OROSZVILAG.HU


Mese a "burzsoá objektivitásról"

Címlap » Történelem
  |  2013-03-17 12:29:48  |  
Kvász Iván

Mese a "burzsoá objektivitásról"

Egy történésznemzedék  tragédiája

 Mese a "burzsoá objektivitásról"

Tanáraink generációját nagyon megtiporta a történelem. Azok a bizonyos 50-es évek. A baj azonban nem járt egyedül: nekik még a háborúból is kijutott. S ha mindez nem lenne elég, ráadásul a történész szakmát választották.

Gonosz egy mesterséget. A történész, úgy tartják, bölcs ember. Az a dolga, hogy a múltat fürkéssze, s bármennyire tehetségtelen is, ha akarja, ha nem, ennek során előbb-utóbb néhány érvényes következtetésre jut a jelent illetően. És akkor történik meg vele, ami a klasszikus viccben az egyszeri külföldivel:

„Két rendőr áll az utcasarkon. Odalép hozzájuk egy turista és megkérdezi: Sprechen Sie Deutsch? Nincs válasz. Kisvártatva: Do you speak English? Megint semmi. Ám az idegen nem adja fel: Parles vous francais? A rendőrök bambán néznek. Emberünk ismét nekirugaszkodik: Vi govoritye po-russzki? Miután továbbra sincs válasz, felteszi ugyanezt kérdést még pár nyelven, a közegek, ha belefeszülnek sem értik, ezért dolgavégezetlen távozik. Áll a két rendőr tovább, és az egyik elismerően megjegyzi:

Azért az nem semmi, hogy valaki ennyi nyelven beszél!

Mire a másik.

És mire ment vele?!”

És mire megy egy historikus a tudásával, ki hallgat rá, de legalább a saját életében hogyan kerülheti el a történelmi buktatókat? Gyanítom, hogy sehogy.

A neves Kelet-Európa történész mindenesetre nem úszta meg. Történt pedig mindez úgy, hogy a menzán gyanútlanul megosztotta szakfordítói kétségeit egyik kollégájával. Pechjére megjegyzése a szovjet történettudomány vezető akadémikusa, Borisz Grekov egy – igaz, középkori témájú – munkájára vonatkozott. Besúgták, feljelentették, majd rövid úton kirúgták a pártból. Ma már viccesnek tűnő módon, úgy, hogy filológiailag nézve elismerték igazát, hiszen a verdikt professzorom „objektivitásáról” szólt. Csakhogy elé biggyesztették még a „burzsoá” jelzőt is.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy speciel személyesen is ismerte az előbb említett Grekov akadémikust, és, amikor munkahelyén, az Akadémia Történettudományi Intézetében éppen a szocialista munkaverseny bevezetésén törték a fejüket a tudósok, őt kérték fel: írna levelet a szovjet történészfőnöknek útmutatás végett. A történet így heppi enddel zárult. Őt nem bocsájtották el, a magyarok meg megtudhatták, hogyan kell ezentúl helytállniuk a történészfronton. Közben pedig hősünk még az autószerelő mesterséget is kitanulta. Biztos, ami biztos.

Nem lett rá szüksége, mert 1956-ban végleg rá mosolygott a szerencse. Főnökét halálra sebezte egy eltévedt golyó, egy másik kollégát meg fenékbe lőttek, amikor az ELTE delegációja petíciót vitt a Pártközpontba. Igazság szerint, minderre már a visszafelé úton került sor, de a lényegen ez mit sem változtat: a tanszékvezetői állás hirtelen megüresedett. Megint csak nincs jelentősége, de 1956 decemberének elején épp az a kolléga javasolta vezetői megbízatását, aki korábban kirúgatta őt a pártból. A farbalőtt ember, akinek szerencsére a sérülése nem volt olyan súlyos, hogy részt ne vegyen a Kar e történelmi jelentőségű ülésén.

Jöttek a jobb évek, de a nagy egzisztenciális ütés, ahogy szaknyelven mondják, örökre „benne maradt”az új tanszékvezetőben. Ő, aki a régi jó „polgári” történettudományon nevelkedett, továbbra is mondta a „marxista” gyorstalpalókon elsajátított, „az alap meghatározza a felépítményt” típusú közhelyeket, de leginkább anekdotázott. Volt miről, mert igen színes életet élt. Tanult Bécsben és Párizsban, dolgozott a háború előtti Isztambulban és a háború utáni Moszkvában, szolgált magyar hadapród őrmesterként és szovjet hadosztály tolmácsként. Beszélt vagy tucat nyelvet. Tőle értesültem például arról, hogy 45-46-ban a moszkvai hölgyek némelyike igen szolgálatkésznek tudott bizonyulni egy pár nylon harisnyáért cserében. A történelmi intimitásokról azonban mindvégig hallgatott.

E korpulens embert aligha szívbetegsége akadályozta abban, hogy az orosz történelem „titkaiba” is beavasson. Amúgy nem rettent meg a kihívásoktól vagy a felzaklató látványtól sem. Magam voltam tanúja annak, hogy saját kezűleg hajlítgatta vissza a pléh fedőlemezt a II. emeleti férfi WC falán, miután a perverz lukfúrók azt felgyűrték, kendőzetlen áttekintést nyitva így a női mellékhelyiség irányába.

Másról lehetett szó. Ez a korosztály túl későn született ahhoz, hogy megússza a Rákosi-rendszert és túl korán, hogy higgyen a kádári „olvadásban”. Súlyos örökséget cipeltek és sosem szabadulhattak meg igazán tőle.

 

 

(Részlet a Klió, a csalfa széptevő/Klió, a tanító c. könyvből)

Cimkék:
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat