OROSZVILAG.HU


A Baltikum a horogkereszt árnyékában

Címlap » Történelem
  |  2010-03-21 11:20:53  |  
Gyóni Gábor

A Baltikum a horogkereszt árnyékában

Új forráskiadvány a Baltikum náci megszállásáról

A Baltikum a horogkereszt árnyékában

 

A balti államokban, de újabban Ukrajnában és Moldovában is kísérletet tesznek arra, hogy átírják a második világháború történetét. Ezekben az országokban hivatalosan is hősökként  tekintenek az 1941-1944 közötti német megszállást segítő kollaboránsokra. Szobrokat, emlékműveket emelnek a nácikkal együttműködő, tömeggyilkosságokban részt vevő SS alakulatoknak. Olyan szervezeteket heroizálnak, amelyek a nürnbergi ítélőszék szerint is emberiség elleni bűntetteket követtek el.

Éppen ezért is aktuális az a 2009-ben Moszkvában megjelent dokumentumkötet (Pribaltyika pod znakom szvasztyiki 1941-1945), amely a Baltikum náci megszállására vonatkozóan közöl forrásokat, köztük több olyat is, amelyek első ízben kerülnek publikálásra.  

A második világháborúban a Baltikumot megszálló németek elsősorban a zsidókat tekintették ellenségnek, s lényegében fél év alatt kiirtották a baltikumi zsidóság jelentős részét, mintegy háromnegyedét (nem számítva ide azokat, akik elmenekültek, és azokat, akiket rabmunkán dolgoztattak). De szomorú sors várt volna a Baltikum államalkotó nemzeteire is német győzelem esetén. A Baltikumot (Ostlandot) közvetlenül Németországhoz csatolták volna, s Friedrich Jeckeln, a baltikumi népirtásokban is részt vevő ostlandi SS tábornok 1945 októberében tett vallomása szerint az észtekre, lettekre, litvánokra teljes deportálás várt volna. A Baltikumot a tervek szerint németekkel kellett volna betelepíteni.

A Molotov-Ribbentrop paktum története mindenki előtt ismert. Berlin és Moszkva felosztották Köztes-Európa nagy részét, melynek értelmében az I. világháború után függetlenné vált balti országok szovjet fennhatóság alá kerültek. A balti államok a ’20-as években Európa demokráciái közé tartoztak, 1939-re azonban messzire kerültek a demokratikus értékektől.

Litvániában - amelynek fővárosát 1920-ban lényegében megszállta Lengyelország, s 1939-ig hatalma alatt tartotta - 1926-ban egy puccs után Antanas Smetona autoriter kormányzata került hatalomra. 1939 márciusában Németország Litvánia rovására hajtotta végre utolsó békés területszerzését, Klaipeda megszerzésével. A Molotov-Ribbentrop paktum értelmében Litvánia német befolyási övezet alá került volna, Berlin ennek megfelelően egy német-litván „alapszerződést” készített elő szeptember 20-án, ami gyakorlatilag megfosztotta Litvániát a függetlenségtől (a litván hadsereget is német irányítás alá helyezte volna). Smetona még ezek után is, 1939 novemberében és 1940 februárjában német védnökség alá szerette volna helyezni országát, bár a szeptember 28-i német-szovjet megállapodás nyomán Litvánia végül Moszkvának jutott.

Lettországban 1934. május 16-án Karlis Ulmanis miniszterelnök vezetésével katonai puccs történt. Feloszlatták a parlamentet, az ellenzéki politikusok egy részét bebörtönözték, a kellemetlenkedő újságokat betiltották. Ulmanist hivatalosan is a nemzet atyjának nyilvánították. Miközben Lettországban a nacionalista politika jegyében betiltották az összes kisebbségi szervezetet, a németek szervezetei szabadon működhettek.

Észtországban 1934. március 12-én történt államcsíny Konstantin Päts vezetésével. 1935-ben a kormányzó Isamaalit (Haza Szövetsége) párt kivételével az összes politikai szerveződést betiltották. 1934 és 1938 között egyszer sem ült össze a parlament. 1938-ban egy csalással levezényelt népszavazáson új alkotmányt fogadtak el, amely bebiztosította Észtországban az autoriter struktúrákat (ekkor vezették be Päts számára az elnöki tisztséget is). 1938-ban munkatáborokat – lényegében börtönöket - állítottak fel a munkanélküliek és „munkakerülők” számára.

A szovjet érdekszférába kerülő balti országokban 1940-ben Moszkva által támogatott kommunista államcsínyek eredményeképpen szovjetbarát kormányok alakultak, amelyek felvételüket kérték a Szovjetunióba. Közvetlenül a Nagy Honvédő Háború kirobbanása előtt, júniusban a szovjet hatóságok 25 ezer embert (Litvániából 10 187, Lettországból 9 546, Észtországból 5978 főt) deportáltak a balti államokból, s további mintegy 15 ezer főt letartóztattak.

1941. június 22-én miután Németország megtámadta a Szovjetuniót, a németek azonnal elkezdték a zsidók tömeges kivégzését a Szovjetunió területén. A megszállók számítottak a helyi lakosság részvételére is az akciók során, s ahogy a balti példák demonstrálják, nem is hiába. 

1941. június 29-án Reinhard Heydrich № 1-es számú operatív utasításában arra szólított fel, a helyi lakosokat bíztassák zsidóellenes pogromok megszervezésére. Ennek megfelelően, a németek behatolása után a Baltikum zsidók által lakott városaiban „spontán” pogromok vették kezdetüket. Július elején Kaunasban mintegy 3000 zsidót mészároltak le egy pogromban, Rigában egy zsinagógában élve égettek el embereket.

A tömegmészárlások nagy részét mégis a Baltikumban működő, az SS fennhatósága alá tartozó Einsatzgruppe A csoport hajtotta végre. 1941 októberében írt jelentésében az ostlandi Einsatzgruppe csoport vezetője, Franz Walter Stahlecker kiemelte a litván és lett segéderők tevékenységét, akik pogromokat szerveztek, zsinagógákat gyújtottak fel. 1941 októberéig Litvániában összesen 71 105, Lettországban 30 000 zsidót végeztek ki.

Mivel Litvániát lényegében egy hét alatt leforgása alatt elfoglalták a németek, ebből a köztársaságból csak nagyon kevesen tudtak elmenekülni. Észtországban, ahol a legkevesebb zsidó élt a Baltikumban, már a németek megérkezése előtt a helyi lakosokból összeállt önkéntesek megkezdték a pogromokat – áll a dokumentumban. A jelentés szerint 1941 októberében már csak mintegy 500 zsidó nő és gyermek maradt életben Észtországban.

Belaruszban – amelynek területe nagyrészt szintén Ostland kormányzósághoz tartozott -  nehezebben ment a németek dolga. A főként paraszti, falusias társadalmat alkotó beloruszok, mint ahogy a jelentés megállapítja, tartózkodtak mindenféle önálló zsidóellenes akciótól és nem rendeztek pogromokat. Így aztán Belaruszban a németek kevésbé támaszkodhattak a helyi lakosság segítségére a népirtó akciókban, mint a polgárosultabb Baltikumban...

1941. december 1-ig összesen 137 346 zsidót öltek meg Litvániában, mint ez kiderül Karl Jäger, az Einsatzkommando 3 parancsnoka által írt beszámolóból. A Kaunasban írt jelentés szerint Litvániában „a zsidókérdést megoldották”, s csak az 34 500 zsidó és családtagjaik maradtak életben, akiket üzemekben dolgoztatnak.

Az Einsatzgruppe A csoport vezetőjének 1942 februári beszámolója szerint ekkorra Ostlandban összesen 229 052 zsidót végeztek ki. Észtországban egyetlen zsidó sem maradt. A Lettországban élő 90 ezer zsidó közül mintegy 20 000-en elmenekültek a visszavonuló Vörös Hadsereggel. Októberig 30 ezer főt végeztek ki, s ezt követően is folytak a mészárlások, melyek közül a legnagyobb Rigában történt, ahol 1941 december elején 27 800 zsidót öltek meg. 1942 február elejére csak mintegy 4000 zsidó maradt Lettországban. 1941 év végétől a németországi zsidókat is Rigába deportálták, február elejéig 25 ezer főt, „akikkel szemben ugyanazokat az intézkedéseket alkalmazzák, mint ami a keleti területek zsidóira vonatkozik.”

1942 februárjában tehát összesen kb. 38 ezer zsidó maradt a Baltikumban.

Az 1942 tavaszáig megmaradt litvániai zsidók közül a „nem munkaképeseket” 1943 őszén végezték ki, a többieket Lettországba deportálták. Itt a néhány ezer megmaradt túlélő nagyobb részét 1944-ben végezték ki, aki életben maradt, 1944 őszén Németországba deportálták, s csak páran élték túl a borzalmakat. Becslések szerint a litvániai zsidók 95-96 %-a (több mint 200 ezer ember) nem élte túl a holokausztot (a többiek jó része a helyi lakosok segítségével vagy partizánalakulatokban vészelte át a német megszállás éveit).

S hogy a baltiak egy része hogyan vett részt a holokausztban, arról tanúskodik egy 1941. október 30-án írt levél, amelyet a belorussziai Szluck német parancsnoka küldött Minszkbe.

Október 27-én Kaunasból érkezett Szluckba egy litván milicista csoport, akik elmondásuk szerint, azt az utasítást kapták, megérkezésük után haladéktalanul kezdjék meg a helyi zsidók kivégzését. A helyi német parancsnok tiltakozott, mondván, a zsidók főként iparosok, munkájuk nélkülözhetetlen. Bár megállapodtak arról, hogy a munkásigazolást kapottakat nem bántják, a litvánok válogatás nélkül öltek mindenkit. A német parancsnok levelében hosszasan ecseteli a történteket: az embereket kirángatták a házukból, az utcán lőtték őket halomra, sokszor lécekkel, botokkal verték agyon a szerencsétlen embereket. A zsidók egy részét a városon kívülre vitték, s ott lőtték őket agyon. Még sok órával később is próbáltak kimászni a tömegsírból néhányan. A levél szerint a helyi belorusz lakosság fölháborodott az események miatt. A litván rendőrök kifosztották áldozataikat, és nemcsak a zsidókat. A beloruszok házaiba is betörtek és vittek mindent, ami mozdítható. A szlucki német parancsnok helyesen állapította meg: „Azt gondolom, e nap után elvesztettük a lakosok nehezen megszerzett bizalmát.”

Igaz, a baltiak más része a Szovjetunió oldalán vagy ellenállóként harcolta végig a második világháborút, mint az észt lövészek, vagy más partizánok, akikre viszont mostanság "árulókként", "okkupánsokként" tekintenek a balti országokban...

(forrás: Pribaltyika pod znakom szvasztyiki, M. 2009)

 

 

 

 

 

 

 

 

Cimkék:
Országok: Észtország Lettország Litvánia Belarusz
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat