OROSZVILAG.HU


Fasiszta megszállás a Szovjetunióban 

Címlap » Történelem
  |  2013-06-21 10:35:08  |  
Papp Gyula

Fasiszta megszállás a Szovjetunióban 

A téma hátteréről és fogadtatásáról

 Fasiszta megszállás a Szovjetunióban 

Krausz Tamás–Varga Éva Mária (szerk.): A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban – Levéltári dokumentumok 1941–1947, L'Harmattan, Budapest, 2013, 632 oldal.

Az 1990-es évek második felében szenvedélyes vitákat váltott ki Németországban egy vándorkiállítás, amit a Hamburgi Társadalomkutató Intézet rendezett a Wehrmacht háborús bűntetteiről. A kiállításnak 1995 és 1999 között 33 német és osztrák városban több mint 800 000 látogatója volt, és Magyarországon is érdeklődést keltett, részben amiatt, hogy több bemutatott fényképen nem a német katonák, hanem az NKVD, a szovjet titkosszolgálat által kivégzett emberek tetemei voltak láthatók. Ezek a tévedések a kiállítás lejáratásával fenyegettek, úgyhogy 1999-ben bezárták, majd 2001 decemberében egy történészbizottság felügyelete alatt ismét megnyitották.

Ez a második kiállítás kevesebb fénykép, viszont jóval több írásos dokumentum és magyarázó szöveg bemutatására vállalkozott.  A ”klinikai hangulatú” kiállítótermekben dupla akkora felületen hat nagy téma köré csoportosított, tervezetekből, parancsokból, katonák leveleiből, stb. álló írásos bizonyítékok alapján mutatták be a német hadsereg keleti fronton elkövetett rémtetteit: részvételét a zsidók legyilkolásában, a szovjet hadifoglyok kínzásában és szisztematikus legyilkolásában, a civil lakosság kiéheztetésében, a deportálásokban, a partizánok elleni harcokat kísérő tömeges megtorlásokban.

Mindezek ideológiai hátterére világítottak rá olyan dokumentumok, mint például egy összekötő tiszt 1941 szeptemberében írott levele, amelyben így tesz említést Leningrádról: „a bolsevizmus bölcsője: a városnak el kell tűnnie a föld felszínéről, mint annakidején Karthágónak”.

Természetesen a lakosság és a veteránok heves reakcióját, illetve az „új és régi fasiszták” tiltakozását nem néhány tévesen megjelölt fénykép váltotta ki, hanem az 1945 óta létező „tiszta Wehrmacht” legendájával való leszámolás szándéka. A legenda szerint ez utóbbi egy hősies hazafiakból álló, a nácizmus által meg nem mételyezett hadsereg volt, amely mit sem tudva a hitlerizmus közvetlen kiszolgálóinak atrocitásairól, hősiesen küzdött a szovjet hadsereg ellen. Még Mitterrandnak is, amikor 1995-ben Berlinben járt, csak annyi volt a mondanivalója ezekről a katonákról, hogy „szerették hazájukat”, „bátrak voltak”.

Ráadásul e második kiállítással szinte egy időben jelent meg, már több szerző idevágó munkáját követően Wolfram Wette, A Wehrmacht bűntettei c. könyve, amely történelmi perspektívába helyezte mind a legenda születését, mind pedig a német hadsereg viselkedésének magyarázatát.

A negyven éves kutatómunkát felmutató freiburgi egyetemi tanár rámutat arra, hogyan járultak hozzá a nürnbergi perek a Wehrmacht tisztára mosásához, illetve a hidegháborús nyugati ideológiát követő, Halder-féle német verzió megírásához. Ezt követte a NATO létrehozásának hidegháborús igénye és a megnyugtató nemzeti amnézia a kettéosztott ország mindkét felében.

Márpedig a hitleri politika nemcsak hogy nem talált jelentősebb ellenállásra a hadseregen belül, de támaszkodhatott a császárság kora óta meglévő antiszemitizmusra is. így az I. világháborút követő forradalmi mozgalmak, főként az 1917-es bolsevik forradalom után a hagyományos zsidóellenesség szinte összeolvadt a német nacionalizmusnak az oroszok és általában a szláv népek iránt táplált faji előítéleteivel. Ha az 1920-as évekbeli együttműködés Szovjet-Oroszországgal javított is valamelyest ezen a felsőbbrendűségi érzésből fakadó képen, a 30-as évek hitlerizált hadseregét lényegében az a szellem hatotta át, amit a Weimari Köztársaság első éveit kísérő politikai és antiszemita gyilkosságok és ellenforradalmi erőszak hagyományaiból merített.

Tudvalevő, hogy Hitler a Szovjetunió elleni agressziót megelőzően, 1941 májusában tudatta a Wehrmacht embereivel, hogy itt faji és ideológiai háborúról lesz szó : « A hadjárat fő célja a judeo-bolsevik rendszer államhatalmának veresége [...] a politikai komisszárokat, az értelmiség tagjait, a „fanatikus kommunistákat” és a zsidókat át kell adni az Eizantzgruppéknak és azonnal kivégezni ».

Az így tervbe vett együttműködés nem volt csupán technikai jellegű, és nem vonatkozott csak a hadsereg vezetőire. Elena Joly ezt írja a szovjet veteránokkal készített interjúi alapján: « Az egyik beszélgetőtársam a háború elején azt gondolta, hogy a német katonák tulajdonképpen munkások voltak, akiket rákényszerítettek tisztjeik esztelen parancsainak végrehajtására, de hamar rájöttek tévedésükre: ugyanis ezek a katonák mélységesen meg voltak győződve a német faj felsőbbrendűségéről! Ez a rasszista fanatizmus volt az, ami magyarázta a betolakodók bestiális bánásmódját a szláv országok »alsóbbrendű» népeivel”.

A témába vágóan összehasonlíthatatlanul nagyobb dokumentumtömeggel szolgált a német hadifoglyok beszélgetéseinek rejtett mikrofonokkal történt kihallgatása és rögzítése. Hasznosítható információk után kutatva az angol és amerikai hírszerző szervek mintegy 15 000 foglyul ejtett katona beszélgetéseit vették így fel, közöttük számos olyanét, akik megjárták a keleti front harctereit. Ebből az anyagból vált az 1990-es évek végén hozzáférhetővé az Egyesült Államok és Nagy-Britannia levéltáraiban kb. 150 000 oldalra átírt dokumentáció, amit részlegesen két német szerző, egy történész és egy pszichológus dolgozott fel, és jelentetett meg angol és francia nyelven.

A hétköznapi beszélgetések hangvétele dicsekvő, mintha sikeres halász- vagy vadászkalandok elbeszéléséről lenne szó. A Wehrmacht katonáinak nagy része lelkiismeret-furdalás nélkül, látható élvezettel beszél a végrehajtott pusztításokról, fosztogatásokról, gyermekek legyilkolásáról, nők megerőszakolásáról, stb.

De a diskurzus kvázi ideológia nélküli, valójában a szerzők megkérdőjelezik ezen a szinten a rasszizmus, antiszemitizmus és élettér-hódító politikát mint okokat, elütve olyasmivel a dolgot, hogy „háború van, háború". Ezt a tézist illusztrálta tulajdonképpen az a német karikatúra is, amelyen a kiállítást látogató apa azt mondja a kisfiának: „Látod, a nagypapi nem volt náci, csak egyszerű gyilkos”.

Nyilvánvaló, hogy a Wehrmacht „kiskatonái” nem voltak hitlerista ideológusok, de úgyszólván megélték ezt az ideológiát: át voltak itatva a militarista hagyományok és a német „katonai erények” szellemével és nagy részüket kondicionálta, elvakulttá tette a Hitlerbe vetett hit és bizalom. Ezért írhatta egy másik nagy vitákat kiváltó amerikai szerző, Daniel Goldhagen, hogy a Wehrmacht más volt, mint a hagyományos hadi gépezet.

 

A Krausz Tamás – Varga Éva Mária által szerkesztett dokumentumkötetről szólva fontosnak tartottam bevezetőként felvázolni a német hátteret. Krausz maga írja tömör és mértéktartó előszavában, hogy „meg kell említeni a náci Németország mint legközelebbi szövetséges közvetlen hatását is, hiszen ők álltak a leszámolások csúcsán szervezeti értelemben is”. A terepen, a bűntettek helyszínein nem is lehetett mindig megkülönböztetni a magyarok és a németek akcióit, hisz az esetek többségében közösen, vagy német irányítás alatt folytak a kínzások, tömeggyilkosságok és az anyagi javak elpusztítása.

A könyv négy orosz levéltárból származó, eddig ismeretlen 185 dokumentumot tesz közzé abból az anyagból, amit az 1942-ben létrehozott Rendkívüli Állami Bizottság gyűjtött össze a Szovjetunióban a „fasiszta német betolakodók és bűntársaik” gaztetteiről : kb. 54 ezer jegyzőkönyv a gyilkosságokról és 4 millió az anyagi károkról 250 ezer tanúvallomás alapján. A cselekmények színhelye Ukrajna, Belorusszia és Oroszország, ahol mintegy 90 ezer magyar katona folytatott az általuk megszállt, front mögötti területeken partizánok elleni hadműveleteket. Ezek során tömegesen kínoztak meg és gyilkoltak le idős lakosokat, asszonyokat, gyermekeket, hadifoglyokat.

 

A közzétett gyűjtemény két fejezetre oszlik. Az első rész három tábornok perének az anyagát öleli fel (45-257. o.), a második pedig „A magyar megszálló csapatok háborús bűntettei” cím alatt öt különböző forrástípus szerint csoportosítja a feltárt dokumentumokat: Jelentések (261-335), Jegyzőkönyvek (336-436), Tanúvallomások (437-458), Nyilvántartási lapok (459-476), Hirdetmények (477-481). A két rész dokumentumai folyamatosan vannak számozva, ami a lábjegyzeti utalások segítségével lehetővé teszi az időben, térben és tartalmilag változó elemek (események, szereplők, stb.) egybevetését.

Például a „Jelentések” forráscsoport 81. sorszámú jegyzék a magyar háborús bűnösökről 112 nevet tüntet fel, és a lista harmadik helyén álló Bán Sándor, tiszt, parancsnok... (161. o.)feltűnik a „Jegyzőkönyvek” 93. sz., Jegyzőkönyv a magyar katonák által Nyikolszkoje községben elkövetett gyilkosságokról (339-342. o.) címet viselő iratban négy alkalommal, 1942. július 4-e és december 18-a között. Így a felsorolt rémtettek XIII. pontjában ez áll:

„1942. szeptember 15-én egy Gremjacs községből evakuált tanítónő, életkora körülbelül 60 év, vezeték-, személy és apai nevét megállapítani nem sikerült, sorra járta az »Út a Kommunizmusba« Kolhoz tagjait, kéregetett, benézett TYUNYIN Sztyepan Alekszejevics parasztkunyhójának ablakán, ahol egy magyar tiszt szállt meg, aki kijött a házból, megragadta az öregasszonyt és a parancsnokhoz vitte. Bizonyos idő elteltével a parancsnok, akinek a neve BÁN Sándor, parancsot adott ennek az öregasszonynak az agyonlövésére, és 6 fő katona elvezette őt KNYAZEVA Praszkovja Mitrofanovna veteményeskertjébe, ahol verésnek vetették alá, kificamították a karját, eltörték a lábait és szuronnyal összeszurkálták. Meztelenre vetkőztetve kutyát uszítottak rá, mindezek után pedig agyonlőtték...” (Következnek a jegyzőkönyvet aláíró tanúk és a községi tanács megbízottjának nevei, az eredeti példány ill. egy hitelesített másolat megőrzési helyeinek feltüntetésével).

Az anyagi és emberveszteségek tömeges jellegét tüntetik fel a helyenkénti táblázatok, névlisták, amint ez a Jelentések és Jegyzőkönyvek 83. 84. 88. 99. 141. sz. dokumentumaiban látható. Bevezetőjében Krausz Tamás kitér a közölt források közel 70 évig tartó elzárásának okaira, az iratok keletkezésének módozataira és különösen a tanúvallomások szóbeli jellegéből származó bizonytalanságokra a személynevek pontosítását illetően. A kötet főszerkesztője szintén felhívja a figyelmet a hely-, és időpontok precíz megjelölésének gyakori nehézségeire.

A könyvet egy Függelék és fényképekből, tanúkihallgatási jegyzőkönyvek fakszimiléiből álló Mellékletek egészítik ki. Megkönnyítik a kötet használatát a részletes Életrajzi jegyzetek (569-603. o.), a rövidítések és a helynevek jegyzéke és az előzékekre rajzolt három kitűnő térkép.

 

A mű fogadtatását kísérő megnyilatkozások közt az egyik leggyakoribb az a meglepetés, hogy közel 70 évig tilos volt hozzányúlni ezekhez az iratokhoz. Úgy tűnik olykor, hogy ugyanezek a hangok még további évtizedekre eltemették volna ezeket a dokumentumokat a „magyar becsület” védelmében. A történészek jól tudják, hogy a mindenkori hatalom úgy titkolja el, vagy válogatja össze a múlt eseményeit és szellemi produktumait, ahogy jónak látja, tehát mellőzi azokat az elemeket, amelyek legitimitása szempontjából „logikátlanok”, vagy szégyellni valók. Az Egyesült Államok szabad kezet adott német generálisoknak, hogy a hadizsákmányként őrzött dokumentumok felhasználásával „tündérmeséket” írjanak a Wehrmachtról; Franciaországban több millió 1940-44-ből származó feljelentő levél csak 50-60 év múlva lesz hozzáférhető, és így tovább.

Krausz Tamásék könyvének anyaga maga a történelem és nem ennek az utóélete, még ha röviden erre is magyarázatot kap az olvasó az előszóban. Utóélet alatt értjük a kérdéses periódushoz fűzödő megemlékezési formák történetét és, ha van rá lehetőség, történészi feldolgozását.

De akárhogy mentek is a dolgok a háború óta eltelt időszakban, a tabu nem volt olyan teljes, mint ahogyan azt sokan hangoztatják. És ha az elkövetett népirtás a hitleri doktrínába illeszkedik is, a magyar megszálló csapatok magatartásának megvoltak a sajátos hazai gyökerei az endogén történelmi háttérrel, amit a Horthy-rendszer genezise és hosszú jelenléte képez. Ennek már a megalapozásánál az I. világháború idején bevezetett kivételes állapot bábáskodott, amihez jöttek a fehérterror idejéből származó reflexek, valamint a hisztérikus antiszemitizmus és antikommunizmus, forradalomellenesség.

Ilyen alapon kérhette ki magának a rendszer az „úttörői” megtiszteltetést, amint azt például Kállay Miklós megfogalmazta (vagy inkább elszólta magát), egy kárpátaljai agitációs beszédében, 1942 októberében: „Az a gondolat, amelynek mi voltunk a megteremtői, Európa uralkodó gondolatává lett. Mert tény és való, hogy mi magyarok voltunk a megindítói és első harcosai annak a gondolatnak, amely ma Európában uralkodik, s meglátjátok, hogy uralkodó lesz az egész világon. [...] A kialakuló új Európában az első vonalban kell lenniök azoknak - így nekünk -, akik ennek az igazságnak prófétái voltunk.”

A szóban forgó „gondolat” behatolt a hadseregbe és a 30-as évekre alakító tényezője lett a katonai vezetők mentalitásának. Nagy Vilmos honvédelmi miniszter így emlékszik erre vissza:

„A tisztikar nagy része antiszemita volt. A régi hadseregben még szolgáltak zsidók. A tiszti kar vallási vagy faji kérdésekkel nem foglalkozott. A zsidókérdés a hadseregen belül akkor kezdte éreztetni káros hatását, amikor az antiszemita gondolkozást mintegy megkövetelték a katonától, s hatása akkor lett teljessé, amikor 1939-ben és azt követően a zsidó törvények megszülettek, és azokat a honvédségre is alkalmazták. E törvényekkel olyan szellem kezdett eluralkodni a tisztikaron belül, mely szinte hősökké avatta azokat, akik a zsidókat bántalmazták és sanyargatták.[...] Nagy hatással volt a tiszti karra, de különösen a vezérkarra Gömbös Gyula. [...] A Gömbös tanítványok [...] egyre jobban a politizálásra vetették magukat. Állandóan »mentették a hazát« - vagy a zsidóktól, vagy a szerintük zsidó befolyás alatt álló államférfiaktól.”

Kádár Gyula vezérkari ezredes egyesek szerint „gyakran torzított visszaemlékezése” nagyban megerősíti ezeket az állításokat. Ezen túl rengeteg konkrét eset felidézésével illusztrálja az „erkölcsi fok általános hanyatlását”, így a keleti front mögötti megszálló csapatok ténykedéseit:

„Általában a megszállók »kereskedelme« förtelmes méreteket öltött. Kiküldött embereim egy ízben a Teleki tér ócskapiacán jelentékeny számban találtak a Szovjetunióból származó értékekkel kereskedő embereket. De voltak olyanok is, akik egész vasúti kocsirakományt hoztak haza - sőt traktort is - mint magántulajdont. [...] Az egyik megszálló csapat körletéből érkezett magánlevélben egy fényképet talált a levélcenzúra. A fénykép hatalmas tömegsírt ábrázol, tele meztelen hullákkal. A kis méretű képet megnagyíttattam; felismerhető több asszony- és gyermekhulla is a sírban, és a sír szélén egy magyar zászlós áll, félrecsapott sapkában, röhögve, szája szélén cigaretta. [...] Bebizonyosodott, hogy a tömeggyilkosságot német terroralakulat hajtotta végre, a tömegsírt egy magyar árkászszakasszal ásatták meg, amelynek a zászlós volt a parancsnoka. A zászlós pedig, hogy magát itthon »hős«-nek tüntesse fel, odaállt a sír mellé, és ebben a pózban lefényképeztette magát. [...] Mindez mégsem volt általános. Nemcsak jelentések, hanem visszatért ismerőseim és barátaim közlése alapján állítom, hogy megszálló alakulataink, az összességet tekintve, jóval különbül viselkedtek mint a németek.”

Sokkal feketébb Rákosi forrás értékű elbeszélése, amit szemtanúként a Szovjetunióban 1942novemberében létrehozott Rendkívüli Állami Bizottság keretében szerzett tapasztalatairól nyújt a magyar katonák kegyetlenségeit illetően. Halott katonáknál talált levelek, naplók és hadifoglyok elbeszélései alapján írja:

„A partizánok és tényleges vagy vélt hozzátartozóik ellen elkövetett »megtorlások« leírásaiban hemzsegett az asszonyok, gyermekek megkínzása és meggyilkolása, falvak felégetése és kirablása. S mindez cinikusan, kérgesen, minden emberi érzés vagy részvét nélkül, közömbösen és megszokottan. S talán még rosszabbak voltak azok az otthoni levelek, ahol egyszerű asszonyok, valószínűleg családanyák, vagy »rendes«  nők a világ legtermészetesebb hangján kérték a fronton levő férjüket, testvérüket vagy fiukat, küldjenek nekik rablott női holmikat, bekecseket, babát, gyerekjátékot és hasonlót. Volt, aki panaszkodott, hogy a többi ismerőse már mind kapott ilyesmit, csak még neki nem küldöttek.”

De meglepő, amikor a visszaemlékező volt diktátor ő maga teszi hozzá, hogy „a magyar kegyetlenkedések kérdése nálunk elaludt, mielőtt jóformán felébredt volna”. 

 

A Krausz Tamás és Varga Éva Mária szerkesztette dokumentumgyűjtemény fogadásának sodrában szinte ösztönösen megmozdult az „egymásra mutogatás” reflexe. így szolgál a beidegződött „permanens áldozat” képe a történelmi múlttal való szembenézés megkerülésére. Márpedig a magyar megszálló csapatok németekkel karöltve elkövetett szörnyűségeinek szembeállítása az orosz katonák magyarországi garázdálkodásaival alapvetően téves. Magában az egyszerű időrendi, tehát ok-, és okozati sorrend respektálása egy tárgyilagos átlagember számára is érthetővé teszi, anélkül, hogy igazolná a szovjet katonaság egy részének viselkedését a háború utolsó fázisában.

De a kérdés gyökere sokkal mélyebb, és egyszerűen érthetetlen, hogy olyan történészek, akik szüntelen esküsznek keresztény civilizációjukra, semmibe veszik azt az eszmét, amely meghirdette az emberi nem egységét, és ezt az alapvető érvet félretéve olyanokat állítanak, hogy „a második világháborúban nincsen jó és rossz oldal. A szovjetek ugyanolyan bűnösek és gonoszak voltak, mint a nácik, s az olyan csatlós országoknak, mint hazánk, nem volt igazi mozgástere.”

Emlékeztetni kell tehát arra, hogy a német—magyar csapatok bűntettei premeditáltak voltak, előzetesen kidolgozott doktrínán, az emberi nem egyetemességének a tagadásán, egy részének a kizárásán és kiirtásán alapultak. Ezt az előre megfontoltságot és a szervezett tömeggyilkosságokat semmiképp se lehet egy lapon említeni a bosszúállás és a háború tüzében elkövetett cselekményekkel.

Ami a „mozgástér” fogalmát illeti, úgy véljük, hogy aki ezt kitalálta, annak ellenére, hogy nagy történész volt (ha nem tévedünk, Ránki György), nem tett jó szolgálatot se a tudománynak (ahol gyakran katekizmusként ismételgetik, mintha a társadalmi-politikai élet nem egy bizonytalan folyamat lenne, hanem valami zárt szisztéma), se a politikai gondolkodásnak. Aki a lelkiismeretébe ütköző dolgokkal találja magát szemben, az mindig élhet a természeti jogból eredő szabadságával, tehát lehet öngyilkos, vagy lemond és beáll ellenállónak. Ennek felismerése a történész számára is etikai kérdés, az objektivitásra való törekvés nem mentheti fel a „jó” vagy „rossz” értékítéletének a kényszere alól. És bármilyen katasztrofális volt is a sztálinizmus, elsősorban a kapitalizmus elleni harc szempontjából, a II. világháborúban a „jót” a Szovjetunió és a Vörös Hadsereg testesítették meg, a „rosszat” pedig a III. Birodalom és csatlós államai. Mindezt összefoglalhatjuk Enzo Traverso történész következő megállapításával:

„A fasizmus elleni küzdelemnek szüksége volt egy reményre, egy egyetemes és felszabadító üzenetre, amit akkor egyedül az 1917-es forradalom országa látszott nyújtani. Ha ezeket az értékeket milliók szemében egy olyan totalitárius diktatúra testesítette meg mint a Sztáliné - és ez volt a kommunizmus tragédiája a XX. században - ez pontosan annak tudható be, hogy ennek a természete teljesen más volt mint a fasizmusé. íme, amit a liberális antitotalitarizmus képtelennek látszik megérteni.”

 

Julien Papp történész (Papp Gyula, Franciaország)

 

 

Cimkék: Szovjetunió, megszálló csapatok
Országok: Belarusz Ukrajna Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat