OROSZVILAG.HU


Amerikai csapások Kínára

Címlap » Sajtószemle
  |  2012-05-02 11:41:37  |  
Gyóni Gábor

Amerikai csapások Kínára

Az amerikai-kínai vetélkedés határozza meg a világ sorsát

Amerikai csapások Kínára

Igor Ignatcsenko orosz történész szerint ma a világ legfontosabb geopolitikai eseménye az amerikai-kínai vetélkedés. Ignatcsenko Nyezaviszimaja Gazetában megjelent tanulmánya szerint a Fehér Ház legfőbb vetélytársának tekinti Kínát, s legfontosabb stratégiai célja a feltörekvő keleti nagyhatalom visszaszorítása. Ennek érdekében katonai bázisokat hoz létre a Csendes-óceán térségében, igyekszik még a kínaiak előtt kontroll alá venni az Indiai-óceánon átfutó kereskedelmi útvonalakat, akadályozni a kínai tengeri kereskedelmet (a szomáliai kalózok a gyanú szerint a CIA és az MI6 rejtett támogatásával folytatják tevékenységüket), kiszorítani Pekinget Afrikából. Az Obama-adminisztráció stratégiája eddig sikeres, a közelmúltban csapás után csapást mért a kínai érdekeltségekre. A közelmúlt fontos világpolitikai eseményei (Irán, Jemen, Líbia, Szudán, Nigéria) mind az amerikai-kínai vetélkedés dimenziójában értelmezendők.
Kína szegény energiahordozókban és erősen függ az energiahordozóimporttól. Peking számára sokáig a Közel-Kelet jelentette a legfőbb olajforrást, de az Irán körüli válság – melynek igazi célja vélhetően éppen Kína nehéz helyzetbe hozása – miatt az ázsiai állam egyre inkább Afrikában (Guineai-öböl, Szudán) kívánja garantálni energiabiztonságát.
Afrikából és a Közel-Keletről az Indiai-óceánon át úsznak Ázsia felé a hatalmas tankerhajók, itt zajlik a világ összes olajszállításának a 70 %-a (a kínai olajimport 85 %-a az Indiai-óceánon halad át), ugyanakkor számos olyan pont található ebben a régióban, melyek „elzárása” komoly válságot eredményezhet (Hormuztól kezdve a Malaka-szorosig), nehéz helyzetbe hozva elsősorban Kínát. Nem véletlen tehát, hogy az egyre fontosabbá váló Indiai-óceán térségébe koncentrálódik a nagyhatalmak figyelme, és számos érdekellentét törésvonalai hálózzák be ezt a régiót.
Peking saját stratégiát dolgozott ki az Indiai-óceán térségére vonatkozóan, ami amerikai elemzőktől a „Gyöngyfonál” elnevezést kapta: washingtoni értékelések szerint a kínai törekvések az Indiai-óceán térségében veszélyeztetik az amerikai hegemóniát. Kína szeretné garantálni az Indiai-óceánon áthaladó útvonalak biztonságát, s ebből a célból kívánatosnak tartaná saját tengeri és légibázisok létrehozását a régióban.
Az amerikai külpolitika számára is felértékelődött a távol-keleti, csendes-óceáni régió. Erre utal, hogy amerikai katonai bázisok jönnek létre Ausztráliában, s Obama elnök ausztráliai parlamentben tartott beszédében kijelentette, hogy „az amerikaiak csendes-óceáni nemzet”,  világossá tette, hogy Washington aktívabb politikai és katonai szerepet kíván játszani a régióban, hozzátéve, hogy Amerika nem fél Kínától.
A gyengülő gazdasági erejű Amerika már nem engedheti meg magának, hogy a világ összes régiójában ugyanolyan erővel őrizze domináns pozícióját, s Washington most bevallottan elsősorban a csendes-óceáni térségre fókuszál.
Kína erősen aggódhat az Ausztráliában létrejövő amerikai támaszpontok miatt, hiszen ezzel „bezárul a gyűrű” és az amerikaiak ellenőrzése alá kerülnek a legfontosabb kereskedelmi utak, hiszen Washingtonnak jó, alkalmasint védelmi jellegű kapcsolatai vannak Japánnal, Dél-Koreával, Ausztráliával, a Fülöp-szigetekkel, Vietnámmal, Szingapúrral. A Blood and Oil szerzője, Michael Klare szerint már nem a terrorizmus a Fehér Ház első számú ellensége, hanem Washington célja az, hogy „feltartsa” potenciális riválist jelentő feltörekvő országokat. Az ausztráliai amerikai bázis is azon „egészségügyi folyosó” része, melynek célja Kína távol tartása a világóceánoktól. Meglehet, Amerika megpróbálja majd fegyverkezési versenybe is belekergetni Kínát.
Az energiahordozókhoz való hozzáférés a Nyugat számára is mind égetőbb kérdés. Világos, hogy az olcsó olaj és az olcsó gáz kora végleg véget ért. Miközben az USA használja el a világ összes természeti erőforrásának 40 %-át, Kína és India energiaigénye is rohamosan nő. Előrejelzések szerint Kína 2020-ben napi 13,6 millió barrel olajat fog felhasználni, 2035-ben pedig már 16,9 milliót. Kínának egyre fontosabbak lesznek a közel-keleti, afrikai, sőt, dél-amerikai olajlelőhelyek és az ehhez vezető tengeri útvonalak. Ugyanakkor az amerikai stratégia is ezen útvonalak elfoglalására törekszik, azzal a céllal, hogy nyomást tudjon gyakorolni Kínára.
Fontos szerepet tölt be az Ázsia és Afrika közötti összeköttetésben Jemen. Kína a közelmúltban szándékát fejezte ki, hogy katonai támaszpontokat hozna létre Jemenben, azonban a jemeni válság és az amerikai beavatkozás keresztülhúzták Peking terveit. Amerika szeretne hosszútávon is berendezkedni Jemenben, mert így ellenőrzése alá vonhatná „Ázsia kapuját”. Az Ádeni-öböl és a Malaka-szoros amerikai ellenőrzése pedig lehetőséget ad Washingtonnak, hogy fékezze a kínai gazdasági növekedést. Amerika indiai nyitását is ez magyarázza, az indiai érdekeltségek támogatása ugyanis ugyancsak fékező erővel bírhat Kínára.
Amerikának jól jön az utóbbi időben az Indiai-óceánon és Afrika keleti partjainál elszaporodott kalóztevékenység is. Egyes források szerint a hírhedt szomáliai kalózok brit és amerikai hírszerzési, fegyveres és más támogatásában részesülnek. Az bizonyos, hogy amikor egyes országok a szomáliai kalózok elleni erőteljesebb fellépést követelnek, London és Washington „humanitárius” okokból blokkolják ezeket a kezdeményezéseket, lényegében fedést adva a kalózoknak.
2011-ben a Líbia elleni agresszió során a Nyugat nagy csapást mért a kínaiak afrikai érdekeltségeire. Paul Roberts, a Reagan-adminisztráció volt gazdasági miniszterhelyettese szerint a líbiai háború igazi célja az volt, hogy kiszorítsa Kínát az afrikai országból, amely jelentős energiaipari érdekeltségekkel rendelkezett Líbiában (a líbiai olaj 11 %-a Kínába ment 2011 előtt). 2011 elején Líbiában 75 nagy kínai cég tevékenykedett, összesen 18 milliárd dollár értékű szerződést kötve. A NATO Líbia elleni hadjárata eredményeképpen a kínaiak 50 nagyberuházástól estek el, és 30 ezer, Líbiában dolgozó állampolgárukat kellett evakuálni.
A WikiLeaks által nyilvánosságra hozott diplomáciai táviratokból kiderül, Washingtont aggasztotta, hogy Tripoli bőkezűen osztogatta a koncessziókat nem nyugati (indiai, japán, orosz, kínai) olajtársaságoknak, ami kihívást jelentett a nyugati cégek számára (2009-ben Kadhafi megpendítette a líbiai olaj- és gáztársaságok államosításának lehetőségét, majd arra kényszerítette a nyugati olajtársaságokat, hogy kedvezőtlen szerződéseket írjanak alá a líbiai kormánnyal).
2012 elején amerikai és NATO katonák érkeztek Líbiába. A 12 ezres, Marsa el-Bregába (a líbiai olajipar egyik legfontosabb központjába) érkezett kontingens feladata hivatalosan „a stabilitás biztosítása a régióban”, valójában pedig az, hogy biztosítsa az olcsó líbiai olaj zavartalan kijutását a nyugati piacokra. Ez a lépés időben éppen egybeesett az európai államok kijelentésével, miszerint bojkottálják az iráni olajat.
Kicsit hasonlóan alakulnak az események Nigériában is. Nigéria Kína egyik legfontosabb olajbeszállítója. Kína eddig mintegy 12 milliárd dollárt fektetett be a nigériai gazdaságba. Éppen Nigériában kötötte legnagyobb afrikai üzletét Kína, amely 28,5 milliárd dollár értékben vállalta olajfinomítók építését, kínai olajtársaságok vesznek részt a nigériai olaj kitermelésében, miközben a nyugati cégek szép lassan teret vesztenek az afrikai országban.
Nigériában azonban bizonytalan a politikai helyzet, a muszlim terroristák tevékenysége az utóbbi időben aktívabbá vált…A Boko Haram keresztényüldöző nigériai terrorszervezet szoros kapcsolatokat ápol az afganisztáni tálibokkal, de más terrorszervezetek is akcióba léptek, külföldi – különös módon éppen kínai – olajcégek érdekeltségeit támadva.
Szintén csapást jelentett Kínára a múlt évben Dél-Szudán függetlenségének elismerése. Az olajban gazdag Dél-Szudánt az USA egyik legfontosabb afrikai szövetségesének tekinti, és a múltban is erőteljesen támogatta elszakadását Kartúmtól. Szó van arról, hogy az új államban, Dél-Szudánban hozzák létre az afrikai kontinens legnagyobb amerikai katonai támaszpontját. Arra nézvést is születtek tervek, hogy Dél-Szudánból kiindulva megépítik az ún. transzafrikai olajvezetéket, egészen Kamerunig, ahol amerikai hajókba rakodhatják a fekete aranyat (jelenleg az egyetlen kikötő, ahonnan a szudáni olaj kikerülhet a világpiacra, Port Sudan, amely azonban „Ázsia felé néz”). Ha valóban létrejön a transzafrikai vezeték, akkor Kína búcsút mondhat a szudáni olajnak is.
Valójában a leendő transzafrikai vezeték biztosítása miatt küldött Obama amerikai katonákat Ugandába 2011 őszén (a hivatalos magyarázat szerint a „szélsőségesek elleni harc” okán).
Komoly vereség az is Kínának, hogy nem valósul meg a 2011-re tervezett szudáni-líbiai (Bengazi – Port Sudan) olajvezeték (ez lett volna az első, nem a nyugati államok által kontrollált olajvezeték Afrikában). Ez az olajvezeték keletre terelte volna a líbiai olajat, de végül nem épült meg a líbiai háború miatt.
Egyelőre tehát az USA nyerésre áll az amerikai-kínai versenyfutásban, a közelmúltban az Obama-adminisztráció számos érzékeny csapást mért Kínára. Az USA – sikeresen - igyekszik kiszorítani Kínát az energiahordozókban gazdag területekről és katonai-politikai gyűrűt vonni Kína köré. Az amerikai törekvéseket segíti, hogy az ázsiai szomszédokat is aggodalommal tölti el Kína növekvő ereje.
 
(Igor Ignatcsenko: Antikitajszkaja sztratyegia Washingtona, Nyezaviszimaja Gazeta, 2012. 04. 27.)
Cimkék: USA, Kína, Afrika, Indiai-óceán, Jemen, szomáliai kalózok, Dél-Szudán, Nigéria
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat