OROSZVILAG.HU


Karaganov: hogyan jutottunk el idáig? 

Címlap » Sajtószemle
  |  2015-02-15 15:49:01  |  
Oroszvilag.hu

Karaganov: hogyan jutottunk el idáig? 

Most jött el a fizetség az elmúlt 25 év hibáiért? 

 Karaganov: hogyan jutottunk el idáig? 

Szergej Karaganov szerint a hidegháborút megnyerő Európa, meglehet, vesztesként kerül ki a hidegháború utáni korszakból. Európa megosztottan és meggyengülve áll egy nagy konfrontáció, „meglehet, nagy háború” küszöbén. Ma már legfeljebb csak mosolyt fakasztanak a kijelentések a „közös európai otthonról” (Gorbacsov), az „egységes és szabad Európáról” (G. H. Bush), „a demokrácia és egység új korszakáról” (Párizsi nyilatkozat az új Európáról – 1990).

Offenzívában a radikális iszlám, a Közel-Kelet államait destabilizálták, a továbbra is sebezhető pénzügyi rendszer, a kínai-amerikai vetélkedés, a szétfoszló nemzetközi jog jelzik a problémákat. A „renacionalizáció” elkerülhetetlenül magával ragadja „az utolsó békés szigetet”, az EU-t is, miközben Európa és Oroszország gazdasági teljesítménye is csökken.

Nyugat-Európa és Európa legerősebb állama, Oroszország majdhogynem „civilizációs törésvonal” szélén áll. Természetesen Nyugat-Európa választhatja megint azt, hogy az USA szárnyai mögé bújik, Oroszország pedig stratégiai szövetséget köthet Kínával, de akkor az egységes Európa reménye is elszáll.

Hogy megőrizzük a békét, először is, elemezni kell, hogyan jutottunk el idáig?

Négy fő oka van a jelenlegi válsághelyzetnek: 1) El kell ismerni, hogy Oroszország és Európa közeledése egyoldalú volt. 2) Nem sikerült egy közös, európai-orosz fejlődés ívét felvázolni. 3) Ehelyett harc indult a posztszovjet térségért, kísérlet történt Oroszország „beszorítására”. Ennek következménye volt először a grúziai háború majd most az ukrajnai polgárháború. A hidegháború lényegében nem ért véget. 4) Nem alakultak ki az európai-orosz párbeszéd színterei. Vlagyimir Putyin orosz elnök 2007-es müncheni beszédét például, ami párbeszédre akart hívni, kiforgatták.

Ma nagy esélye van annak, hogy az orosz elit a jövőben nem fog Európára orientációs pontként tekinteni. Most a történelemben először van másik alternatíva – Ázsia. Oroszország nélkül azonban Európa is nehéz helyzetbe kerül.

Az európai elitek sokáig nem tudták, vagy nem akarták észlelni a válságtüneteket. És Oroszország várt westernizációja sem következett be, amiben jelentős szerepet játszottak az elhibázott, tankönyvből tanult, az élet realitásait semmibe vevő reformok az 1990-es években. A rablóprivatizáció egy oligarchisztikus kvázikapitalizmus megszületéséhez vezetett. A reformátorok nem gondoltak arra, hogy a tulajdon jogok nélkül csak fikció. Itt van a gyökere annak, hogy az orosz elit nem patrióta, a tőke menekülésének, a korrupciónak.

A Nyugat tapsolva szemlélte Oroszország hanyatlását, a nyugatosodás külső jegyeit fölfedezve a reformokban. Holott Oroszország már az 1990-es években letért az európai fejlődés útjáról.

A reformerek stratégiai hibát követtek el a demokráciaépítésben is, mely felülről zajlott. Azt hitték, az intézmények önmagában megteremtik a demokráciát, és nem vettek tudomást a legfontosabbról, a humán tényezőről.

Ennek eredményeképpen egy felülről építkező, a fejlődést lassító látszatdemokrácia alakult ki. 1999-re Oroszország a széthullás küszöbére érkezett.

Külső segítség nem érkezett – a „segítségként” beharangozott nyugati hitelek sokba kerültek -, az orosz elit elfogadta a „washingtoni konszenzus” elveit és elbukott. Ma már világos, a fejlődő országok számára a siker kulcsa abban rejlik, hogy nem hajlandóak e játékszabályok szerint játszani.

Oroszországgal lekelezően bántak, és még az is előfordult, hogy azt akarták megszabni, ki kerüljön be a kormányba (ezek nem az európaiak voltak). A Nyugat egyfajta Versailles-light politikát folytatott Oroszország irányában, éreztette, hogy ő a győztes, Oroszország pedig legyőzött.

Európa és Oroszország ellenkező fejlődési pályán haladt. Az EU államai feladták a nemzeti szuverenitást, Oroszország éppen ellenkezőleg. Az oroszok igyekeztek helyreállítani korábbi értékrendszerüket, köztük a kommunizmus alatt üldözött keresztény morált. Új, konzervatív nemzeteszme született, mely szemben állt az ország számára katasztrófát hozó forradalommal. Úgy tűnt, hogy Oroszország visszatér Európához, melytől 1917-ben eltávolodott.

Az európai elit a nemzeti-keresztény értékrendet azonban „reakciósnak” vélte.

Az 1990-es évek után Oroszországban valóban lezajlott egy „elkerülhetetlen” fordulat egy irányított, félig autoriter rezsim felé, miközben Európa olyan demokratikus messianizmust kezdett hangoztatni, mely korábban nem volt jellemző rá. Az orosz elit, 1917 és 1991 példáján okulva fél a forradalmaktól, a nagy megrázkódtatásoktól, míg Európa már elfelejtette a saját forradalmait.

Az EU a 2000-es évek végére mély rendszerszintű válságba került. Karaganov szerint ekkor megindult az ellenségkeresés, s végül Oroszországból kreáltak ellenséget. Közben az orosz elit is hibákat követett el, nem volt képes elindítani a valóban szükséges reformokat, és Oroszországban is megkezdődött az ellenségkeresés.

Brüsszelben legfeljebb az EU perifériájaként tekintettek Oroszországra. Az EU-orosz csúcstalálkozók harmadrangú kérdések megvitatásával teltek (még az oktatás, tudomány területén sem sikerült átütő sikereket elérni). Többnyire üres fecsegések jellemezték ezeket a találkozókat.

A kudarc oka, hogy Európa és Oroszország nem tudott stratégiai célokat megfogalmazni. A bürokratikus csepűrágás minden energiát elvitt. Eközben az EU nulla összegű játszmát kezdett a posztszovjet térségben. A NATO terjeszkedése és Jugoszlávia elleni háborúja még az orosz nyugatosok körében is visszatetszést keltett. A NATO keleti expanzióját úgy fogták fel, mint korábbi ígéretek megszegését. A NATO két bővítését Oroszország lenyelte, azonban Ukrajna bevétele egy agresszióra képes katonai szerveződésbe elfogadhatatlan lenne (bár Ukrajnát 2007-2008 folyamán már megpróbálták betolni a NATO-ba).

Európa kudarca a német-orosz viszony kiéleződése. A békés Európa egyik alapja a jó német-orosz viszony. Németország nem adta fel nemzeti érdekeit, részt vett kétséges operációkban (Jugoszlávia, Afganisztán bombázása), de „puha erővel” próbálta érvényesíteni érdekeit.

Oroszország úgy vélheti, ha a Nyugat nem kíván a nemzetközi jog játékszabályai szerint játszani (Jugoszlávia, Irak, Líbia, az „arab tavasz” támogatása), akkor a dzsungel törvényei fognak érvényesülni mindenütt.

Ha a Nyugatnak és Oroszországnak nem sikerül megegyeznie, akkor még nagyobb válság jön. Oroszország nem fogja bevárni, hogy az erősebb Nyugat sarokba szorítsa őt. Ukrajnát akkor „megfojtják”, katonai segítség nyújtása esetén „szétverik”. Egy nagy háború romba döntheti egész Európát.

A feladat tehát a következő:

1) Becsületes és közös dialógust kezdve megbeszélni az elmúlt 25 év problémáit.

2) El kell ismerni, hogy van létjogosultsága a különböző értékrendszereknek.

3) Meg kell érteni, hogy a konfrontáció semmi jóra nem vezet sem Európa, sem Oroszország számára.

4) Vissza kell térni a közös európai térséghez.

Közös erővel sikerülhet Ukrajnát is megmenteni a további széthullástól.

Kár, hogy az Egyesült Államok célja láthatólag az, hogy minél mélyebb legyen a szakadék Európa és Oroszország között. Európának is új eszmére van szüksége, különben elkerülhetetlenül felerősödnek benne a régi törésvonalak, az ukrán válság démonai pedig az egész kontinensen szétterjednek.

 

 

 

(Szergej Karaganov: Evropa: porazsenyije iz ruk pobedi? Globalaffairs.ru, 2015. 02. 15.)

 

Cimkék: Oroszország, Európa, Szergej Karaganov, reformok, 1990-es évek, demokrácia, Nyugat, EU, 1917, 1991, posztszovjet térség, Jugoszlávia, Ukrajna,
Országok: Ukrajna Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat