OROSZVILAG.HU


Ahol a "fekete özvegyek" születnek 

Címlap » Sajtószemle
  |  2010-07-06 18:36:09  |  
Mezei Bálint

Ahol a "fekete özvegyek" születnek 

Vallási fundamentalizmus és nyers bosszú a Kaukázusban 

Ahol a "fekete özvegyek" születnek Ahol a "fekete özvegyek" születnek  

Ahonnan a fekete özvegyek gyűlölete fakad  

Mark Franchetti – La Stampa, 2010. április 18.

Három héttel azelőtt, hogy két terroristanő felrobbantotta volna magát a moszkvai metróban 40 ártatlan ember halálát okozva, az egyik kollégám, akivel korábban már Csecsenföldön is dolgoztam együtt, Dagesztánba utazott. Az Föderáció kaukázusi köztársaságából már néhány hónapja közös tudósítást küldtünk Rómába, amelyben beszámoltunk az orosz biztonsági szolgálatok halálcsapatainak akcióiról, melyek a feltételezett szélsőséges iszlám terroristák elrablására és likvidálására szakosodtak. Barátom és munkatársam úgy döntött, hogy visszatér Dagesztánba a mohamedán nők körében egyre jobban teret nyerő radikalizmus gyökerei után kutatva. Útja során szállást talált egy mindentől elzárt kis faluban, ahol az egyik helyi család látta vendégül, messzemenőkig gondoskodva a távolról jött vendég teljes kényelméről. Rasul Magomedov családfő körbevezette a környéken, beavatva kollégámat a kaukázusi iszlám települések mindennapjaiba. Miközben ők a vidéket járták, a háziúr legidősebb gyermeke, a huszonnyolc éves Mariam a vacsoráról gondoskodott. A visszahúzódó lány mélységesen vallásos életet élt, mindig a haját teljesen elfedő hidzsábot viselt. Barátomhoz intézett első kérdése a következő volt: „Milyen vallású vagy?” Amikor kollégám őszintén beismerte ortodox keresztény hitét, Mariam az iszlámra próbálta áttéríteni, igaz kísérlete nem sok sikerrel járt, de ez szemlátomást nem zavarta az újdonsült „térítőt”. Mégis, mindezek ellenére a lassan asszonnyá érő, de még mindig fiatal, üde lány egyáltalán nem látszott fanatikusnak. Ellenkezőleg, a helyi általános iskola tanítónőjeként dolgozott, művelt és kedves ember benyomását tette mindenkire, akivel érintkezett. Az első pillanattól fogva közvetlen volt barátommal, és boldogan, köszönettel fogadta el tőle azt a doboz csokoládét, melyet a vacsorameghívás felett érzett hálájából nyújtott át neki. Az apró gesztus, ha lehet, még közelebb hozta a kaukázusi iszlám családot, és az itáliai utazót.

Három héttel később Mariam vonatra ült, és szülőfalujától jó 1800 kilométerre, Moszkvába utazott. Az orosz fővárosban felszállt a metróra, ruhája alatt robbanóanyagot rejtve. Mihelyst a szerelvény elérte az FSZB (az egykori KGB) központi épületegyüttese alatt fekvő Lubljanka állomást, működésbe hozta a testére erősített pokolgépet, mely legalább tizenkét ártatlan civillel végzett és több tucatnyi mit sem sejtő utast sebesített meg – többségüket súlyosan. „Amikor később megtudtam, hogy az egyik terroristával találkoztam alig valamivel a merényletek előtt, nem is akartam elhinni az egészet” – meséli még mindig hitetlenkedő barátom. „Egészen különös, fatális egybeeséséről van szó, mégis, ami legjobban feldúlt maga a tény: a lány teljesen nyugodt természetűnek, normálisnak, átlagosnak tűnt előttem.” Napjaink Oroszországában az öngyilkos női terroristák jelentik az egyik legfőbb veszélyt a közbiztonságra, a központi kormányzatra. A népnyelv csak „fekete özvegyek”-nek hívja őket, hiszen legtöbbjük már elvesztette a gerillacsapatokban harcoló férjét, vagy valamelyik másik férfi hozzátartozóját az orosz biztonsági erők elleni összetűzésekben. 2000 óta immár harminc mohamedán nő robbantotta fel magát, öngyilkos merényleteik pedig több száz, döntően civil jogállású ember életét oltották ki. Levegőbe röpítettek repülőgépeket, a mellükre szíjazott bombák már zsúfolt rock-koncerten is működésben léptek, de előfordult az is, hogy robbanóanyaggal megrakott kamiont vezetve hajtottak neki valamelyik rendőrparancsnokságnak. Más alkalommal, mint a beszláni túszdráma kapcsán, attól sem riadtak vissza, hogy gyerekeket ejtsenek foglyul: két „fekete özvegy” is tagja volt annak a gerillacsapatnak, mely megtámadta és elfoglalta az észak-oszétiai város iskoláját még 2004 szeptemberében. Az azóta eltelt évek relatív nyugalmat jelentettek, hiszen ebben a hat „békés” esztendőben a Kaukázus „fekete özvegyei” nem szánták el magukat olyan pusztító merénylet kivitelezésére, mint az idén március 29-én történt támadás. A csecsenföldi háborút egy évvel ezelőtt hivatalosan is befejezettnek, lezártnak nevezte a Kreml, így az oroszok nagy része hamis álmokat dédelgetve bizakodni kezdett abban, hogy a „fekete özvegyek” már a múlt elszakíthatatlan részét képezik. De nem így történt. Mindössze két héttel a moszkvai metróban pusztító bombák robbanásai után Ingusföldön, a Csecsenfölddel határos kaukázusi köztársaságban egy huszonöt éves nő, hogy megbosszulja meggyilkolt férje halálát a központi hatalom fegyveres erőin, sikerrel jutott át a rendőri biztonsági kordonon, lelőtt egy nyomozót és levegőbe röpítette magát. Mégsem ez volt az utóbbi hónapok vendettáinak egyetlen szélsőséges akciója, mely az Al-Kaida keze nyomát viselte. Az oroszok gyakran azt gondolják, hogy a „fekete özvegyek”-et valójában kényszerítik arra, hogy shahiddá, azaz mártírrá váljanak. A biztonsági szolgálatok közlései egyenesen azt a meggyőződést erősítik, hogy ezeket a nőket drogos befolyás alatt, adott esetben testi erőszak útján bírják rá borzasztó tetteik elkövetésére. A hivatalos kommunikáció szerint Allah ezen mennyasszonyai a nemzetközi, világot átszövő Al-Kaida terrorhálózat tagjai, és céljuk az Orosz Föderáció belső destabilizálása, hiszen Moszkva, az Egyesült Államokkal vállvetve küzd a dzsihád ellen az atlanti-eurázsiai szövetség első vonalában. Az igazság ellenben nagyságrenddel összetettebb és sokkal borzalmasabb. Nem kétséges, hogy a Kaukázusba érkeztek fegyveresek és pénzbeli támogatás is az arab világból, ahogy a külföldi terroristák az orosz állampolgárságú mohamedán harcosokra gyakorolt hatása is vitathatatlan. De Mariam és a többi „fekete özvegy” illetve vezetőik nem az Al-Kaida hálójában tevékenykednek. Tetteik fő mozgatója nem a nyugat és Izrael ellen táplált féktelen gyűlölet. Kevéssé érdekli őket, ami Afganisztánban, Pakisztánban, Irakban vagy éppen Palesztinában történik. Az ő „féktelen, vad ellenségeik” nem a nyugatiak, hanem csak és kizárólag az oroszok – ahogy korábban is. Bosszúból elkövetett tetteik mindig helyiek, azaz nem lépik át a föderáció határait. Valami – a hivatalos iránymutatás dacára – azt súgja, hogy a Kreml, a dzsihád, a „fekete özvegyek” és (had)uraik különös, ugyanakkor a maga nyers valóságában hátborzongató története orosz volt és az is marad – sosem tesz szert globális kiterjedésre. A leendő öngyilkos női merénylők sorozását vizsgáló nyomozások ezidáig semmilyen arra utaló bizonyítékot nem találtak, hogy a „fekete özvegyek” parancsnokai kábítószerrel vagy testi erőszakkal bírták volna rá „beosztottjaikat” a robbantásos merényletekre. Férfi feletteseik ellenben gyáván és cinikus módon áldozzák fel őket a szélsőségesség oltárán. Tudatukat szándékosan beszűkítik, gyilkos ideológiával átitatják, majd a vallás leginkább manipulatív tanaival „tisztára” mossák agyukat. A hadurak különös gonddal válogatják ki a leginkább sebezhető, könnyen befolyásolható és mélységesen vallásos nőket. A mártíriumba vetett fanatikus hit csupán a „fekete özvegyek” keltette jelenség egy részére ad magyarázatot, mely valahonnan nagyon mélyről és régről ered, brutalitása és drasztikus végletessége a másfél évtizeddel ezelőtt kezdett első csecsen háborúban gyökerezik. Ma is ez, az azóta elmérgesedett etnikai konfliktus szolgál szellemi táptalajul és muníció gyanánt a terrorista akciók számára, hiszen a csecsen gerillák szította harcok mára mintegy erdőtűzként terjedve lángba borították a fél Kaukázust, így Ingusétia és Dagesztán belviszályoktól terhes köztársaságait is. Lehet, hogy első látásra a csecsen háború valamelyest veszített pusztító lendületéből, de a konfliktus maga a szembenálló felek számára a brutalitás külön terepe maradt, ahol a máshol alkalmazott, hallgatólagos társadalmi szabályok mit sem érnek.

Ahol a "fekete özvegyek" születnek Ahol a "fekete özvegyek" születnek 

Egy évvel ezelőtt interjút készítettem az orosz biztonsági szolgálatok két magas rangú tisztjével, akik nagy tapasztalattal bírnak a kaukázusi terroristák elleni harcban. Az anonimitás betartása mellett elmesélték a feltételezett iszlám hitű merénylők, fegyveresek elrablásának módszereit, és a később „esedékes” borzalmas kínvallatás „munkafázisait”, melyet az így „kinyerhető”, értékes információk érdekében alkalmaznak. Végül, gyorsított eljárás keretében elítélik és hidegvérrel kivégzik őket. A holttesteket sebtében eltűntetik, hogy esély se nyíljon a bizonyítékok alapján indítandó törvényes, emberjogi eljárásra. Ez persze semmiben sem menti fel azokat a gerillákat, akik ha kell ártatlan civileket támadnak meg, és elfogott sorkatonákat fejeznek le. Az ő eszközeik semmivel sem különbek. Legtöbbször pont ez az elmondhatatlan erőszak formálja át a meggyilkolt szélsőségesek női hozzátartozóit vallási radikálissá. Ez a féktelen vadság szüli azt a kielégíthetetlen bosszúszomjat, mely újra és újra merényletek formájában csitítja torkát. Az oroszok által alkalmazott brutális módszerek, hogy elnyomják, visszaszorítsák az iszlám lázadókat megtizedelték ugyan a szélsőségesek sorait, de egyben sokkal radikálisabbá is tették az utóbbiak módszereit, fellépését. A legfiatalabb női öngyilkos merénylő alig múlt el tizenöt éves. Vele együtt, a Dubrovka színházban lezajlott túszdráma idején, 2002 októberében Moszkvában még tizenhét másik „fekete özvegy” „teljesített szolgálatot”. Ketten közülük a kamasz lány nővérei voltak. Az egyik éppen terhes. Egy másikuk az oroszok ellen vívott háborúban négy fivérét veszítette el. A fővárosi metróban másodikként robbantó, mindössze tizenhét éves lány egy fontos dagesztáni terroristavezér felesége volt, akit még 2009 decemberében likvidáltak az orosz biztonsági erők. Mariam szintén egy különleges státuszú gerillafőnökhöz ment feleségül, és mindkettejük fiútestvéreit az oroszok kínozták meg. Fanatikus vallásos hitében bizonyára meg sem fordult a fejében, hogy ártatlanokat gyilkolva nem csak a mennyekbe, a Paradicsomba kerülhet az ember.

„Oroszokat akarok gyilkolni!” – ezt a mondatot akkor hallottam, amikor személyesen győződhettem meg a női terroristák felavatásának vallási erejéről, az eltökéltség, és a fundamentalista hit hatalmáról, mely „fekete özvegyek”-ké fátyolozza a fiatal muszlim lányokat. Mindenek hátterében egy, a vallási fanatizmusból fakadó elemi erejű impulzus áll, és egy cél: az elvesztett hozzátartozókért vett bosszú egyedüli igazsága. Az egyéni tragédia felett érzett múlhatatlan fájdalom így torkollik véres leszámolásba.

Több hetes „kilincselés” után sikerült találkoznom egy huszonkét éves csecsen lánnyal, aki öngyilkos merénylőnek készült. Tizennégy éves korában látta, ahogy apját kivégzik az orosz katonák. Húszévesen hozzáment egy wahabbita fegyvereshez, akit nem sokkal később meggyilkoltak a központi, moszkvai hatalomhoz hű csecsen katonák. Férje fegyvertársai elraboltak egyet a vezérük gyilkosai közül. A fogoly csecsen katonának golyót eresztettek kezeibe és lábaiba, majd felajánlották a fiatal özvegynek, hogy – mintegy gesztus, ajándék gyanánt – lője főbe a katonát. A lány ezt visszautasította, de ott maradt, amikor a gerillák elvágták az áldozat torkát. Amikor találkoztam „Kavá”-val – ő kérte, hogy így szólítsam – éppen egyéves gyermekét vitte anyósához, hogy csatlakozzon az elhunyt apa terrorista sejtjéhez. Törékenynek és nem túlságosan karizmatikusnak láttam a lányt, aki halk, monoton hangon magyarázott nekem, mintha csak teljesen nyilvánvaló dolgokról csevegnénk. Ahogy kifejtette, egyetlen álma, hogy „mártírrá” váljon, lehetőleg civileket gyilkolva meg Moszkvában. Későbbi sorsa titok maradt számomra, hiszen nem árulta el igazi nevét, ahogy nem láthattam arcát sem. A legfurcsább, leginkább különös dolog az érzelmek teljes hiánya volt, amikor borzalmas tervéről beszélt. Úgy szólt, akár egy robot, nem is tűnt embernek. Nem létezett az az emberi csatorna, melyen szót érthettünk, kommunikálhattunk volna. Két különböző világban éltünk. Nem éreztem félelmet vagy keserűséget a hangjában. Nyugalma, kimért szavai zavaróan hatottak. Megpróbáltam ellentmondani neki, hiszen gyermeke éppen elegendő ok, hogy folytassa életét, ne dobja el azt! „De nem a férjem nélkül” – válaszolt. „Azt akarom, hogy öngyilkos akcióba küldjenek. Bosszút akarok.” A beszélgetés után kísérői és „védelmezői” bejöttek a helységbe, hogy elvigyék onnan. Ekkor, kifelé menet a két szemöldöke összerándult, miközben ajkaival rám mosolygott a fátyol alatt – először találkozásunk alkalmával. „Remélem, hogy nem teszed meg, amire készülsz. Ha másért nem, hát a gyermekedért. Mit mondhatnék még?” – kérdeztem. „Kívánj nekem szerencsét” – ez volt minden, amit mondott.      

 

Cimkék: fekete özvegyek, Csecsenföld, Ingusétia, Dagesztán, csecsen háború
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat