ellenére is tudnak érezni, együttérezni.”

Petrusevszkaja elbűvölő, finom tülldíszes kalapjában indul haza koncertjéről. A pesti taxis az idegen orosz szót hallva felidézi magában azt a néhány orosz mondatfoszlányt, amire az iskolából emlékszik: „Kezdődik a január, nyitva már a kalendár”. Petrusevszkaja nevet, s cserébe, amíg a Deák térnél pirosról zöldre vált a lámpa, Ahmatovát és Joszif Brodszkijt szaval a taxisofőrnek. Elvégre neki itt, Pesten saját közönsége van.

 

(a cikk eredetileg a Népszabadságban jelent meg)

 

Cimkék: Petrusveszkaja
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat