OROSZVILAG.HU


A Molotov-Ribbentrop paktum

Címlap » Történelem
  |  2010-04-22 08:35:33  |  
Krausz Tamás

A Molotov-Ribbentrop paktum

A Győzelem 65. évfordulójára I. Krausz Tamás tanulmánya

 A Molotov-Ribbentrop paktum

 

              

Néhány megjegyzés a Molotov-Ribbentropp paktum értelmezéséhez

 

  

Hamisítás – de mi végre?

 

Alig pár hónappal ezelőtt, a  szovjet-német megnemtámadási szerződés 70. évfordulójának apropóján a fél világ az egyezmény egy új értelmezésének lehetőségéről vitázott. Az egyidejűleg elindított polémia tétje és célja az volt, hogy a szovjet-német megnemtámadási egyezményt a II. világháború kirobbanásának, a „totalitariánus diktatúrák közös felelősségének alapvető dokumentumaként mutassák be”.[1] Nyilvánvaló, hogy egy irányított felülvizsgálat zajlik. Hiszen ki kételkedhetne abban, hogy a Szovjetunió és a náci Németország viszonyát mindenféle „taktikai együttműködés” ellenére alapjában és lényegében mindig az ellenségeskedés határozta meg? Azt gondoltam, evidenciának számít, hogy a hitlerizmus már születése pillanatától fő ellenségeként a „judeo-bolsevista” Szovjetuniót, a marxizmust határozta meg, hiszen a nácik ezt képviselték a Mein Kampftól az 1937-es  legnépszerűbb propaganda-kiadványukig, a Der Ewige Jude-ig és tovább…, amit mindig és következetesen deklaráltak is nyilvános gyűléseken vagy rendezvényeken, 1941. június 22-től pedig gyakorlatilag is bizonyítottak. Mi végre kell ilyesfajta evidenciát a történetírásnak „felülvizsgálnia”? A rendszerváltás előtt szinte senkinek nem jutott eszébe, komoly történésznek meg pláne, hogy a paktum megkötése a szovjetek részéről egy előre elhatározott terv eredménye lett volna. Semmiféle olyan hiteles forrás, dokumentum nem létezett és nem létezik, amely ezt alátámasztaná, noha – mint jelezni fogjuk - hamis dokumentumok fabrikálására sokszor történt kísérlet az utóbbi húsz évben, de rövid úton fény is derült azok manipulációs jellegére.

Magyarországon ez a vita oly szánalmasan játszódott le a politikai napi- és hetilapokban, tv-és rádiócsatornákon, hogy az embert nagyon elgondolkodtatja a mainstream történetírás hazai színvonalának hanyatlása tárgyában. 20-30 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt már, hogy a magyar történetírás képviselői egy nagy nemzetközi történészvitához kapcsolódva megengedhették volna maguknak, hogy a frissen megjelent új forrástömegeket egyszerűen negligálják egy-két fabrikált dokumentum kedvéért és csak az ideológiai fantazmagóriáikat ismételgessék. Ma ott tartunk, hogy ez lehetséges.[2] Az abszurd koncepciók, legfőképpen annak meghirdetése, hogy a II. világháború kitörése a paktumból ered és így az jórészt Sztálin felelőssége, arra szolgál, hogy a hóhér és az áldozat között a különbségeket eliminálja. Nem csoda, ha számukra a tudomány területén szokásos érvelés és vizsgálódás minden jelentőségét elveszítette. Csupán kihirdetik az új „végeredményt”. Persze hasonló tárgyban és hasonló szerzőkkel szemben már korábban mások is rámutattak a „történelemátírás” jelzett módszerének rendkívül káros voltára, amely a tudomány zászlaja alatt bevonult a hazai médiába is és eluralta azt szinte minden ellenállás nélkül.[3] A dokumentumok, a levéltári források nyílt és cinikus semmibe vétele, az elméleti képzetlenség és tájékozatlanság e korlátlan burjánzása, a minden tudományos megfontolás pökhendi félredobása a széles nyilvánosság előtt, sajnos nemcsak az említett szerzők hitelességét ássa alá, hanem kárt tesz magának a történetírásnak is, mert a fontos szakmai viták helyett a délibábos, politikai intenciójú „történeti” publicisztika útvesztőibe tereli a szakmai kérdések komoly tárgyalását.

Eleve politikai céllal keletkeztek magában Oroszországban is a nemzetközi kihatású – egymással persze bizonyos értelemben összefüggő - hamisítások, amelyeket nagy dérrel-dúrral  Magyarországon és Kelet-Európában is elpufogtattak. Ismert, hogy a nagy honvédő háború történetének alapvető meghamisítása sok évvel ezelőtt elkezdődött, még valamikor a 90-es évek elején, amikor Goebbels cinikus ötletét, miszerint a náci Németország csak preventív háborút indított a Szovjetunió ellen, úgymond, a szovjetek akartak elsőként támadni, könyv formában, kicsit „kiszínezve” piacra dobták Moszkvában. A 2003-ban elhunyt híres író, Vlagyimir Bogomolov így vélekedett az esetről: „Még 1993 elején tudomásomra jutott, hogy V.B. Rezun katonaszökevény (Szuvorov) könyveit „fentről” szorgalmazzák és részben (olcsó papír rendelkezésre bocsátásával) szponzorálják.”[4] Magyarországon is mindjárt akadt a hamisításnak földi apostola.[5] Legalább ilyen népszerű volt az a nyilvánvalóan hamis dokumentum („Generalnoe szoglasenyije” – tábornoki egyezmény) , amelyet a Pamjaty nevű szélsőségesen nacionalista és antiszemita szervezet vezetője, Dmitrij Vasziljev mutatott be 1999-ben Moszkvában. A „dokumentum” azt volt hivatva bizonyítani, hogy az NKVD Állambiztonsági Főigazgatósága és az NSDAP állambiztonsági főhivatala (Gestapo) kölcsönös együttműködésre lépett, kölcsönös segítséget  nyújtottak egymásnak. A dokumentum, amely oly mértékben volt hamisítvány, hogy szerzői kénytelenek voltak a sok képtelenség miatt „újraszerkeszteni” és újra közreadni, azt a sztorit adta elő, hogy az NKVD és a Gestapo közösen kívántak fellépni a „zsidó fenyegetés” ellen. Még könyvek is keletkeztek a képtelen hamisítást igazolandó.[6] Sajnos Magyarországon is gyökeret vert a hamisítás „rendszerváltó iskolája”.[7]

Egyértelműnek tűnik tehát, a hamisításoknak az a célja, hogy a Szovjetunió, az államszocializmus történetét újra és újra diszkreditálja,  kriminalizálja azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az új polgári rendszer ideológiai legitimációját erősítse Kelet-Európában és a szovjet utódállamokban. De vajon ez volna-e az  alapfeladata a történetírásnak? Ha igen, akkor a jelzett prezentista történetfelfogás és „szakmai” teljesítmény feltétlenül dicsérendő, mert kiszolgálja a hatalmi elit valamely csoportosulásának ideológiai szükségleteit, igényeit. Ám ha valami más a történetírás alapfeladata, például az adott kérdéskör új forrásainak a kutatásba való bevonása (még akkor is, ha e források orosz nyelven találhatók), akkor az ideológiai „ügyeskedések” kívül állnak a tudományként felfogott történetíráson. Alábbi rövid írásom a címben jelzett témakört igyekszik visszaterelni a források által alátámasztható tények birodalmába.

 

A paktum történelmi feltételeiről 

 

A történetírás megnyugtatóan tisztázta, hogy a szovjet-német megnemtámadási szerződés megkötésének három alapvető oka volt, melyeket feltétlenül figyelembe kell vennünk, ha a paktum történelmi jelentőségét, „értékét” meg kívánjuk ítélni.[8] (Németország részéről a szándék nyilvánvaló volt: nem akart két fronton harcolni.) Ránki György a II. világháború történetével foglalkozó jeles és terjedelmes művében már az 1970-es évek elején megfogalmazta azt a történetírói konszenzust, amelynek napjainkban történő felülvizsgálatára fentebb utaltam. Érdemes Ránki álláspontját hosszabban idézni, mert később a magyar történetírásban ez a pozíció alapjait tekintve gyökeret eresztett, ám napjainkban e gyökerek kivágása került napirendre. „A müncheni egyezmény után – melyben Anglia és Franciaország kormánya a béke megmentésére hivatkozva feláldozta a csehszlovák szövetségest, s hallgatólagosan elismerte a német hegemóniát Dél-Kelet-Európában, terjeszkedési törekvéseit Kelet felé ösztönözve – a szovjet kormány korábbi politikájának módosítására kényszerült. Míg korábban az antifasiszta harc gondolatától vezetve kizárólag a nyugati hatalmakkal való szövetség építésén fáradozott, 1939 tavaszától óvatosabb politikát folytatott, nehogy a nyugati hatalmak egyedül kényszerítsék bele a Németország elleni háborúba. Miután a nyugati hatalmak 1939 nyarán tárgyaláson sem mutattak hajlandóságot érdemleges katonai szerződésre, a szovjet kormány elfogadta Németország ajánlatát a megnemtámadási egyezmény megkötésére.”[9]  

Összefoglalóan. 1. A paktum szovjet aláírásának (és titkos záradéka[10]) döntő oka - a nyugat-európai nagyhatalmak ún. megbékéltetési politikája Hitler hatalomra jutása után, amely a müncheni egyezményben csúcsosodott ki. Ez a nyugati politika mindvégig, egészen a háború kitöréséig ( kísérlet egy „második Münchenre”) fennmaradt, mégpedig a náci birodalom  példátlanul agresszív terjeszkedése ellenére: az Anschluss, Csehszlovákia feldarabolása, az I. és II. bécsi döntés, Danzig. Anglia és Franciaország mindenfajta nemzetközi szerződés és egyezmény ellenére csaknem mindent lenyelt, amit Hitler eléjük tett.  

2. A szovjet vezetőség minden kísérlete, hogy Lengyelországgal és általában a kelet-európai kisállamokkal bármiféle szövetséget kössön, meghiúsult. Beck lengyel külügyminiszter  - hiába az erős francia nyomás - még akkor sem fordult a szovjetekhez kölcsönös segítségnyújtási szerződés megkötése érdekében, amikor 1939. augusztus 23-án Ribbentropp megérkezett Moszkvába: „még mindig az volt a szilárd meggyőződése, hogy egy független Lengyelország nagyobb eséllyel jut egyezségre Hitlerrel. Úgy vélte, Szovjet-Oroszország kezd elfordulni Európától, és ez jó hír volt számára.”[11] 

3. Sztálin a „kollektív biztonság” megteremtésére irányuló politikájának általános elutasításával párhuzamosan egyre fenyegetőbb problémának érzékelte, hogy a Szovjetunió a nemzetközi politikai erőtérben végletesen elszigetelődött. Ráadásul Sztálin tudta (hiszen éppen ekkor zajlott a Vörös Hadsereg lefejezése, a „megbocsáthatatlan bűn”), hogy a Szovjetunió nincsen felkészülve a háború megvívására.1939-ben a háború időpontjának kitolása számára élet-halál kérdésnek tűnt, hiszen München után egyértelmű volt, hogy Hitler kelet felé fordul. A kritikus történetírás sem kérdőjelezi meg az egyezmény megkötésének elkerülhetetlenségét, elismerve, hogy a szovjet kormány végső soron csak az egyezmény és  a háború között választhatott. Ám hogy a paktumot a „bölcsesség” és az előrelátás (mint a szovjet történetírás általában) vagy a kényszerűség és korábban elkövetett hibák termékének tekintjük-e, az nyilvánvalóan történetszemléleti és kutatói elkötelezettség dolga.[12]  Ám ezek az okcsoportok olyan történelmi összefüggések láncolatát foglalják magukban, amely önkényesen nem bontható szét.

 

A lengyel-balti harakiri

 

A mostanában Oroszországban publikált levéltári források is egyértelműen megerősítik a „régi” evidenciát, hogy a balti államok és Lengyelország hatalmi elitjeinek meghatározó csoportosulásai  még 1939-ben is a Szovjetuniót tartották egyes számú ellenségnek, nem pedig a náci Németországot. A szovjetek számára pedig balti államok, mint eredendően antant-teremtmények német befolyás alatt egy háború esetén katonai-stratégiai szempontok miatt képeztek fontos térséget: elzárhatták volna a Balti Flottát és a Wehrmacht kedvező helyzetből támadhatta volna Leningrádot. A szovjetek ezen okokból kifolyólag ragaszkodtak a szomszédos balti államok semlegességéhez. Ezt megerősítendő a Szovjetunió még 1939 tavaszán is kísérleteket tett arra, hogy a nyugati nagyhatalmakkal együtt garanciákat adjon a balti államoknak - de sikertelenül. Még folytak a tárgyalások Angliával és Franciaországgal, amikor június 7-én Lettország és Észtország megnemtámadási szerződést kötöttek a náci Németországgal. (Tehát az első „megnemtámadási szerződést” nem is a Szovjetunió kötötte meg a náci Németországgal!) Ezt követően az Abwehr főnöke, Canaris tengernagy és a Wehrmacht szárazföldi csapatainak vezérkari főnöke, Franz Galder tábornok tett látogatást a térségben. Miközben Németország pozíciói szemmel láthatólag megerősödtek a balti államokban, a szovjet vezetők régi félelmeiket látták igazolódni: a Baltikum felvonulási térséggé válik egy Szovjetunió elleni támadás számára. Ebben a helyzetben merült föl ismét, hogy a Szovjetunió vagy háborúba lép gyakorlatilag egyedül vagy egyezségre lép Németországgal.[13] Mind a szovjet vezetők, mind a nyugatiak kezdettől fogva így is értelmezték a paktumot: a moszkvai angol követ, Sir Stanford Cripps 1941. szeptember 27-i  bizalmas beszámolójában (amely novemberben került Sztálin, Molotov, Berija és Merkulov elé) így tájékoztatta főnökeit: „Semmiféle kétség sincsen a tekintetben, hogy a paktum aláírásának közvetlen oka, ahogyan ezt nem egyszer a szovjet vezetők közölték, az a kívánságuk, hogy kívül maradjanak a háborún. Ezt úgy tartották megvalósíthatónak, legalább is egy időre, hogy megkötik az egyezményt Németországgal.”[14] 

A londoni észt képviseleten dolgozó szovjet ügynök még 1939. augusztus 1-én is azt jelentette a szovjet felderítés megfelelő instanciájához, hogy Angliában „különösen gyakran közölnek értesüléseket az erős német befolyásról Észtországban és Lettországban a Mediterranean Press Agency-n keresztül, amely Párizsból kapja az információt és kapcsolatban van a szovjetekkel is.”

 

[15] A balti államok német „ellenőrzésének” tényeit reflektáló felderítési dokumentumok különösen fontosak azért is, mert jól jelzik, hogy mit tudhatott Sztálin valójában a Szovjetunió „bekerítésének” tényeiről. 

Természetesen itt egy hosszabb folyamatról volt, vagyis a kelet-európai kis államok és Lengyelország fent jelzett attitűdjére Sztálin és kollégái nem hirtelen, 1939-ben jöttek rá. Évek alatt formálódott meg az a lengyel álláspont, amely a lengyel érdekeket - meglepő és kitartó vaksággal - a náci Németországhoz kötötte a Szovjetunió és Litvánia ellenében. Gondoljuk meg, hogy a lengyel hatalmi elit még 1939 augusztusában is szemben állt egy olyan angol-francia-szovjet katonai egyezséggel, amely magában foglalta volna Lengyelország katonai védelmét is, ami kis részben magyarázta az angolok és franciák moszkvai tárgyalásainak lagymatagságát 1939 augusztusában. Ha a forrásokat nézzük, kiviláglik, ennek a szovjetellenes gondolatkörnek és politikai praxisnak mély gyökerei voltak. Már 1933 októberében, amikor a Népszövetség a hitleri Németországgal szembeni szankciókra készült, mert Németország a leszerelési konferenciáról visszahívta képviselőit, Lengyelország a szankciók ellenzéséről biztosította a náci birodalmat és javaslatot tett egy, a Szovjetunióval szembeni szövetségre, amely még a náci vezetők számára is túlságosan radikális javaslatnak tűnt. Végül azonban 1934 januárjában aláírtak egy közös német-lengyel deklarációt a viták békés rendezéséről. Amikor pedig a Szovjetunió 1934 szeptemberében a balti államok sérthetetlenségéről akart Lengyelországgal egy deklarációt aláírni, Lengyelország ezt német nyomásra és Varsó litvániai területi igényei miatt elutasította. A lengyel vezetők Párizst is olyan értelemben informálták, hogy Lengyelország kész sorsát Németországhoz kötni. Lengyelország abban is követte a náci Németországot, hogy amikor az európai határok konkrét „felülvizsgálata” megkezdődött, 1938 márciusában a Litvánia határainál húzódó demarkációs vonalon szervezett provokáció keretében utlimátumot nyújtott át a litván vezetőségnek háborús fenyegetés ellenében, hogy ismerje el hivatalosan az 1920-ban a lengyel hadsereg által elfoglalt és 1922-ben annektált területeket. És Lengyelország hatalmi elitje akkor tette fel a koronát erre a dicstelen történelmi szerepre, amikor a náci Németország Csehszlovákiát feldaraboló agressziójában részt vett, elragadván a Cieszyn-i (Teschen) területeket.[16] A lengyel hatalmi elit „bölcsessége” legfeljebb a magyaréhoz hasonlítható.

Lengyelország más kelet-európai országokkal kapcsolatban általában is a németekkel való kapcsolatait tartotta meghatározónak. 1935 áprilisában  egy Romániából származó titkos távirati közlés alapján (a dokumentumon közelebbről nem meghatározott napon, de abban a periódusban, amikor Göring Varsóban járt) Sztálint egy jelentésben arról informálták, hogy Lengyelország és Németország mindent elkövetnek, hogy a szovjet-román tárgyalások a kölcsönös támogatásról megszakadjanak. „Április 20-án a lengyelek azzal fenyegetőztek, hogy megszakítják a lengyel-román szövetséget”, amennyiben Románia „nem a Németországhoz való közeledés irányvonalát folytatja. A román király közölte a lengyelekkel, hogy nem köt paktumot a Szovjetunióval Németország és Lengyelország nélkül…A király kész Németországgal az aktív közeledés politikáját folytatni.” Továbbá a Szluckij, a Belügyi Népbiztosság Állambiztonsági főparancsnokság Külföldi Ügyek Osztályának parancsnokhelyettese által jegyzett dokumentum arra is felhívta a szovjet vezető figyelmét, hogy a német és lengyel tábornoki törzsek között egy, a Szovjetunió ellen irányuló konvenció köttetett.”[17]

Más, későbbi olyan dokumentumok is szép számmal Sztálin asztalára kerültek, amelyek a lengyel kormány és a balti államok szovjetellenes politikai stratégiáját tükrözik és amelyek mindenféle „kétoldalú paktum” megkötését ellenzik a Szovjetunióval a náci Németországgal való jó viszony megőrzése érdekében. Példának okáért szintén Szluckij küldte Sztálinnak, Molotovnak és Vorosilovnak 1937 szeptemberében annak a titkos jelentésnek a másolatát, amelyet az észtországi lengyel nagykövet küldött a lengyel külügyminiszternek 1937. július 8-án. A dokumentum arról informál, hogy egy észt katonai forrás azon híresztelések alapján, hogy a másik két balti állam politikai javaslatokat kapott a Szovjetuniótól, amelyek a kapcsolatok javítását célozták, az észt álláspont e tárgyban egyértelmű. Ez konkrétan abban áll, hogy „ami a Moszkvával való szorosabb (észt – KT) kapcsolatokat illeti kétoldalú paktumok formájában, Észtország semmilyen kombinációba nem fog beleegyezni”.[18] Egy másik, 1937. augusztus 31-én keltezett titkos dokumentum, a lengyel vezérkar 2304/2/37 számú direktívája[19] már „bármiféle Oroszország megsemmisítéséről” fantáziált, a gyakorlati célok tekintetében a lengyel katonai felderítés az emigráns elemekből szeparatista mozgalmakat kívánt létrehozni, hogy azok felhasználásával a Kaukázust, Ukrajnát és Közép-Ázsiát elszakítsa a Szovjetuniótól.[20]  E Párizs központú szervezőmunkában őszintén, nem kertelve az emigráns „nacionalista radikalizmusra” tették a hangsúlyt, ahogyan a titkos dokumentum orosz- és szovjetellenes célok kapcsán fogalmaz: „Pilsudki stílusában”[21]. Mindez Sztálint és a szovjet vezetőket mélyen elgondolkodtathatta a lengyel politika valódi szándékait illetően – felidézve nyilván az 1920-as esztendő „csalódásait” is. 

A lengyel politikához hasonlóan a balti országok vezetői is annak az illúziónak a fogságában voltak, hogy anélkül egyensúlyozhatnak a náci Németország és a Szovjetunió között, hogy a nagyhatalmak elnyelnék őket. Ám a paktum titkos záradéka megmutatta, hogy háború idején a katonai-stratégiai érdekek minden más érdeket „überelni” fognak.[22] A paktum, amely a Baltikum annektálásának perspektíváját magában foglalta, 1940 késő tavaszán azért vált aktuálissá, mert radikálisan megváltozott a katonai helyzet. Norvégia és Dánia után a náci Németország Franciaországot kívánta elintézni. A Szovjetunió a megváltozott katonai feltételrendszer közepette előretolta határait gyakorlatilag Németországig. Ebbe a megfontolásba illeszkedett, hogy 1941 júniusában a párt Központi Bizottsága és a Népbiztosok Tanácsa határozatának („A Litván, a Lett és az Észt SZSZK szovjetellenes, bűnözői és társadalmilag veszélyes elemektől való megtisztításának intézkedéseiről”) megfelelően megkezdték azoknak a társadalmi csoportoknak a deportálását, amelyek potenciálisan a szovjetellenes erők táborát vezethették vagy erősíthették volna. Az NKVD vezetősége által kidolgozott határozat, amely kutyafuttában készült, először csak Litvániára vonatkozott, majd a dokumentumba később, az utolsó percben kézzel írták bele Észtország és Lettország nevét. Meg kell jegyezni, hogy a Baltikumban a magántulajdonos, a kapitalista rendszerhez kapcsolódó társadalmi csoportok nem egyszerűen társadalmi háttérül szolgáltak kormányaiknak, hanem olyan szövetségest láttak a náci Németországban, amely garantálhatta a kapitalizmus fennmaradását az államszocializmust bevezető Szovjetunióval szemben.[23]  (Más kérdés, hogy a Baltikum hirtelen „szovjetizálása” és a vele járó deportálások olyan csoportokat is a németek oldalára állítottak, amelyek egyébként talán semlegesek lehettek volna.) A Szovjetunió elleni náci német támadással szinte egyidőben a litván nagyvárosokban, majd Lettországban és Észtországban is a helyi „aktív nemzeti erők” által végrehajtott véres antikommunista és antiszemita leszámolások kezdődtek, amelyek beleáramlottak a németek által megszervezett holokauszt folyamába és amelyekről később – már az „eredményeket látva” még az Einsatzgruppe „A” parancsoka is nagy elismeréssel jelentett Berlinnek.[24]

 

A megítélés mércéjéről  

 

A paktum és a titkos záradék megítélésének problémáját el kell választani az 1939. szeptember 28-i német-szovjet barátsági szerződés megítélésétől. Noha a paktum megítélése során sem adtuk át magunkat az „átmoralizálás” régi ideologikus szokásának, és racionális-történeti kiindulópontokat kerestünk és vázoltunk föl, ugyanakkor a „barátsági” szerződés a háború elején a semleges szovjet magatartást besározta. Természetesen a „barátság” emlegetése a sztálini diplomáciában nem szolgált másra, minthogy a németeket megnyugtassa afelől, hogy a Szovjetunió betartja a megnemtámadási egyezményben előírtakat. De mindennek ellenére a „barátsági szerződés”, az antifasiszta propaganda leállítása katasztrofális hatással volt a Szovjetunió önvédelmére, az egész nemzetközi munkásmozgalomra és antifasiszta nyilvánosságra. E szerződés mind a mai napig ideológiai eszközül szolgál azok számára, akik a szovjet-német együttműködés dimenzióit az eredeti határokon messze túlviszik azzal a céllal, amelyet jelen írás keretei között fentebb felvázoltunk. A megítélés konszenzusos mércéje Churchill fentebb említett rádióbeszéde lehet, amelyben a paktumot, illetve következményeit így ítélte meg: „Oroszország az önérdek hideg politikáját követte. Mi azt kívántuk volna, hogy az orosz hadseregek a jelenlegi vonalon mint Lengyelország szövetségesei álljanak, ne mint támadók. De az a tény, hogy az orosz hadseregek ezen a vonalon állnak, ez nyilvánvalóan szükséges volt Oroszország biztonsága érdekében a náci fenyegetés ellenében. Mindenesetre ez a vonal ott van és létrejött egy keleti front, amelyet a náci Németország nem mer megtámadni.”[25] Igen, a 30-as évek olyan korszak volt, amikor az egymásnak feszülő nacionalista nemzetállamok vélt vagy valós érdekei – láttuk ezt a lengyel-balti összefüggésben is vagy a müncheni politikában - önsorsrontó módon minden józan számításnál, minden más megfontolásnál erősebbnek bizonyultak. Valójában az „önérdek hideg politikája” már senkit nem érhetett meglepetésként 1939-ben. Nem volt ugyanis egyetlen állam sem Európában, amely korlátozta volna önmagát. Amikor a náci Németország 1941. június 22-én végül megtámadta a Szovjetuniót, maga tépte szét a paktumot. Utólag a paktumot úgy beállítani, mint valamiféle stratégiai szövetség dokumentumát, amely „logikusan” következett a „totalitariánus diktatúrák” természetéből, nem több tehát, mint közönséges történelemhamisítás, a történetírás „pamfletírássá” züllesztése.



[1] E jelenség leleplezése és cáfolata érdekében az oroszországi levéltári források közreadása mellett sokat tett az Isztoricseszkaja Pamjat’ alapítvány, illetve igazgatója, A.P. Djukov: Pakt Molotova i Ribbentropa v voproszah i ot vetah. Fond Isztoricseszkaja Pamjat’, Moszkva, 2009. Azonban a vita egyértelműen megmutatta az alapvető ellentmondást: míg egyfelől az oroszországi levéltárak jóvoltából e témakörben óriási mennyiségű levéltári anyagot szabadítottak fel és publikáltak, addig  másfelől az egész vitában  - Amerikától Európáig – a levéltári források játszották a legkisebb szerepet. Még furcsább, hogy Európában minél keletebbre jövünk, annál kevésbé számít a levéltári források jelentősége. A politikai-legitimációs cél errefelé talán még egyértelműbb, mint nyugatabbra: a világháborúért való felelősség egy részét le kell Hitler válláról venni és áttenni Sztálinéra, azzal a céllal, hogy elhallgassuk a nyugati hatalmak „megbékéltetési politikájának” (1934-1939) történelmi felelősségét a náci Németország felemelkedésében, uralma kiterjedésében, a világháború kitörésében.

[2] Minden szakmai elkötelezettségnél erősebb vonzása van a politikai intenciójú légvárépítésnek és szakmai köntösben jelentkező – jobb szó híján - politikai kóklerkedésnek, melynek két nagy mestere Magyarországon Ungváry Krisztián és Karsai László. Ám hiába vonult fel velük szemben szinte a teljes szakma, jól bírták szuflával az ideológiai bozótharcot. Ld. a vita anyagát: Mitrovits Miklós: Egy paktum furcsa évfordulója. Élet és Irodalom, LIII. 36. szám, 2009. szeptember 4.
Ungváry Krisztián: Egy paktumról. Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 38. szám, 2009. szeptember 18.
Mitrovits Miklós: A történelem átértelmezése? Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 39. szám, 2009. szeptember 25. 16.
Ungváry Krisztián: Hét pont, Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 40. szám, 2009. október 2.
Karsai László: Időutazás Hitlerrel, Sztálinnal és Trockijjal, Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 40. szám, 2009. október 2.; Sz. Bíró Zoltán: Érvek és paktumok, Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 41. szám, 2009. október 9.;

Székely Gábor: Egy vita margójára, Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 43. szám, 2009. október 22.;
Karsai László: Vélemények és tények, Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 48. szám, 2009. november 27.

Ungváry Krisztián: A bolsevik gyakorlat, Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 49. szám, 2009. december 4. Mint a vitából kiderül, Ungváryt az sem zavarta, hogy ellenfelei bebizonyították, koncepciója egy nem létező dokumentumra épül vagy azt hogy Sztálint nem mozgathatta a világforradalom koncepciója a 30-as évek második felében, mert éppen attól a koncepciótól vonult vissza. Ilyen horderejű tévedésekért bizonyára egy közönséges egyetemi vizsgán sem lehetne sikeresen túljutni.

[3] E szerzőkkel szemben minderre már évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet Sipos Péter egy tárgyszerű vitairatában: Hozzászólás egy sajátos recenzióhoz. Élet és irodalom, 2005. március 11.

[4]  Idézi I. Szmirnov: Barna partedli az aranyifjúnak. Eszmélet, 84. sz. 192.o.

[5] Ugyanaz a történész, aki minden orosz-szovjet tematikájú problematikához hozzászól, anélkül, hogy valaha látott volna orosz nyelvű forrást, igen határozottan foglalt állást már sok évvel ezelőtt is. Ld. ennek lelepleződését az Eszmélet folyóiratban,  Werth Mark: Az Ungváry jelenség. Eszmélet (2002 ősz) 55. sz. és a témakör Kerekasztal vitáját ld. Konok Péter - Krausz Tamás - Sipos Péter - Ungváry Krisztián - Vargyai Gyula - Zeidler Miklós: Magyarország és a II. világháború. 61. (2003. tavasz)

[6] Ld. e hamisításról és annak hatásairól Djukov id. m. 21.o. skk.  

[7]  A paktum kapcsán Ungváry Krisztián  importált Magyarországra egy ilyesféle koncepciózus hamisítást, amely egy 1939. augusztus 19-i soha el nem hangzott Sztálin-beszédre épül, amelyet Mitrovics Miklós írásával helyezett szembe az idézett vitában. Vö. Ungváry K.: Egy paktumról. Élet és irodalom, 2010. szeptember 27. Sz. Biró Zoltán rekapitulálta vitacikkében az eredeti tényállást, miszerint a „Sztálin-beszéd”, pusztán fantazmagória, és egy hamis „dokumentumra” tudományosan nem építhető fel semmiféle koncepció, legalább is nem illik ilyesmivel kísérletezni. Sz.Biró Zoltán: Érvek és paktumok. Élet és irodalom, 2009. okt. 9. 41. sz. Mindez Ungváryt még csak el sem gondolkodtatta, kritikusa írására egyszerűen egyetlen szót sem vesztegetett. Vagyis, ha a dokumentum nincsen is, a koncepció marad. Mi mást neveznek történelemhamisításnak?

[8] Ld. erről például: Geoffrey Roberts: Stalin’s Wars. From World War to Cold War, 1939-1953. Yale University Press, New Haven and London, 2006.

[9] Ránki György: A második világháború története. Budapest, Gondolat, 1973. 7.o.

[10] Hogy a paktum záradéka mennyiben volt titkos Anglia és az USA számára, azt jól mutatja, hogy

a paktum 70. évfordulójára rendezett moszkvai történész-konferencián bejelentették: még a paktum aláírásának napján a titkos záradékról az amerikaiak is tudomást szereztek egy a moszkvai német követségen dolgozó amerikai hírszerzőn keresztül.  Nem véletlen, hogy a paktumot tulajdonképpen Churchill is védelmébe vette  már néhány héttel az egyezménye megkötése után a brit alsóházban, amikor úgy vélekedett,   még mindig jobb, hogy a Vörös Hadsereg állomásozik a vitatott határoknál és nem a Wehrmacht került közelebb a szovjet területekhez.

[11] A.J.P. Taylor: A második világháború okai.  Bp., Scolar Kiadó, 1998. 311.o.

[12] Vö. Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. Budapest, História Könyvtár, MTA TTI, 1997. 430.o. és Sipos Péter: A II. világháború és az azt követő békék. Bp., IKVA, 1991. 25-35.o.

[13] Vö. Djukov id. m. és O. Ken-A. Rupaszov: Moszkva i sztrani Baltyii: Opit vzaimootnosenij, 1917-1939 gg. – Sztrani Baltyii i Roszszija: obscsesztve i goszudartsztva. Moszkva, 2002.

[14]  Pribaltyika i geopolityika. 1935-1945. Raszszekrecsennie dokumenti Szluzsbi vnesnyej razvedki Roszszijszkoj Federacii. (Összeállította: L.F. Szockov) Szluzsba vnesnej razvedki Roszszijszkoj Federacii. Arhiv SzVR Roszszii, Moszkva, 2009.142.o.

[15] Pribaltika i geopolitika, id. köt. dok. 23-27. ügynöki jelentések Lengyelországból /23./  és Észtországból /24.dok./. 

[16] Vö.: M.I Meltyuhov: 17 szentyabrja 1939: szovetszko-polszkie konflikti, 1918 – 1939. Мoszkva,

2009. 168-182.o.

[17] Szekreti polszkoj polityiki. Szbornyik dokumentov (1935–1945) Szosztavitel: L. F. Szockov, Moszkva, 2009. 21.o.

[18] Uo. 218.o.

[19] Uo.: 201. o. skk

[20] Uo.: 204-205.o.

[21] Uo.: 208.o., 213.o., 215.o.

[22] A szovjet korszakban a titkos záradékot sohasem említették, még puszta létezését is tagadták.  A 80-as évek végén a későbbi „nagy leleplező”, D. Volkogonov (a Szovjet Hadsereg Politikai Főcsoport főnöke) budapesti tartózkodása során jelen sorok szerzőjének jelenlétében cáfolta a titkos záradék létezését, noha akkor már Sztálin-biográfiánkban idéztünk belőle, hiszen rég óta kerengett a szöveg a különböző nyugati kiadványokban. Ránki akadémikus a paktum Németországban őrzött másodpéldányáról azt mondott, hogy Molotov aláírása rajta valódi, autentikus.

[23] Vö. Djukov id. m. , 29-31.o. 47-52.o. M. lmjarv: Baltyijszkie sztrani v  1939 – 1940 gg.: zamiszli i vozmozsnosztyi. Mezsdunarodnij krizisz 1939 - 1941 gg.: Ot szovetszko-germanszkih dogovorov 1939 goda do napagyenija Germanii na SZSZSZR. Moszkva, 2006. 276.o. 

[24] Ld. Franz Walter Stahlecker, SS Brigadenführer, az Einsatzgruppe „A” parancsnoka jelentését 1941. október végén in: Pribaltyika. Pod znakom szvasztyiki (1941-1945). Szbornyik dokumentov. Objegyinyonnaja redakcija MVD Roszszii. Aszszociacija „vojennaja knyiga”, Moszkva, 2009. A litvániai és lettországi helyzettel szembeállította Stahlecker a belorussziait, mert ott „a lakosság nem kész semmiféle pogromra”. 160-163.o.

[25] W. Churchill: The Second World War. Paperback, London, 1948. II. köt. 42. o.

 

 

Cimkék:
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat