OROSZVILAG.HU


A szovjet aranykor 1957 - 1962

Címlap » Történelem
  |  2010-08-26 11:47:44  |  
Gyóni Gábor

A szovjet aranykor 1957 - 1962

A Szovjetunió másik arca

 A szovjet aranykor 1957 - 1962

 

A ma fölnövő nemzedék az egykori  Szovjetuniót leginkább a „gonosz birodalmaként” ismeri meg. Francis Spufford a brit Guardianban megjelent cikke arra emlékeztet, olyan idők is voltak, amikor a Szovjetunióra egészen másként tekintettek, még Nyugaton is.

 

Az 1957-1962 közti időszak a szovjet aranykor volt. 1957-ben kezdődött, az első szputnyik fellövésével, 1961-ben érte el a csúcsát Jurij Gagarin űrrepülésével, és körülbelül a karibi válságig tartott. Ebben az időszakban a Szovjetuniónak olyan jó reputációja volt Nyugaton, amit ma már nehéz elképzelni.

Ezekben az években az emberek nem úgy gondoltak a Szovjetunióra, mint a vörös zászlók és lángoló beszédek hazájára, és nem is úgy, mint a sztálini tömeges terror, az aszketikus militáns rezsim poklára. Az ’50-es évek végén a Szovjetunió meglehetősen modern helynek tűnt, ahol van kultúra és haladás, mindenféle laboratóriumok és felhőkarcolók. Olyasmi dolgokat alkotott, mint a Nyugat, s azt a kihívást intézte, hogy még jobban fogja csinálni, mint a Nyugat. Az amerikai egyetemeken amiatt aggódtak, hogy nem tudnak annyi és olyan jó mérnököt kibocsátani, mint a Szovjetunióban. A nyugati lapok azzal voltak tele, hogyan tud a nyugati szabad társadalom reagálni arra a kihívásra, amit a Szovjetunió jelent? Azokban az években úgy tűnt, létrejöhet a modern élet egy új, alternatív változata, amely akár le is hagyhatja a Nyugatot, meghaladhatja a kapitalizmust, s amelytől akár még tanulni is lehet.

Mindez azonban nem következett be. Az 1957-1962 közötti Szovjetuniónak az emlékét is elmosta az idő. Ma a Szovjetunió úgy él a kollektív emlékezetben, mint az az ország, ahol a vörös zászlók és a sztálini bajusz után végelgyengülésben szenvedő aggastyánok igazgatják az elavult traktorok birodalmát. Aztán jön Gorbacsov, és mozgásba hozza az országot. Ám az a korszak, amelyben a Szovjetunió a leginkább magabiztosnak, érettnek, perspektivikusnak, nyitottnak tűnt, valamiért kiesett az emlékezetünkből.

A szovjet dicsőség kora persze – nagyrészt illúzió. Egy amerikai diplomata a ’90-es években azt mondta Oroszországról, miután látta, hogy a jó minőségű utak Moszkvától néhány kilométerre véget érnek – Felső-Volta atomrakétákkal. Ha a ’90-es években Felső-Volta volt rakétákkal, akkor ’60-as ’70-es években sem lehetett más. Illúzió – Nyugaton azt hitték, az ország, amely elsőként a világon műholdat juttat Föld körüli pályára, már minden problémáját megoldotta. Amikor világossá lett, hogy a Szovjetunióban olyan elementáris problémák vannak, mint a gyerekek lábbelihez juttatása, az űrprojektek is megszűntek egy társadalom fejlettségének szimbólumaivá lenni, s inkább hasonlítottak az egyiptomi fáraók piramisépítő projektjeire az általános szegénység hátterében.

De mégsem volt teljesen illúzió...Akkoriban valóban úgy tűnt, hogy a Szovjetunió jó úton jár. Ma már persze tudjuk, hogy a szovjet gazdaság inkább volt a jövőt felélő, semmint effektív, inkább rövidlátó és következetlen volt, semmint racionális. De mégis, az ’50-es években a Szovjetunió gazdasága a világon a leggyorsabban fejlődött Japán után. Ekkor évi 5-7 %-al nőtt a szovjet gazdaság (Amerikában csak 3,3 %-al, Nagy-Britanniában 1,9 %-al), s ahogy Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász rámutatott, akkoriban úgy írtak a szovjet gazdaságról, mint ma a kínairól...

Az ’50-es évek elején a szovjet emberek többsége – hasonlóan a ’30-as, ’40-es évekhez – hitvány ruhákban járt, s ócska kommunális lakásokban lakott, előfordulhatott, hogy valaki egy moszkvai kórház igazgatójaként egyetlen szobában lakott a családjával. Tíz évvel később sokan új ruhákban jártak, saját,  külön konyhával és fürdőszobával rendelkező lakásba költözhettek. Volt rádiójuk és zongorájuk, nem sokkal később pedig lett hűtőszekrényük és televíziójuk. Kórházigazgatónk ekkor már a saját lakásában élt, és saját Volgájába ülve járt dolgozni. Ekkorra a Szovjetunió elérte azt a színvonalat, mint a ’30-as évek kapitalista gazdaságai, a szovjet emberek jobban éltek ekkor, mint Amerikában a nagy depresszió korában, vagy a náci Németország polgárai – márpedig, amikor kitűzték, ez volt a cél.

Ám a kapitalizmus a ’30-as évektől megváltozott – és tovább fejlődött. A ’60-as években egy átlagos szovjet állampolgár mindössze negyedannyi bevétellel gazdálkodhatott, mint egy amerikai.

Marx úgy vélte, a kommunizmus a legfejlettebb országokban fog győzedelmeskedni, de semmiképpen nem az elmaradott Oroszországban. Az oroszországi bolsevikok mintegy „átugorták” a kapitalista fejlődést, majdnem nulláról kezdve végrehajtották az indusztrializációt, megteremtették a munkásosztályt. Megtanították írni-olvasni Oroszország analfabéta népét. Megöltek néhány millió embert, a humanizmus és az emberiesség nevében megsemmisítették a korábbi kapitalista fejlődés, iparosítás hozadékait. A bolsevikok számára a kapitalizmust a Marx és Engels által leírt manchasteri piacgazdaság jelentette. Azt mondhatták: igaz, nálunk füstölgő gyárak, szegénység, nyomorúság, durvaság van, de vannak kultúrházak, ahol báli táncokat lehet tanulni, és opera is van olcsó, nagyon olcsó árakon.

A teljes jólét eljövetele az ’50-es évek végén nem túl távoli álomnak tűnt. 1961-ben 1981-re ígérték a kommunizmus eljövetelét. 1961-ben meghirdették, hogy véget vetnek mindenféle deficitnek.

Az idealizmus meghatározó eleme volt a szovjet gondolkodásnak. A mindennapi ínséget a nagy remények ellensúlyozták. 1961-ben Hruscsov azt mondta Amerikában: „Ma önök gazdagabbak, mint mi, de holnap mi leszünk a gazdagabbak. Holnapután pedig még gazdagabbak.” Ugyanekkor Moszkvában azt fejtegette az ott összegyűlt kubaiaknak, egyiptomiaknak, keletnémeteknek, mongoloknak, vietnámiaknak, és a Szovjetunió más szövetségeseinek, hogy hamarosan a szovjet áruk jobb minőségűek lesznek, mint bármely cikk a kapitalizmusban...

Ha visszaemlékezünk a Szovjetuniónak erre az arcára is, akkor azt látjuk, hogy ennek az országnak a története nemcsak tragikus volt, hanem egy kicsit komikus is. Mint a kabaréjelenetben, amikor a rakodók felcipelik a zongorát a legfelső szintre, majd az kicsúszik a kezeik közül és a földszinten áll meg. A szovjet gazdaság is így emelkedett fel és hullott alá. Azonban az emelkedéshez a szovjet emberek példátlan áldozatvállalása és szenvedése vezetett el. Ezért a szovjet katasztrófán, ha nevetünk is, azt csak együttérzéssel és sajnálattal tehetjük.

A Szovjetunió szörnyű állam volt. Még amikor be is fejezte saját polgárainak legyilkolását, elnyomta azokat. Passzivitásra kötelezte, mindenféle ostobasággal hitegette őket. Elvette az idejüket. A marxi tanítás egyik legfőbb vádja a kapitalizmussal szemben, hogy az arra kényszeríti az embereket, olyan tárgyak gyártásával töltsék munkaidejüket, amelyhez semmi nem köti őket, a tárgyakat áruvá változtatja, amelynek az árán kívül semmi reális mutatója nincs. A Szovjetunió valami hasonlót vagy rosszabbat teremtett. Az emberek munkája teljesen távol állt a praktikumtól és hasznosságtól, olyan tárgyakat gyártottak, amelyeket senki nem akart megvenni. Mivel az árak szabályozó szerepe, a kereslet-kínálat szabályszerűsége nem létezett, felső, bürokratikus úton szabták meg az áruk gyártását.

A szovjet emberek a nehéz munka után néhány rubellel a zsebükben éltek, felhasználóként és vásárlóként is előnytelen helyzetben voltak. Kezdetben a szovjethatalom szándékosan folytatta ezt a politikát, hogy erőforrásokat koncentráljon a nagy befektetések számára. Hruscsov idején megértették, hogy ez így nem mehet tovább.

A Szovjetunióban a permanens áruhiány megmérgezte az emberek közti viszonyt. Nyugaton hozzá vagyunk szokva, hogy akinek pénze van, bármit megvehet. A Szovjetunióban a pénz megszerzése csak az első lépést jelentette az áru megszerzésének hosszú folyamatában. Mivel áruhiány volt, s az áru megszerzéséhez nem volt elég önmagában a pénz, ezért felértékelődtek más tényezők, úgy mint kapcsolatok, befolyások, hatalom. A szovjet társadalom a megfélemlítések, zsarolások, behódolások szövevényes pókhálóját alkotta. A legfőbb tanulsága ennek a projektnek az, hogy soha többé nem szabad megismétlődnie.

A szovjet múltnak és nagyságnak mégis van szimpatikus, vállalható, termékeny öröksége. A bolsevikok ököllel és furkósbottal egy tudományosan magasan kvalifikált országot teremtettek. Leonyid Kantorovics – a Szovjetunió egyetlen Nobel-díjas közgazdásza – a programozás egyik úttörője volt. A világ legjobbjai a szovjet matematikusok voltak, s a „gazdasági kibernetika” szerint a piac csak egy algoritmus, amit akát meg is lehet haladni egy jobb modellel. Lehet, hogy a szovjet matematikusok ide vonatkozó munkáit egyszer még haszonnal fogjuk forgatni?  

 

(Francis Spufford: Red plenty: lessons of the Soviet dream, guardian.co.uk)

 

 

Cimkék: Szovjetunió '50-es évek
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat