OROSZVILAG.HU


Oroszország és a Nyugat

Címlap » Sajtószemle
  |  2010-11-19 14:21:35  |  
Gyóni Gábor

Oroszország és a Nyugat

Elérkezett az idő Oroszország megértésre

Oroszország és a Nyugat

 

A most kezdődő lisszaboni NATO-orosz csúcs előestéjén ismét a nyugati lapok figyelmének központjába került Oroszország. Az amerikai Patrick Armsrtong az amerikai (nyugati) – orosz kapcsolatok közelmúltját és lehetséges jövőjét elemezte.

 

1991-ben, amikor széthullott a Szovjetunió, erősen centralizált, új határokkal szabdalt gazdasága is hamar megfulladt, kimúlt. Élesen csökkent az életszínvonal, hiperinfláció tombolt, a munkahelyeken hónapokig nem utaltak fizetéseket, vagy naturális szolgáltatásokkal fizettek, súlyos demográfiai válság vette kezdetét. Minden mutató egyszerre kezdett el romlani, „szabad-esés” következett be, ahogy akkor ezt sokan írták. Ebben az időben olyan cikkek is megjelentek, melyek Oroszország végét jósolták – a mából visszatekintve meglehetősen érdekes olvasmányok ezek.

Nyugaton ekkor kétféle álláspont jelent meg Oroszország kapcsán. Az egyik szerint a Nyugatnak segítenie kell a „kistestvér” Oroszországot, megmutatni neki a „helyes” utat a „nyugati liberális demokráciához, amely az emberiség fejlődésének legfejlettebb és végső pontja.” A Nyugat tanácsadók és intézetek rajait küldte Oroszországba, hogy azok felvilágosító tevékenységet folytassanak és segítsenek az orosz intézményrendszer átformálásában.

A másik nézőpont szerint Oroszország, bár összecsuklott, de veszélyessé vált. Az orosz fegyverarzenál terroristák kezére játszásával, őrült orosz tábornokokkal riogattak ezen álláspont képviselői.

Az oroszoknak is megvan a saját nézőpontjuk erre az időszakra vonatkozóan. Az infláció semmivé tette a megtakarításokat, sokan elvesztették munkahelyüket, a társadalom elszegényedett, miközben néhányan mesés gazdagságra tettek szert. 1996-ban Borisz Berezovszkij orosz oligarcha azt mondta, Oroszország az ő és még másik öt ember birtoka. Az oligarchák gazdasági hatalmát a szintén a kezükben lévő „független sajtó” támasztotta alá, amely részt vett az elitcsoportok közötti harcokban, e harcoknak pedig egyetlen célja volt: még többet lopni.

Oroszországban a „demokrácia” szó sajnos összefonódott a rablással, nincstelenséggel, korrupcióval, bűnözéssel. Ezt az időszakot jól foglalják össze olyan könyvek, mint például Janine Wedel „Collision and Collusion” c. munkája, vagy Chrystia Freeland „Sale of the Century” c. könyve. Az oroszokban az a meggyőződés alakult ki, hogy a Nyugat a „tanácsaival” valójában csak kifosztani és megrabolni akarja országukat.

A ’90-es évek végén növekedésnek indultak az energiaárak, ami jó esélyt jelentett az energiabevételektől függő orosz büdzsének. Ekkor jelent meg a színen Vlagyimir Putyin, akit Jelcin még ma sem teljesen világos módon választott ki utódjaként. Putyin a titkosszolgálatoktól érkezett, s nyilvánvaló volt KGB-s múltja is. Nyugaton sajtókampány kezdődött az orosz elnök KGB-s múltja kapcsán, s az Oroszország megerősítésével kapcsolatban elhangzott szavait is ennek jegyében értelmezték. Amikor Putyin azt állította („Oroszország az új évezred küszöbén” című programjában), hogy „Oroszország nagy állam volt és lesz”, az majdhogynem úgy interpretálták, hogy Moszkva le akarja rohanni Lengyelországot.

Azt már kevesebben vették észre, hogy ugyanebben a programban Putyin élesen elhatárolódott a szovjet múlttól, és az antidemokratikus tradícióktól. „A történelem meggyőzően demonstrálja, hogy minden diktatúra, minden autoriter rendszer csak átmeneti lehet. Csak a demokratikus rendszerek tudnak állandó tényezők lenni.” – írta Vlagyimir Putyin jó tíz éve.

A 2000-es években Oroszországban megállt a GDP zuhanása, Nyugaton pedig azt írták: „Putyin új orosz birodalmat épít.”

A „szúrós szemű KGB ügynök” kijelentette, Oroszország nem hajlandó tovább finanszírozni az egykori szovjet köztársaságokat olcsó energiahordozókkal, évente sok milliárd dollárt veszítve, hanem világpiaci áron fogja értékesíteni a gázt és az olajat. Oroszország szomszédai erre rikácsolni kezdtek, miszerint Moszkva az „energiafegyverrel zsarolja” őket és egész Európát.

A 2000-es években a színes forradalmak hősei mindenekelőtt a NATO érdekeit képviselték saját hazájukban, mint például Viktor Juscsenko ukrán elnök, aki a NATO csatlakozást elengedhetetlennek tartotta a demokrácia megvédése szempontjából.

Gyökeres fordulatot a 2008-as grúziai háború okozott. A Nyugat számára világossá vált, hogy Oroszország már nem az a gyenge ország, mint ami tíz évvel azelőtt volt. Az is kiderült, hogy Mihail Szaakasvili grúz elnök teljesen megbízhatatlan partner, aki összevissza hazudott a háború kezdetéről, megpróbálva minden felelősséget Moszkva nyakába varrni.

Az ukrajnai narancsos forradalom bukása is tanulságokkal szolgált. Kiderült, hogy az ukránok nem akarnak gyalogok lenni holmi geopolitikai sakkjátszmában, s hogy Viktor Janukovics nem pusztán Moszkva marionettfigurája. A gázháborúk idején az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem Moszkva, hanem Kijev az Európát fenyegető instabilitás okozója, hiszen egyszerűen ellopták az európai exportra szánt gázt.

A „színes forradalmak” csúfos kudarcot vallottak. Viktor Juscsenko hatalmas vereséget szenvedett, a kirgiz Bakijevet elkergették, a grúz Mihail Szaakasvili pedig újabban már Iránnak udvarol.

A putyini program ezzel szemben megállt a maga lábán. Oroszország viszonylag jól jött ki a krízisből, ma Oroszországban alacsonyabb a munkanélküliség, mint az USA-ban, s az elkövetkező öt évben az orosz gazdaság fejlődése nagyobb lesz, mint a „nyolcak” bármely államában.

A Nyugat Oroszországhoz való viszonya is meg fog változni. Az Oroszország = ellenség képzet el fog tűnni. Oroszország a jövőben inkább partner lesz, és nem veszélyforrás.

2008 után ugyanis számos változás következett be a nyugati-orosz viszonyban.

- az Obama-adminisztráció végre a terroristák között ismerte el az ún. Kaukázusi Emirátus vezetőjét (miközben sokáig nem voltak hajlandóak tudomást venni a csecsen háborúk iszlám terrorista vonatkozásairól)

- Washington elállt a lengyelországi és csehországi rakétatelepítések tervéről, amelyek egyébként sem élvezték a helyi lakosság és politikai elit támogatását

- a lengyel elnöki repülőgép tragédiájára adott orosz válasz, az orosz emberek együttérzése, amely mintegy falat tört át a lengyel-orosz viszonyban

- a gazdasági válság érzékenyen érintette Oroszország szomszédjait, köztük olyan országokat, melyeket korábban sikeresnek tüntetett föl a propaganda, mint például a balti államok

- a NATO-bővítés politikája kudarcot vallott. Ukrajna ma már nem akar NATO-tag lenni, Szaakasvilivel pedig senki nem ül le egy asztalhoz. A NATO számára világossá vált, hogy Oroszország támogatása nélkül nem tud boldogulni Afganisztánban.

- Medvegyev elnöknek a felhívását az új biztonsági rendszer megteremtésére korábban elutasították, mondván, ez „kísérlet Európa megosztására”, mostanság viszont komolyabban veszik

- ma már inkább kacagtatóak a korábbi évek oroszellenes kinyilatkoztatásai az energiazsarolásról, vagy arról, hogy az „oroszok el akarják foglalni Grúziát”, stb.

 

Ha az abházok és oszétok felszabadítóként fogadják az oroszokat, akkor megkérdőjeleződik Tbiliszi propagandája. Ha Janukovics tisztán és simán győzni tudott az ukrán választásokon, akkor a „narancsos forradalom” körül volt valami tisztátalanság. Ha a gáz ára ugyanannyi Örményországnak, mint Ukrajnának, akkor nem lehet beszélni „energiazsarolásról.” Vajon meddig tartott volna az oroszoknak elfoglalni egész Grúziát? Vagy talán nem is ez volt a cél? Ha Zimbabwe és Kína a WTO tagjai, akkor Oroszország miért nem az?

Franciaország és Németország ma már az Oroszországgal való partneri együttműködés hívei, de lehet, hogy ide sorolható Varsó is.

A közeledés eredménye az lehet, hogy a történelemben talán először a Nyugat végre valahára azt látja Oroszországban, ami az valójában.

 

(Patrick Armstrong : The Third Turn, russiaotherpointsofwiew.com)

Cimkék: Oroszország és a Nyugat
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat