OROSZVILAG.HU


Oroszország a széthullás felé tart?

Címlap » Sajtószemle
  |  2012-11-02 11:32:09  |  
Gyóni Gábor

Oroszország a széthullás felé tart?

A múlt előrejelezheti a jövőt

 Oroszország a széthullás felé tart?

 

Alekszandr Janov Amerikában élő orosz történész szerint az orosz múlt ismerete segítséget nyújthat a jövő eseményeinek prognosztizálásához. Janov szerint Oroszország európai ország, a modernizáció igénye szerves része az orosz fejlődésnek. A modernizációs törekvések azonban ellentmondanak a hatalmi monopóliuma felett őrködő elit érdekeinek, s ez az ellentmondás már néhány alkalommal az ország felbomlását eredményezte. A múlt tapasztalatai és a jelen fejleményei arra utalnak: nem kizárt, hogy a múlt megismétlődhet, és Oroszország ismét darabjaira hullhat.

 

Ma már senki előtt nem kétséges, hogy Oroszország elfordul az elmúlt évekre jellemző „liberális autoritarizmustól” és „reakciós” irányba halad – írja Janov a Vedomosztyiban megjelent tanulmányában.

Hasonló „reakciós fordulatok” már előfordultak az orosz történelemben 1917 előtt és utána is. Ilyen volt például III. Sándor uralkodása (1881 – 1894), vagy a NEP bukása (1929) utáni időszak.

A példaként felhozott első reakciós fordulat az 1905-ös forradalomba torkollott, végső soron pedig az ország széthullásába, melyet a bolsevikoknak kellett ismét egyesíteni. A második reakciós fordulat egy totalitárius diktatúra megalakulásához vezetett, aztán a rendszer lassú „rohadásához” és megint csak az ország széthullásához.

A jövő előrejelzésének nincs jobb módja, mint a múlt megismerése.

A múlt arra mutat, a reakciós fordulatok két legvalószínűbb kimenetele a hatalom csúcsán álló személy vagy a kormányzati bürokrácia megerősödése. Egyik variáns sem túlzottan kedvező. 

Az első forgatókönyv esetén azok a tendenciák erősödnek, melyek szerint Oroszországnak „különös”, nem európai fejlődési útja van, s a Nyugattal való konfliktusokat katonai úton kívánja rendezni. Ide sorolhatók IV. Iván (1560 – 1584), I. Miklós (1848 – 1855), Joszif Sztálin (1929 – 1953) vezetésének bizonyos korszakai. Ezek nagyon különböző korok voltak, különböző emberekkel, de valami mégis egyesíti őket, az, ami a hatalom csúcsán álló személyek halála után történt. A Hruscsov által kezdeményezett desztalinizáció (1956) közismert. Kevésbé közismert a II. Sándor cár által kezdeményezett „demiklósizáció” (1856), és immár a múlt homályába veszett a Vaszilij Sujszkij-féle „deivanizáció” (1606). Emlékszünk rá vagy sem, de Oroszország eddig már háromszor is megtagadta a nevét beszennyező önkényurakat. És három alkalommal a „liberális autoritarizmus” felé fordult...

A második forgatókönyv főszereplője nem a hatalom csúcsán álló személy, hanem az állami bürokrácia. A bürokrácia ugyanis maga is tart az önkénytől, ezért csak ímmel-ámmal hajtja végre a represszív intézkedéseket, s később maga is reformpárti lesz és elfogadja az ellenzék létét. Ez a „liberális autoritarizmus” forgatókönyve. Ám ez a „liberalizmus” csak addig tart, amíg nem érinti az uralkodó bürokrácia lényegét, a hatalmi monopóliumot. Ha a „fenyegetés” túlságosan nagy, megkezdődik a „reakciós fordulat”, hasonlóan ahhoz, ami III. Sándor korában történt, az Orosz Pravoszláv Egyház támogatásával. Most is valami hasonló zajlik Oroszországban.

A mostani „reakciós fordulat” azonban nemcsak az ellenzéki erők megerősödésével magyarázható, hanem azzal is, hogy a „liberális autoritarizmus” kimerítette tartalékait. Oroszország modernizáció nélkül arra lesz kárhoztatva, hogy perifériális szerepet töltsön be a jövő világrendjében, egyszerűen nyersanyagszállító legyen. Az oroszországi modernizáció viszont azt követelné meg, hogy az uralkodó bürokrácia feladja hatalmi monopóliumát, amire azonban a jelek szerint képtelen.

Az 1870-es években Oroszországban a gazdasági reformok az elit hatalmi monopóliumának fenntartása mellett zajlottak, a titkosrendőrség közreműködésével. Épp ezért a reformok ellentmondásos eredményeket hoztak: a 20. század elején Oroszország lakosságának többsége írástudatlan volt, a földet sok helyen 18. századi technikával művelték meg, a munka hatékonysága messze elmaradt a nyugati országokétól. 1913-ban Ausztria-Magyarország vasúti hálózata 6,5-ször, Franciaországé 8,3-szor, Németországé 10,6-szor haladta meg Oroszországét.

Oroszország, mint európai ország, nem tudott megbékélni a felemás modernizációval. A modernizációt már Sztálin hajtotta végre totalitárius rendszere segítségével. „A GULAG volt a fizetség az elvesztegetett időért, a politikai monopólium 40 éves prioritásáért”. A posztszálini időben, egy rövid átmenet után az uralkodó bürokrácia lényegében visszatért a III. Sándor idején fennálló állapotokhoz. Az eredmény nem is lehetett más, mint az ország széthullása.

E rövid időutazás arra mutat rá, a „reakciós fordulat” meglehetősen hosszú ideig elhúzódhat. Másodszor: a modernizáció elkerülhetetlen. Harmadszor: ha a reakciós fordulat nem áll meg, Oroszország modernizációja csak az ország újbóli széthullása után valósulhat meg.

 

 

 

(Alekszandr Janov: Csem koncsitszja putyinszkij otkat?, Vedomosztyi, 2012. 11. 02.) 

 

Cimkék: Alekszandr Janov, III. Sándor, Putyin, Sztálin
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat