OROSZVILAG.HU


A Megmaradás Emlékműve 

Címlap » Történelem
  |  2010-04-28 21:56:05  |  
Kecskeméti Gábor, Mezei Bálint, Ogoljuk Andrej

A Megmaradás Emlékműve 

Az első szovjet hősi emlékmű a rendszerváltás óta. A Győzelem 65. évfordulójára II.

Megmaradás Emlékműve
-
Velünk élő történelem

A Megmaradás Emlékműve 

Emlékműavatás messze Budapesttől

2009. november 8-án Nagybaracskán felavatták a „Megmaradás emlékműve” névre keresztelt alkotást, mely az első, a rendszerváltás után szovjet katonák emlékére állított művészi munka. Erre a jeles eseményre az ELTE három hallgatója utazott el, akik útközben rövid kitérőt tettek Kisapostag községbe (Dunaújváros mellett), ahol a helyi temetőben nyugvó szovjet katonák sírjait keresték fel. Rövid helyszínrajz, dokumentáció, fényképezés elvégzése után a következő állomás Baja volt, pontosabban a Déri kert, melyben első világháborús magyar és mellette szovjet katonai sírhely található, ahol orosz források szerint 3500 hősi halált halt vöröskatona nyugszik. Az emlékmű avatási ünnepsége hivatalosan fél négykor vette kezdetét a nagybaracskai római katolikus templomban. Boromisza Péter plébános úr beszéde után Király Sándor polgármester úr üdvözölte az egybegyűlteket és elevenítette fel a több, mint hat évtizeddel ezelőtt történteket. A megható beszédek után a község elöljárója emlékérmeket adott át az alkotás kivitelezésében és finanszírozásában részt vállalóknak, köztük Kobza Viktor Sztyepanovics úrnak, aki rövid beszédében kiemelte, hogy orosz származásúként milyen megható és fontos volt számára e különleges történelmi mementó létrejötte. A köszöntő beszédek után a jelenlévők és a templom körül gyülekező sokaság a leleplezés előtt álló alkotáshoz vonultak, ahol a fehér fátyol lehullása után Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek és megyéspüspök úr megáldotta a körülbelül két méter magas gránitoszlopon található szobrot. Az emlékezés és a hálaadás jegyében koszorút helyeztek el a szobornál: Zsigó Róbert, a választókerület országgyűlési képviselője, a nagybaracskai önkormányzat nevében Király Sándor polgármester, a nagybaracskai Cigány Kisebbségi Önkormányzat képviselői és magánszemélyek. A koszorúzást követően az érsek úr celebrált ünnepi misét az egybegyűlteknek.

A Megmaradás Emlékműve 

Az emlékmű felállításának történeti háttere

1944 november elején nagy valószínűséggel a 3. és a 2. Ukrán Front katonái szabadították fel Baját a náci megszállás alól, hogy ezt követően Nagybaracskán át Mohács irányába vonuljanak és hídfőállásokat építsenek ki a Duna mentén. November 5-én vagy 6-án (erről, mint az esemény sok egyéb mozzanatáról még élénk vita folyik) délvidéki partizánok szállásoltatták el magukat a faluban. November 12-én a partizánok lovas kocsikat és hozzá hajtókat követeltek, tervük szerint Bezdán (ma: Szerbia) felé indultak volna. A nagybaracskai kocsisokkal kiegészült partizán egység útra is kelt, ám a falu határában két azonosítatlan német vadászgép tüzet nyitott rájuk. A halottak és sebesültek között partizán és nagybaracskai lakos is akadt. A támadást követően a délszláv szabadcsapatok a kocsisokkal együtt visszatértek a faluba. Másnap, november 13-án kora reggel házkutatást tartottak, rádió adó-vevő berendezéseket keresve. A megtalált szobarádiókat a templom előtti téren dobálták egy halomba, és ide terelték össze a falu akkori lakosságának felét, körülbelül kétezer embert, akiktől a német besúgók, svábok és volksbundisták kiadását követelték. Miután senki nem jelentkezett, nem is tehette volna, hiszen ekkoriban a faluban németek már nem éltek, a partizánokat vezető, feltehetőleg szerb nemzetiségű nő magyarul kiáltott az emberek közé: „Öt perc az élet! Öt perc az élet!” Eközben más partizánok a kivégzendő emberek elszállítását és tömegsírjait készítették elő. A lakosság hihetetlen szerencséjére épp az utolsó pillanatban a község határába érkezett egy szovjet járőr, aki a tömeget látva rögtön megállt és tájékozódni próbált. A falu első világháborús, oroszul beszélő veteránjai sebtében világosították fel a helyzetről. A szovjet tiszt ezután a partizánok vezetőjével beszélt, s közölte vele: Nagybaracska immár egy felszabadított falu, ha a németekkel kíván harcolni, Mohács irányában találja a frontot. A helybeliek ezután sértetlenül hazamehettek, s csak később döbbentek rá, hogy a szovjet tiszt aznap az életüket mentette meg. A sokknak tudható be az is, hogy azok, akik az esetet átélték, csupán arra emlékeznek, hogy a szovjet tiszt „magas és szőke volt”.

Az események ismeretében világos a község lakóinak hálája az ismeretlen szovjet katonatiszt irányába, de mégis példa nélkül álló és rendkívüli tett a történtekre való emlékezés e megható formája. A falu összefogása és egyetértése a nemes cél érdekében szintén páratlan. „Az első, szovjet katonának állított emlékmű Magyarországon, melyet nem a politika emelt.” – jelentette ki az érsek úr. Nagybaracska ugyanis nem kevesebbet, mint az életét köszönheti az ismeretlen szovjet tisztnek, aki maga talán nem is tudott róla, de egy etnikai tisztogatástól, genocídiumtól óvta meg a falut és a háború miatt amúgy is szörnyű vérveszteségeket szenvedett Magyarországot. „Ez nem politikai kérdés, ez csupán annak a kérdése, hogy valaki ember tud-e maradni, és emberséggel tud-e viseltetni embertársai iránt ilyen időkben is.” – fogalmazott Király Sándor.

A Tulbanov utca – egy másik történet

A nagybaracskaiak azonban egy másik szovjet hősre is szeretettel emlékeznek. Pjotr A. Tulbanov szovjet katona 1956 márciusában, óriási jégzajlás közepette kétéltű járművével kelt át a Dunán, hogy az árvízvédelmi – jég elleni védekezési munkákban segítsen. Korábban Horváth Sándor határ-törzsőrmester két társával motorcsónakon indult a Mohács-szigetre a mentési munkák végzésére. Közben a motorcsónak egy víz alatti tuskónak ütközött és felborult. Horváth törzsőrmester a jeges vízben szívgörcsöt kapott és meghalt. Két társa szerencsésen kimenekült. Tulbanov tizedes kétéltű páncélossal indult március 16-án Nagybaracskáról a szigeten rekedtek mentésére. Egy emelkedőre kúszott fel az általa vezetett lánctalpas, amikor megcsúszott és visszazuhant a jeges vízbe. A jármű két utasa megmenekült, a tizedes azonban a jeges vízbe fulladt. Sajnos a gép nem tudott megbirkózni a téli folyó zajló jégtábláival, és átkelés közben elsodorta a jeges ár. A parancsteljesítés közben halt hősi halált Pjotr A. Tulbanovról a hálás falu utcát nevezett el. Úgy éreztük az ő személyes tragédiája sem maradhat említés nélkül cikkünkben.

A délvidéki harcok a magyar nyelvű szakirodalomban

Az 1944-es délvidéki harcokat kevés mű tárgyalja részletesen; a nagyobb, átfogó munkák is csak említés szintjén elevenítik fel az akkori harcokat. (Vargyai Gyula: Magyarország a második világháborúban. Korona, Bp., 2001.; Ungváry Krisztián: A magyar honvédség a második világháborúban. Osiris, Bp., 2004.; Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban. Európa, Bp., 1992, 19952.; Gosztonyi Péter: Vihar Kelet-Európa felett: A második világháború utolsó évének magyar vonatkozású eseményei. Népszava Kiadó Vállalat, Bp., 1990.) Míg a Wehrmacht utolsó támadásához, a balatoni csata néven elhíresült, gyorsan kifulladó offenzívához már készült alapos monográfia (Veress D. Csaba: A balatoni csata. 1976, 20002.), addig a Vörös Hadsereg korabeli kárpát-medencei harcászati tevékenységét részleteiben ábrázoló, elemző munka még várat magára. A tengelyhatalmak oldalán harcoló magyar királyi honvédség ellen több magas rangú szovjet katonatiszt vezette harcba csapatait, mégis a vonatkozó művek közül csak három kötet, egy életrajz (Golubovics, V. Sz.: Malinovszkij marsall. Zrínyi, Bp., 1985.) illetve két visszaemlékezés (Moszkalenko, K. Sz.: A délnyugati irányban I-II. Zrínyi, Bp., 1982.; Grecsko, A. A.: A Kárpátokon át. Zrínyi, Bp., 1977.) érhető el magyar nyelven. Szintén javarészt feldolgozatlan az 1945 és 1991 között hazánkban állomásozó szovjet csapatok (1956 és 1991 között: Dél-hadseregcsoport) története is, miként a szovjet hadigépezet kialakulását valamint fejlődését bemutató művek közül magyar nyelven mindezidáig csak egyetlen monográfia (Gosztonyi Péter: A Vörös Hadsereg: a szovjet fegyveres erők története, 1917-1989. Európa, Bp., 1993.) látott napvilágot.

Résztvevők

Andrej Ogoljuk: az ELTE BTK történelem szakos hallgatója, ú.n. „kereső” (az orosz поисковик kifejezésre talán ez a helyes magyar szó), aki 2002 óta foglalkozik a Magyarországon elhunyt, eltemetett szovjet és orosz katonák sírjainak, emlékhelyeinek felkutatásával, összeírásával és az esetleges rokonok, leszármazottak értesítésével. Kutatásai során első és második világháborús katonákkal, illetve a Déli Hadseregcsoport veteránjaival foglalkozik.

Kecskeméti Gábor: az ELTE BTK történelem szakos hallgatója

Mezei Bálint: az ELTE BTK 19-20. századi kelet-európai történelem doktori programjának hallgatója

Cimkék: Nagybaracska, Megmaradás Emlékműve
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat