OROSZVILAG.HU


A kisebbik rossz

Címlap » Sajtószemle
  |  2010-03-21 23:19:35  |  
Mezei Bálint

A kisebbik rossz

Találjuk ki a független Ukrajnát! 

A kisebbik rossz
<br />A kisebbik rossz
<br />

„Nem lehet tudni, hogy ki fog nyerni. Egyáltalán nem Oroszországban vagyunk.” A Kijevbe küldött tudósító, Anna Zafesova riportja. La Stampa, 2010. február 7.

Az örök konfliktus: „Az oroszok azt mondják, hogy káoszban élünk, de hiszen ők azok, akik nem tudnak létezni egy parancsoló úr nélkül.”

Egy törékeny demokrácia jelene: A szolgáltatások (így a belföldi híradások) többsége kormányzati ellenőrzés alá került, de a korrupciót, a visszaéléseket mégis a még a független médiumok jelentik be.

Ukrajna új elnököt választ, az utolsó párbaj Julia és Viktor között. A politológus szerint: „Ezen a szavazáson nem lehet jó és rossz között választani, csak a kisebbik rosszat megjelölni.”

Az egykori emigráns (disszidens): „Az oroszok továbbra is a birodalomról álmodnak. Nem értik meg, hogy immár egy független állam vagyunk.”

A szembenálló felek: a barikád két oldalán.    

Szombat reggel van, havazik és a külvárosokból a főváros központja felé áramló tömeg lassan, csúszkálva halad az utakon. A hosszú sort egy közömbös tekintetű rendőr szemléli távolról. Néhány száz méterrel előrébb a kijevi rend egy másik őre strázsál, láttára Mihail Alekszandrovics Galcsenkov egy rögtönzött jóslatra is vállalkozik: „Éppen most érkezik Janukovics.” Néhány kilométert haladunk tovább és az iménti forgalmi előrejelzés valósággá válik. Kocsisor tűnik fel a távolban, melyet a közlekedésrendészet megkülönböztető villogó jelzést használó autója vezet fel. Őt követi két vagy három sötétített üvegű terepjáró katonás sorrendben és egy szintén fekete négyajtós szedán. A menetoszlop a Világörökség részeként számon tartott Kijevi Barlangkolostor, a közeli dombon található Pecserszka Lavra (Печерська лавра) felé veszi az irányt. A legrégebbi és leghíresebb monostor ideális helyszín az ukrán kötődését erősíteni igyekvő Janukovics számára. Mihail Alekszandrovics egy grimasz kíséretében élcesen hozzáteszi: „Ő az egyetlen ukrán politikus, aki vállalja ezt a hajcihőt. De egyáltalán nem úgy történik, mint náluk Oroszországban, ahol Putyin érkezése előtt két órával leáll a forgalom.” A „nem úgy, mint náluk” unalomig ismételgetett félmondata Kijevben, szinte akaratlanul, a volt keleti testvérekkel való összemérés, versengés állandó jelzőjévé vált. Ugyanakkor Moszkvában, ha az ukrán „testvérnépről” esik szó, előszeretettel használják a „mi” személyes névmást mint megnevezést, ami egyszerre vonatkozik az oroszokra és „ukrán barátaikra.”

A moszkvai politika ezúttal feltűnő közömbösséggel követi az ukrán választásokat, Putyin nem repült Kijevbe, hogy barátságosan veregesse meg szövetségese, Janukovics vállát, mint tette azt 2004-ben. Sőt, az Ukrajna szinte egész területén fogható orosz tv-csatornák ezúttal tartózkodnak a túlságosan vitás, polemizáló vélemények megfogalmazásától. A legutóbbi voksolást beárnyékoló viharfellegek mára sokat szelídültek, szinte bárányfelhővé fakultak. Esély sincs egy újabb „narancsos forradalomra”, melyet hat éve a „moszkvai jelölt” személye, fellépése váltott ki, és emberek tízezreit vitte ki a főterekre. A két elnökaspiráns választási programjában a közel-keleti kapcsolatok ápolása csak bekezdés egy végeláthatatlan, a munka, a társadalmi igazságosság és a jogvédelem biztonságát ígérő listán. Julia Timosenko miniszterelnök továbbra is kitart az európai uniós csatlakozás stratégia célja mellett, míg Janukovics egy megfontolt közeledést részesíteni előnyben, de Oroszország irányába, miközben nyugaton „stratégiai partnerséget” alakítani ki az Egyesült Államokkal és az EU-val is. Vékonyka különbségek, sőt az „oroszbarát” volt kandindáns a rossznyelvek szerint szebben beszél ukránul – még akkor is, ha nem régen tanulta el -, mint az ukránok nacionalista hősnője. A kampányt ellenben sok más tényező határozza meg igazán – állapítja meg a Penta politikai kutatóközpont vezető agytrösztje Vlagyimir Fesenko. „A benzin és a cukor drágulását az emberek a kormányfőhöz kötik (aki a maga módján sokkal engedékenyebb Putyinnal), Janukovics pedig a protest-szavazatokat gyűjti össze csendben és okosan.”

Az orosz nyelvet eközben, függetlenül a politikai csatározások szólamaitól, mindenhol beszélik az országban, talán még az ukránnál is elterjedtebb. De Oroszország ma minden korábbinál távolibbnak tűnik, és a választások, ahogyan a liberális orosz újságíró, Vagyim Dubnov találóan jegyzi meg „többé nem a jó és a rossz közti választásról szólnak, hanem arról, hogyan lehet a kisebbik rossz mellett dönteni.” Másrészről Kijevben mindenki siet leszögezni, hogy a mostani egy valós, tiszta voksolás. „Mi nem Oroszország vagyunk. Nálunk nem lehet tudni, hogy ki nyer végül, egyáltalán nem úgy, mint náluk.”

A szovjet városépítést jellemző egységesítés által még olyannyira meghatározott városban, a külvárosi részek bérkaszárnyái és a jól ismert kék metrókocsik szokásosnak mondható látványán túl az avatott szem rögtön hiányol valamit. Szinte sehol sem tapasztalható komolyabb rendőri jelenlét, ahol mégis feltűnnek utóbbi fegyveres testület tagjai, senki sem gyorsítja meg lépteit vagy süti le félelemmel teli tekintetét. „Félni a rendőröktől? Ugyan, dehogy! Most kaptak egy nagy pofont, ezért nem fogadnak el kenőpénzt.” – mondja Mihail Alekszandrovics utalva a Belügyminisztériumra és a titkosszolgálatokra, a volt KGB ukrán leányára. A kijevi 007-esek vezetője nemrég kényszerült lemondani egy országos botrány után, mely során egy állami, a közszolgálatokért felelős bizottság (Oroszországban elképzelhetetlen lenne) kiderítette, hogy hamisan diplomásnak állította magát. És a korrupció? – kérdezzük. „Teljes, mindenre kiterjedő” – válaszolja Szergej Kozjakov neves ügyvéd és egyetemi tanár. „De legalább sajtószabadságban élünk, és az ukránok tudják, hogy ki lop. Igazából pont ennek tudhatjuk be a narancsos forradalom utáni csalódást.” De ugyanő megosztja velünk az utóbbi idők egyik pozitív fejleményét is, a leendő hallgatók írásbeli tesztjeit vizsgáló független szervről. „Se az ügyintéző hivatal, se az oktatók, de főleg a szülők nem találtak egyetlen csúszópénzekkel összefüggésbe hozható esetet, korrupcióra mutató ügyet sem.”

Akárcsak náluk, tehetné hozzá Mihail Alekszandrovics, aki évekig egy szovjet hadiipari gyárban dolgozott, és még őrzi SZKP-tagkönyvét.  Ma már független, egy magán vállalkozásban tevékenykedik, és Timosenkóra szavaz. „Moszkvai ügyfeleink azt mondják, hogy ez maga a káosz. Kormányok jönnek, kormányok mennek, állandóan veszekednek. Nem értik, hogy ez a demokrácia. Hagyományosan egy úrhoz szoktak hozzá, már a mongol időktől kezdve. Mi ellenben Lengyelországhoz tartoztunk, Európa részei voltunk, még ha csak a periférián is. Nálunk úgy mondják, hogy két ukrán négy pártot is megalapít.”

Csupán az maradt hátra, hogy Moszkva is megértse az ukránok magyarázatát történelmi különbözőségük igazolására, és elfogadja a távolodás tényét. „Oroszország úgy viselkedik Ukrajnával, mint azok az asszonyok, még a szovjet időkben, akik a gyári pártbizottsághoz mentek, hogy panaszkodjanak részeges, őket bántalmazó férjeikről, majd megkérték az elvtársakat, hogy vigyék haza csavargó házastársaikat.” – mondja ironikusan Anatolij Sztreljani, egykori disszidens, a Radio Liberty legendás kommentátora. „Persze az ukránok sem mentesek a Szovjetunió iránt érzett nosztalgiától! De nekik a mindennapi élet biztonsága hiányzik, míg az oroszoknak a birodalom.” Az ukránoknak viszont nem. A Dnyeper fölé magasodó dombon, ahol a legenda szerint a Kijevi Rusz a kereszténységhez csatlakozott, a szovjet idők óta egy óriási emlékmű trónol. Egy fémből készült szivárvány, az orosz-ukrán barátság jegyében. „Igának hívjuk” – világosít fel Mihail Alekszandrovics. De miért nem bontjátok el, ahogy a többi propaganda célból állított szoborral tettétek? – tudakoljuk. „De jobb, ha itt marad. Mint emlék.”

Julia Timosenko miniszterelnök-asszony 49 éves, a 2004-es narancsos forradalom egyik vezéralakja volt. A választási kampány során fehér ruhát viselt és a „tigrisnek” nevezte magát, aki harcolt a korrupció ellen, és le is győzte azt. Az első fordulóban a szavaztok 25%-át kapta. Viktor Janukovics 59 éves, 2004-ben „Moszkva jelöltje” volt. De öt évvel később – ránézésre – sokkal kevésbé függ a Kremltől.     

 

Cimkék: Ukrajna, Janukovics, Timosenko, korrupció
Országok: Ukrajna
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat