OROSZVILAG.HU


Az etnicitás szerepe a kirgiz konfliktusban

Címlap » Sajtószemle
  |  2010-06-24 12:56:56  |  
Gyóni Gábor

Az etnicitás szerepe a kirgiz konfliktusban

"Nem etnikumok és kultúrák harcolnak egymással"

Az etnicitás szerepe a kirgiz konfliktusban

Igor Szavin történész, antropológus, a moszkvai Lomonoszov Egyetem oktatója, az EAWARN kutatója, a ferghana.ru számára készített cikkében a közelmúlt kirgizisztáni eseményeiről, azok etnikai vonulatáról (kirgiz-üzbég konfliktus) értekezett.

 

Sokféle elemzés, értékelés született eddig a kirgizisztáni eseményekről, némely ezek közül nem nélkülözi az objektivitást sem, de olyanok is vannak, amelyek kiindulópontja inkább fikcióra alapul. Eddig azonban még nem született olyan elemzés, amely nem pusztán az emberek magatartását, reakcióit, hanem ezek motivációit vizsgálta volna – véli Szavin.

Elengedhetetlenül fontos, természetesen, a külső erők és mechanizmusok vizsgálata a történtek megértésében, nem kevésbé fontos azonban választ kapni arra a kérdésre, hogy miért reagáltak ilyen könnyen az emberek a provokációra, akárhonnan is eredt az? Miért hitték el, hogy az ellenséget a másikban kell keresni?

Hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, nem a távoli fővárosok magasságaiból kell szemlélnünk az eseményeket, hanem közelebb a földhöz és az emberekhez.

A ’90-es évek elején az etnicitás vált a posztszovjet államokban az identitás elsődleges alapjává – kivéve Oroszországot, ahol csak a nemzetiségi köztársaságokban voltak tapasztalhatók ez a jelenség. A posztszovjet országok vezetői a „tituláris nemzetek” nevében cselekedve kívánták végrehajtani a függetlenné váló köztársaságok átformálását. Mivel a „tituláris nemzetek” képviselői előnyt élveztek a betöltendő posztok betöltésében, emiatt elkerülhetetlenül konfliktusok keletkeztek.

Az etnicitás meghatározó erejű fenoménná lépett elő a ’90-es évekre, ettől függött a szociális státusz, a hozzáférés a gazdasági és adminisztratív erőforrásokhoz. Ez az oka annak, hogy 1990 júniusában földnélküli kirgizek egy csoportja jogosnak érezte, hogy igényt tartson egy üzbég kolhoz földjére, mondván, ez a „saját” földünk. A területen évszázadok óta ott élő üzbégeket nem győzte meg ez az érvelés, s ennek nyomán verekedés, majd véres összecsapások keletkeztek. Ez volt az a pillanat, amikor a kirgizek és üzbégek szemében a másik etnikum képviselői ténylegesen is másokká lettek.

A kirgizek hagyományosan nomád életmódot folytattak, s olyan – főként hegyvidéki -helyeken éltek, ahol nem volt földművelés, szemben a letelepedett, alacsonyabb területeken élő üzbégekkel. Az e térségben kialakuló állami képződmények soha nem etnikai alapon szerveződtek, az emberek identitásának alapja nem etnikai, hanem nemzetségi, törzsi, földrajzi vagy osztályalapú volt.

Ez a helyzet akkor változott meg, amikor „nemzeti” típusú államok jelentek meg a régióban (mint pl. Oroszország), amelyek a korábbi, patriarchális, vazallusi függés helyett az állampolgári alattvalóságot tartották meghatározónak az egyén és állam viszonyában. Az alattvalóság kritériumai – írja Szavin – a soknemzetiségű Orosz Birodalomban is nemzeti és vallási jellegűek voltak.

Bekövetkezett az etnicitás megerősödése, azaz az a helyzet, amikor az emberek kulturális különbözőségeikre (külső, nyelv, életforma, hagyományok, értékek és normák) nem pusztán örökségként, az elődeik sajátos körülményekhez való igazodásának hagyatékaként, hanem az önmegvalósítás eszközeként tekintettek. Az etnikai eltérés ezentúl a – saját szociális szükségletei és politikai érdekei mentén élő - másik megkülönböztetésének alapjává vált.

Azaz egy kirgiz ettől kezdve lojálisabb egy másik kirgizhez, mint mondjuk egy üzbéghez. A szovjethatalom tudomásul vette ezeket a változásokat és „nemzeti” köztársaságokat alapított.

A szovjet korszakban az életformaváltással együtt sok kirgiz telepedett le a síkabb, mezőgazdaságilag termékeny területekre, ahol azt tapasztalták, az ő országukban mások is élnek, akik ráadásul elfoglalják a legtermékenyebb régiókat. Így lehet, hogy a kirgizek szemében azok az üzbégek, akik évszázadok óta ezeken a területeken éltek, jövevénnyé váltak, akik elfoglalták a „mi” földjeinket.

A szovjet és posztszovjet vezetések igyekeztek tompítani a helyzetet, azt hangoztatva, „Kirgizisztán közös otthonunk”, ám ekkor már az etnicitás túlságosan mély gyökereket eresztett. A kirgizek nem értették, hogyan lehet Kirgizisztán közös otthonunk, ha egyszer nekik van saját otthonuk – Üzbegisztán. Az üzbégek nem értették, hogyan lehet Kirgizisztán közös otthonunk, ha a kirgiz alkotmány a kirgizek kitüntetett szerepét hangsúlyozza és úgy tekint Kirgizisztánra, mint az ő országukra.

A hivatalos politika hiába igyekezett jelképes intézkedéseket tenni, a szociális nehézségek nem segítettek a helyzet megoldásán. A falvakból Osba özönlő munkanélküli kirgiz fiatalok vajon mit gondoltak, amikor látták, a város népszerű és fényűző szórakozóhelyei szinte mind üzbég tulajdonban vannak? És mit mondjunk annak a kirgizisztáni üzbég fiatalnak, akik elvégezve az egyetemet, pontosan tudja, az állami adminisztrációban legjobb esetben is csak középvezetői pozícióra számíthat? Mit gondolnak vajon azon üzbég települések lakói, akik azt látják, a róluk intézkedő állami hivatalnokok mind kirgizek?

Noha a ’90-es években a kirgiz parlamentben még voltak üzbég képviselők, a helyi adminisztrációkban sok üzbég dolgozott, de aztán fokozatosan megkezdődött az üzbégek kiszorítása az államigazgatási pozíciókból, s egy „szőnyeg alatti harc” indult meg, amelyben mindkét fél csak a sajátjaira támaszkodhatott.

Az interetnikus kommunikáció ennek ellenére is kialakult az „egyszerű emberek” között. A kirgiz étkezdékben üzbég zene szólt, üzbég ételeket ettek, az üzbégek szívesen itták a kirgiz kumiszt. Kirgizek és üzbégek egymás szomszédságában éltek, házassági, rokoni, munkahelyi kapcsolatok alakultak köztük. Idővel aztán ez a közös kommunikációs tér szűkülni kezdett, széttöredezett (megjelentek a „tabutémák”), s mára teljesen elvált egymástól, a kirgizek és üzbégek „szociális világában” csak igen kevés metszéspont van.

„Nem etnikumok és kultúrák harcolnak egymással, nem a kirgizség az üzbégséggel, nem a plov a kumisszal… Olyan emberek harcolnak egymással, akiknek meggyőződésük, megszabadulva a másiktól (elkergetve, meggyilkolva) jobb életük lesz. Főként, hogy más út nincs is sokuk számára, hogy elérjék ezt a célt. Ez a meggyőződés nem a kulturális különbségekből fakad, hanem az elmúlt évtizedekben a fejük felett épített szociális és politikai határok eredménye.”

 

(Igor Szavin: Vojuja za szebja, vojujem protyiv? O roli etnyicsnosztyi v tragegyii na Juge Kirgizsztana, ferghana.ru)

 

 

Cimkék: kirgiz-üzbég konfliktus
Országok: Kirgizisztán
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat