OROSZVILAG.HU


A szakma doyenje

Címlap » Történelem
  |  2013-05-05 12:03:31  |  
Kvász Iván

A szakma doyenje

Nicholas V. Riasanovsky professzor (1923 - 2011)

 A szakma doyenje

 

A Stanfordtól tényleg csak egy ugrás a Berkeley. Az oroszszakma amerikai doyenje dolgozott ott nemrég bekövetkezett halálig. Tankönyveiből egyetemisták generációi tanulták, 1951-es első monográfiája máig klasszikus a szakirodalomban. Nem lehetett nem meglátogatnom.

Tulajdonképpen nem tudom, mit is vártam tőle. Hogy rögvest keblére öleli a kelet-európai no name kollégát? Hogy majd pont nekem és előttem fejti meg az „orosz titkot”? Hogy érdemi választ ad provokatív kérdéseimre az orosz történelmet illetően?

Csak nézett figyelmesen a szemüvege mögül, kissé hidegen és nagyon távolságtartón. És hallgatott.

Pedig tudhattam volna, hogy mire számíthatok. Ahogy leszálltam a Los Angeles-i repülőtéren, már rosszat sejtettem. Az első amerikai, akit megpillantottam, ugyanis Reagen elnök volt. Egy hatalmas transzparensen a reptér bejárata felett. Ezt követő vegzatúrám a beléptetésnél pedig csak a legvadabb Seremetyevo-i kalandjaimmal volt egy napon említhető. Mit várhattam ezek után egy amerikai professzortól, aki ráadásul – orosz. Apja híres cári jogász professzor, anyja szintén orosz, írónő. Ő már emigrációban született, pár évvel a forradalom után, de idősen is őrizte kifogástalan oroszságát. Csak egy kicsit szárazabb, koppanós-pattogós oroszt beszélt. Mintha egy hibernált pétervári professzor lépett volna elém az 1917 előtti időkből.

Valahogy kitöltöttem a rám szánt órát, de sok köszönet nem volt benne. Olyannyira forrt bennem az indulat, hogy kitartott egész Budapestre érkezésemig és egy talpig önérzetes nyílt levelet írtam neki: osztaná meg velem legalább írásban gondolatait a nagy átalakító cárról. Nem tette.

Eltelt tíz esztendő. Önérzetem kopott meg vagy csak belátóbb lettem? Egy biztos, vettem egy nagy lélegzetet és meghívtam az első általam szervezett nemzetközi konferenciára. Ő meg fogta magát – és átkelt hívásomra az óceánon. Aztán két év múlva is jött, és hozta a feleségét is. Közel nyolcvan évesen. Először már kész anyaggal lépett fel, másodszorra külön a mi kedvünkért írt egy nagyszabású dolgozatot. Határozott szöveg volt, keményen is adta elő, a vitában szintén a szigorú, tekintélyes tudós szólalt meg általa. Aki tudatában van önnön jelentőségének, egy pillanatra sem rombolja mítoszát és ezt elvárja fiatalabb kollégáitól is. Az élő klasszikus ugyanakkor egyáltalán nem volt szobatudós. Szerény öltönyében, ráadásul nyakkendőben részt vett még a konferencia kiránduláson is – nem várt el semmiféle kivételezést a kora miatt, erősen húzva a lábát is vitézül megmászta az egri várat. Aztán elmentek feleségével az Operába.

Két látogatása között én is elvetődtem még egyszer a campusára. Ez alkalommal nem az irodájában fogadott. Meghívott egy kávéra kedvenc helyén, közel az egyetemhez.

Egy kicsit, de csak egy nagyon kicsit megijedtem. Az ilyesmi tudniillik eddigi tapasztalataim szerint nem jó ómen Amerikában. Legutóbb egy dékán-fajta ember invitált ebédelni a Stanford menzáján. Utólag bevallom, megörültem a meghívásnak, hiszen akkoriban még nem volt fölös valutája egy magamfajta egyetemi embernek. A korrekt étterem önkiszolgáló rendszerben működött. Meghívóm is fogott egy tálat, én is fogtam egyet. Majd ki-ki rátett azt, amit akart. Bennem élt még a kelet-európai szerénység (vagy élhetetlenség?) és igen mértékletesen pakolgattam. Lássa ez az amerikai, hogy létezik még a magyar virtus, a magyar becsület, nem fogjuk csak úgy ütre-főre költeni a pénzét. És bölcsen döntöttem. Mire körül néztem ugyanis a kasszánál, emberünk már nem volt sehol. Nem volt mit tenni, beletörődve kipengettem hát a pár dollárt, majd megpillantottam őt a korláton túl, ahogy elismerésre váróan integet. Jelezve, hogy nemcsak szerzett egy asztalt, de halált megvető bátorsággal foglalja is azt nekem, amíg oda nem érkezem.

Nos, Riasanovsky professzor – vagy ahogy én szólítottam: Nyikolaj Valentyinovics – ennyire azért nem lett amerikai. Tényleg meghívott. Szépen eszegettünk, iszogattunk és csak úgy beszélgettünk. Családról, szakmáról, politikáról. Mint két meghitt ismerős. Nemsokára előszót írt egy – nem is olyan jó – könyvemhez. A kedvemért még legendás tudományos szigorán is enyhített.

Egy évtized néha elröppen, mint egy pillanat. Máskor egy világ változik meg közben. Életem egyik ajándéka, hogy adtam még egy esélyt egy idős professzornak.

Ám az is meglehet, hogy ő adta azt énnekem.

 

(Részlet a Klió, a csalfa széptevő/Klió, a tanító c. könyvből 

 

Cimkék: ruszisztika, USA, Nicholas V. Riasanovszky
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat