OROSZVILAG.HU


Orosz történeti sorvezető

Címlap » Történelem
  |  2013-07-23 07:57:51  |  
Szvák Gyula

Orosz történeti sorvezető

Egységes történetszemléleti minimum az új tankönykoncepcióban

 Orosz történeti sorvezető

Oroszországban ezekben a hetekben nagy vita dúl az egységes iskolai történelemkönyvekről. Az (újra) megalakított Oroszországi Történelmi Társaság (elnöke Szergej Nariskin az állami duma elnöke is) égisze alatt létrehozott szakmai munkacsoport először egy listát készített az orosz történelem vitatott kérdéseiről (Az orosz történelem vitás kérdései, Oroszvilag.hu, 2013. június 11.), majd kiadott egy munkaanyagot az oktatási „standard”-ról.

Ez utóbbi világos képet ad az orosz állam mint megrendelő szándékairól, egyszersmind a tudományos közösség megfelelési hajlandóságának fokáról, egy „egységes” történetszemlélet lehetőségeiről.

Ha jól sül el, akkor hozzásegíti Oroszországot a maga legitimációs ideológiájához. Nincs szó arról, hogy az oroszok egy darab egységes tankönyvcsaládot kívánnának bevezetni történelemből. (Ezt Szergej Nariskin egyértelműen kizárta.) Egy egységes történetszemléleti „minimumot” azonban minden tankönyv számára elő kívánnak írni, világossá akarják tenni a történelemtanítás prioritásait, értékszempontjait és szellemiségét.

A fentiekben említett „standard” elvi alapvetésének legfontosabb tételei a következők:

– a kultúrantropológiai megközelítés dominanciája az eddigi politikatörténeti helyett,

– kiemelt figyelem a szellemi és kulturális élet eredményeire,

– a soknemzetiségű és sokhitvallású népnek mint az orosz történelmi múlt egyik legjelentősebb sajátosságának a kiemelése,

– az egyes személyiségekhez, folyamatokhoz és jelenségekhez való tudatos értékviszony kidolgozása, – a tankönyvnek navigátorként kell működnie, és – különösen a felső két osztályban – már az önálló választásokat és elemzéseket kell előkészítenie.

Ezekhez a módszertani jellegű meggondolásokhoz kapcsolódik az utolsó pontban egy sor konkrétabb szemléleti útmutatás. Csupán felsorolásszerűen:

1. A patriotizmus, az állampolgáriság és a nemzetek közötti tolerancia.

2. A hibákat is feltáró hazafias eszmeiség, amelynek alapján ki kell alakítani „az összoroszországi állampolgári identitást”.

3. Lényeges az állampolgári aktivitás, a civiltársadalom történelmi bemutatása, de mindenfajta „extrémizmus” (terror, sovinizmus, messianizmus) nélkül.

4. A katonai sikerek a hazafias nevelés fontos részét képezik, de idetartozik az „oroszországi szocium” kialakulása és elterjedése is.

5. „Nagy ország nagy múlttal rendelkező állampolgárai vagyunk.” „Alá kell húzni, hogy az Oroszországi Birodalom pozitív jelentőségű volt a benne élő népek számára.” Nem kell elhallgatni a múltbéli tragédiákat sem, ám a lényeg, hogy ezeket Oroszország mindig leküzdötte.

6. A kultúra anyagának bővítése, főként a mindennapok kultúrájának bemutatásával.

7. „A különféle vallások, elsősorban a pravoszláv, történetének rendszerszerűen kell szerepelnie a tankönyvekben, és át kell hogy itassa azok teljes tartalmát.”

8. A forradalmak, polgárháborúk nem összeesküvések eredményei, hanem objektív történelmi érdekellentétek hívták őket életre.

A „standard” hét nagy periódusra bontja az orosz történelmet, kismértékben eltérve az eddigi periodizációktól. Különálló, „egyenértékű” periódus a Kijevi Rusz egészen a XV. század legvégéig, a XVI–XVII., a XVIII., valamint az egész XIX. század (beleértve még a XX. század elejét is). A legváratlanabb a XX. század három, szintén azonos „értékű” szakaszra bontása: 1917–1945, 1945–1985, 1985–2012. Szembeszökő tehát a „hosszú” XIX. század viszonylagos szakaszolatlansága, valamint a közelmúlt történetének hangsúlyos interpretálási igénye (miközben a putyini periódusról gyakorlatilag egy szó sem olvasható a kifejtő részben).

A munka a részleteket illetően még folyik, de már a jelenlegi anyag alapján is megfogalmazható, hogy offenzív szemléletű tankönyvcsalád készül, amelyen végigvonul Oroszország nagysága, történelmi (világtörténelmi) teljesítménye. Mindez a folytonosság történetszemléleti keretein belül, ahol a szovjet rendszernek sem vitatják a történelmi szerepét, sőt hangsúlyozzák „utolérő” fejlődésének, a „sztálini szocializmus” modernizációjának eredményeit (miközben a sillabuszban Lenin történelmi teljesítményéről nem esik szó), amelynek mintegy csúcspontja a nagy honvédő háború egyetemes emberi jelentőségű sikere. Ebből a logikából következik, hogy a Szovjetunió 1960–70-es évekbeli történetét az addigi orosz történelem legkiemelkedőbb periódusának minősítik.

Ehhez hozzájárul egyfajta mennyiségi szemlélet, amely az orosz/szovjet birodalom kiterjedése, nagysága felől hajlamos annak sikerességét nézni. Nagyon hangsúlyos az integrálási szándék. Az anyagban visszatérően ismétlődik a birodalom mindenkori egységének gondolata, amelynek célja a mai korosztályok ezen alapuló identitástudatának kifejlesztése, erősítése, az „oroszországi szocium” alapkategóriává emelése – amellett, hogy a másság iránti befogadásra nevelés is hangot kap. Lényeges mozzanat, hogy a káoszt legyűrő és az egységet biztosító rendteremtés zálogát a mindenkori erős központi hatalomban találják meg – még a XVI–XVII. századi autokratikus formájában is. Ebben a folyamatban a pravoszláv egyház történelmi tevékenységének cementező szerepet tulajdonítanak.

Az úgynevezett „orosz sajátosságok”, a „sajátos orosz út” problémaköre ellentmondásosan, nem koherens módon interpretálódik a szövegben. A XVI–XVII. század esetében „az önelvűség” objektív adottságként manifesztálódik, míg I. Pétertől kezdve az orosz/szovjet történelem sajátos, a Nyugatot beérni/leelőzni hivatott állandó előrerohanások és visszatáncolások soraként íródik le, amelynek nem világosan kifejtettek az egyetemes történeti törvényszerűségei és hazai történeti specifikumai, illetve ezek szimbiotikus viszonya.

Akárhogy is, az új orosz történelemtankönyvek számára írt „Történeti-kulturális standard” a tradicionális orosz történetszemlélettől számos ponton eltérő, metodikai szempontból több újítást javasló, egy sikeres Oroszország képét kínáló szakmai sorvezető. A totalitariánus elméletet, a Hitler–Sztálin-azonosságot hirdető és a nagy honvédő háború jelentőségét relativizáló mai magyar neo-hidegháborús történészek nem sok muníciót találnak maguknak ebben az új orosz tankönyvi koncepcióban. Mi, ruszisták, pedig majd lefolytatjuk a magunk vitáját orosz kollégáinkkal a szakma sáncain belül. Amúgy is nyitott kapukat döngetünk: az anyag ott van a világhálón, bárki, aki tud oroszul, olvashatja, kommentárokat fűzhet hozzá.

 

 

(Eredetileg megjelent: Népszabadság, 2013. 07. 22.)

Cimkék: Oroszország, történelemtankönyv, legitimáció,
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat