OROSZVILAG.HU


Egy történész, aki kozák

Címlap » Történelem
  |  2013-03-03 10:06:18  |  
Kvász Iván

Egy történész, aki kozák

"Ezekkel csak Sztálin furkósbotjával lehet bánni"

 Egy történész, aki kozák

Őt tartottam a legtöbbre a szovjet történészek közül. Akár egy gyerek.  Az első volt, akit személyesen megismertem, és azonnal isteníteni kezdtem. De legalábbis mérhetetlenül imponált nekem.

Egy nyári csereüdültetés során keveredtem a tanszékére, mivel nem sokkal azelőtt a kezembe került frissen megjelent könyve. Nagy viharokat kavart az akkori történettudományban, mert megkérdőjelezte az ősi Oroszország feudális jellegéről szóló uralkodó szovjet felfogást, kiváltva ezzel a hivatalos történetírás haragját. Valahogy én is rögtön ráéreztem erre, és lenyűgözött az intellektuális bátorsága, amely – homályosan már ezt is sejtettem – egyszersmind egzisztenciális kockázatokkal járt. Fel-alá jártunk a Kar emeleti hosszú folyosóján, ő pedig lelkesen ecsetelte forradalmi koncepcióját az ismeretlen és tudatlan – bár kétségkívül érdeklődő – külföldi diáknak. Dús fekete haja, az óorosz mondabeli hősökre emlékeztető göndör szakálla vizuálisan is hitelessé tette a jelenséget, amely erőt, energiát, hitet és elszántságot sugárzott.

A késő szovjet állapotokat jellemzi, hogy ez a fiatal, a harmincas éveinek vége felé járó történész, aki annyira felbőszítette a moszkvai akadémiai köröket, néhány éven belül a leningrádi Történeti Fakultás dékánja lett. Legközelebbi találkozásunkkor már ebben a minőségében fogadott, mint konkurens kollégája levelező aspiránsát. Ám ez őt a legkevésbé sem zavarta, beszélgetéseink ugyanúgy folytatódtak. Egy alkalommal még otthonába is meghívott.

Egyszerű szovjet lakótelepi lakásban élt fiatal feleségével és helyes kislányával. Zakó, mellény és nyakkendő nélkül, egy kockás flanelingben semmi dékáni nem volt benne, a közöttünk lévő nagy kor- és rangkülönbség egy pillanatig sem érződött. Oldottan, fesztelenül, szinte családiasan üldögéltünk az asztal körül és eszegettünk, iszogattunk, beszélgettünk jóízűen. A kubányi kozák és a pesti első generációs külkereskedő fia. Elmesélte, mennyire rosszul érezte magát Koppenhágában, nem tudta a nyelvet, nem volt egy fityinge sem, mit kezdjen hát a csillogó nyugati világgal?!

Aspiráns ügyeim előre haladtával egyre több lett a bürokratikus elintézni való, ezért érintkezéseink egyre inkább a hivatalos ügyekre korlátozódtak, de mindig minden támogatást megkaptam tőle. Egyik ilyen találkozásunk éppen az akkortájt gyors egymásutániságban elhalálozó szovjet pártfőtitkárok egyikének temetésére esett. Hivatali szobájában ülve a hangulat nem annyira gyászos, mint inkább feszült volt, ugyanis a közintézményekben kötelezően nézni kellett a szertartást, és az egyetemi készülék csak hangot adott, képet nem. Végül nagy nehezen bejött a kép is, ekkor a hangot levettük és végre beszélgetni kezdhettünk volna közös dolgainkról. Betoppant ugyanis egy idős, ősz szakállú professzor, aki hosszasan exkuzálta magát amiatt, hogy betegsége miatt nem tudott részt venni a legutóbbi értekezleten. „Rendben – rivallt rá beszélgetőtársam –, de többé ez ne forduljon elő!” Engem nagyon meglepett a jelenet, ugyanis Magyarországon akkor már rég nem volt divat öreg tudósokat sarokba térdepeltetni. Kérdőn néztem tehát rá. „Ezekkel csak Sztálin furkósbotjával lehet bánni” – mondta és a maga részéről lezárta a kérdést.

Tiltakozhattam is volna, de nem tettem, mert történetfilozófiai síkon nekem is voltak elképzeléseim az orosz autokrácia hagyományairól és működési törvényszerűségeiről. Nemsokára megvédtem disszertációmat, békében távoztam Leningrádból, majd hosszú évekig nem találkoztunk. Erre az időre esett a rendszerváltás Oroszországban. Hírek jöttek, hogy dékán barátom nemigen találja a helyét a megváltozott világban. Konfliktusba került az új hatalmat képviselő egyetemi rektorral, nem értett sem a szelíd rábeszélésből, sem a durva fenyegetésből, a Kart továbbra is a régi módon és szellemben vezette. Végül közeli tanítványai puccsolták meg felsőbb sugalmazásra. Lám, az öreg harcos nem változik – gondoltam és örültem, amikor jó tíz év után újra láthattam. Régi barátok meghitt beszélgetése volt ez, őszinte vallomás a jelcini neoliberális katasztrófáról, az egyenlőtlen küzdelemről ellene, meg az elvek melletti kitartásról és emberi árulásokról. Majd a hosszú diskurálás végén megajándékozott legújabb kötetével.

A kis könyvecskében addigi szakterületétől ezer évnyire elrugaszkodva, az októberi forradalomról írt. Arról, hogy az a zsidó- szabadkőműves összeesküvés műve. Majd újabb – immár vaskosabb – munkákban ezt az újszerűnek egyáltalán nem nevezhető ötletet kiterjesztette az egész orosz történelemre, felmagasztalva Sztálin mellett még Félelmetes Iván cárt is.

Lehet, hogy 1982-ben mégiscsak tiltakoznom kellett volna a generalisszimusz furkósbotja ellen? Lehet, hogy úgy megspóroltam volna egy csalódást - és egy barátot?. Most megint vagy tizenöt éve nincs hírünk egymásról. Félek, hogy ez már így is marad. De valami rossz érzés mégis szorítja gyomromat.

 

(Részlet a Klió, a csalfa széptevő/Klió, a tanító c. könyvből)

Cimkék:
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat