OROSZVILAG.HU


Ukrán történelem, ukrán nemzettudat

Címlap » Történelem
  |  2014-05-22 11:34:56  |  
Gyóni Gábor

Ukrán történelem, ukrán nemzettudat

Egy érdekes történészvita 1963-ból

 Ukrán történelem, ukrán nemzettudat

Az igazán jelentős tudományos műveknek ismérve, hogy évtizedekkel, vagy akár évszázadokig a születésük után is olvassák őket. Több mint ötven évvel közzétételük után ma is „aktuálisak” azok az Ukrajna múltjával foglalkozó tanulmányok, melyek az amerikai Slavic Review c. folyóirat 1963 júniusi számában jelentek meg.

Ivan L. Rudnyickij, a La Salle College történésze The Role of the Ukraine in modern history címmel írt érdekes tanulmányt az ukrán nemzettudat születéséről. Ezt a cikket hosszasan bírálták a Washingtoni Egyetem ismert Ukrajna-kutatói, Omeljan Pritsak és John S. Reshetar (The Ukraine and the dialectics of nation-building).

 

 

Rudnyickij szerint az ukrán nemzettudat fejlődése tipikusan kelet-európai. 1917 előtt az ukrán nacionalizmus csak egy kis értelmiségi csoport sajátja volt, míg a parasztság tömegei közömbösen (sehogy) viszonyultak a nemzeti kérdéshez. Ha szerencsétlenséget szenvedett volna el az a vonat, amely 1903-ban Kijevből Poltavába szállította az Ivan Kotljarevszkij (1768 – 1838) ukrán író szobrát felavató értelmiségieket, az ukrán nemzeti mozgalom is jóidőre megakadt volna.

Az ukrán nemzeti mozgalom jobban kibontakozhatott a korabeli Ausztria területén. A Galíciában élő ukránok 1848 után választásokon vehettek részt, képviselőket küldhettek a törvényhozásba, volt politikai sajtójuk, pártokat alapíthattak, civil szervezeteket alapíthattak. Az Oroszországban élő ukránok jórészt csak illegális módon foglalkozhattak efféle tevékenységekkel.

Az oroszországi ukránok helyzete is eltért az oroszokétól. Az ukrán parasztság nem obscsinákban élt, és inviduálisabb szellemű volt, mint az északi orosz muzsikok. Az ukrán mezőgazdaság a Fekete-tenger közelségének hála közvetlenül a világpiacra termelt. Az oroszországi agrárexport jelentős része a későbbi Ukrajna területéről származott. Szóval, az ukrán területek gazdasági értelemben jóval nyitottabbak voltak, mint a belső orosz vidékek.

Az ukrán nemzeti mozgalom 1846/1847-ben indult Kijevben, a Cirill és Metód Társaság megalakulásával. Az ausztriai ukrán nemzeti mozgalom az 1890-es évektől kapott igazán erőre és radikálisabb volt, amennyiben a teljes függetlenséget tűzte ki célul, míg az oroszországi ukrán mozgalom egy Oroszországon belüli autonómiát támogatott volna.

A Cirill és Metód Társaság vezetője M. Kosztomarov történész volt, aki műveiben szembeállította a kijevi szabadsághagyományokat és individualizmust a moszkvai önkénnyel és kollektivizmussal.

A mai Ukrajna területe különböző történeti-földrajzi régiókból áll össze. A Dnyepertől keletre eső területek a 17. század óta Oroszország részei. Itt egészen I. Miklós uralkodásáig megmaradtak a sajátos önigazgatás elemei. A hagyományos ukrán civil törvénykezést csak 1842-ben iktatták ki, a városok Magdeburgi Jogon alapuló önigazgatása 1831-ig fennmaradt.

Kelet-Ukrajna „központja” a Szlobozsanscsina (Szlobodszkaja Ukraina) volt. Ezt a 17. században még jórészt lakatlan területet Dnyeper környéki kozákokkal telepítették be, akik közvetlenül az állam alá tartoztak. A Szlobozsanscsina székhelyén, Harkovban hozták létre a mai Ukrajna első egyetemét 1805-ben. Az 1820-as, 1830-as években a Harkovi Egyetemen értelmiségiek egy csoportja ukrán néprajzi és folklorisztikai tanulmányokat kezdett. Ez a munka a későbbi évtizedekben jelentősen meghatározta az ukrán nemzettudatot.

Dél-Ukrajna sztyeppevidéke sokáig alig lakott ütközőövezet volt a Zaporozsjei Szics és a krími tatárok között. A Fekete-tenger partvidékének népessége etnikailag tarka volt: éltek itt oroszok, németek, görögök, örmények, bolgárok, tatárok, ukránok. A Dél Ukrajna etnikailag legtarkább vidéke. Talán ezért is, Dél-Ukrajnának nem jutott elsődleges szerep az ukrán nemzettudat formálásában. A Dél volt Ukrajna gazdasági kapuja, a 19. századtól a balparti és jobbparti Ukrajna is a Dél felé orientálódott gazdasági értelemben. Ekkor a Dél egyfajta „kis Amerika” volt Ukrajnán belül. Jelentős népesség áramlott erre a vidékre, s az 1880-as évektől, a bányák megnyitása után Donyeck környékére is.

A korábban a Rzeczpospolitához tartozó, Dnyepertől nyugatra eső területeken az orosz hódítás után is megmaradt a lengyel nemesek uralkodó pozíciója. Az 1830/1831-es és 1863/1864-es lengyel felkelések ezeket a területeket is érintették. A lengyel nemesek megpróbáltak nyitni az ukránok felé, felhívásaikat részben ukrán nyelven fogalmazták meg, ígéretet tettek, hogy a Rzeczpospolita visszaállítása után Ukrajna-Rusz egyfajta autonómiát kap. A régi Lengyelország emléke azonban túlságosan rossz volt az ukrán népesség körében, ezért a lengyel kezdeményezés nem járt sikerrel.

Galíciában az osztrák kormányzat szintén a lengyel nemesek és a katolikus népesség érdekeit védte elsősorban, mégis itt alakult ki 1914 előtt a legtisztább módon az ukrán nacionalizmus - összegzi röviden dolgozatát Rudnyickij.

 

 

Rudnyickij dolgozatát kimerítően bírálta Pritsak és Reshetar.

 

 

Véleményük szerint nem igaz Rudnyickij alaptézise, miszerint az ukrán nemzettudat fejlődése, úgymond, tipikusan kelet-európai lenne, mesterségesen alkotott, s hogy csak egy maroknyi értelmiségi volt a híve a 19. század második felétől.

Hiszen éppen a nyugati nemzetállamokra – mint például Olaszország, Norvégia - jellemző, hogy „felülről” és „mesterségesen” hozták őket létre!

A Rusz dényugati részén Halics-Volhínia mindig is szoros kapcsolatokat ápolt a Nyugattal. Danyiil Romanovics halicsi fejedelmet 1253-ban pápai koronával avatták királlyá. Halicsban latin nyelvű dokumentumokat is kiadtak. A terület később Litvánia (Lengyelország) uralma alá került.

A reformáció is elérte az ukrán területeket. A 16. században elkészültek az első ukrán nyelvű Biblia-fordítások. Kijevben latin nyelvű oktatás folyt, Ukrajnában is megjelentek az európai stílusú építészeti emlékek.   

Ukrajna tragédiája abban van, hogy ütközőzónává vált a Kelet és a Nyugat között.

Tulajdonképpen csak az 1709-es poltavai csata semmisítette meg a régi Rusz gondolatát. Mazepa hetman - aki „ázsiai zsarnoknak” tartotta I. Pétert - szerint az oroszok „ellopták” Ukrajnától annak történelmi elnevezését, a Ruszt.

A 12. század második felétől Vlagyimir, majd Moszkva felemelkedése éppenséggel a régi Rusz megtagadása és elpusztítása volt. Az új hatalmi központ, Vlagyimir a 12. századtól nekilátott saját történelemszemlélete kidolgozásához. A saját évkönyvhagyomány (szvod) megléte a szuverenitás egyik attribútumának is tekinthető. Az első önálló vlagyimir évkönyvszerkesztmény Vszevolod fejedelem (1176 – 1212) idején jön létre (1177). Ez lesz az alapja az északi Lavrentyij-évkönyvnek (1377), amely csak Vlagyimir Monomah idejéig fogadja el a kijevi történeti narratívát, utána szakít vele.

Később a moszkvai hagyomány a Kijev-Vlagyimir-Moszkva vonalra húzta fel az orosz történelem menetét, ami Pritsakék szerint olyan, mintha az amerikai történelemszemlélet Londonból eredeztetné az USA-t.

Erősen kérdéses, hogy létezett-e egységes „óorosz nép”, mint azt az orosz és szovjet történetírás fősodra véli.

Az ukránok és oroszok 1654-ben már mint két idegen nép találkoznak. Az oroszok számára az ukránok idegen, más nép voltak. Cserkeszeknek, idegeneknek, litvánoknak hívták őket, az ukránok az oroszokat moszkalnak. Az ukrán és orosz nyelv között olyan nagy volt a különbség, hogy a tárgyalások tolmácsok segítségével zajlottak. Az ukránok és az oroszok tehát két külön nép voltak a 17. században „nyelvben és szellemiségben is.” A korabeli ukrán írók úgy vélték, hogy a moszkvaiak alacsony kulturális fokon állnak.

Nem sokkal 1654, a Perejaszlavi Rada után, 1658-ban Bohdan Hmelnyickij utóda, Ivan Vihovszkij hetman latin nyelvű felhívást intézett Európa vezetőihez (Regibus, Electoribus, Principis, Marchionibus, Rebus Publicis), melyben igyekezett megindokolni, a Moszkóviához való csatlakozás után pár évvel miért fordultak szembe az ukránok a cárral. A levél szerint a közös vallásból származott a remény, hogy jó együttműködés jöhet létre Moszkvával, hogy a nagyfejedelem tiszteletben tartja a régi szabadságjogokat...A remények azonban nem váltak valóra. A moszkvaiak katonai garnizont létesítettek Kijevben, „ami még a lengyel uralom alatt sem fordult elő”; a moszkvaiak a békés lakosságot sújtó megtorló expedíciót vezettek, miután a hetman kihátrált a moszkvai szövetségből; ráadásul Moszkva elkezdte megnyirbálni a kozákok szabadságjogait.

Egyébként 1654 után vált bevetté az orosz terminológiában a Nagyoroszország, Kisoroszország, Fehéroroszország elnevezések használata. Alekszej Mihajlovics titulusa 1654 után a „minden Oroszország” (vseia Rusii) ura helyett a „Nagy- Kis- és Fehéroroszország” ura lesz (vseia Velikiia i Malyia i Belyia Rosii).

Az Ukraina terminus már a 12. században megjelenik Halics-Volhíniában, ’határvidék’ jelentésben.  A 16. században az Ukraina terminus a Középső-Dnyeper vidékére vonatkozott. Az ukrán népnévként való megjelenése földrajzilag ugyancsak a Középső-Dnyeper vidékével van összefüggésben. Meletius Szmotrickij (1587 – 1633) Verificacia című művében Lengyelország rusz „törzsei” között a volhíniaiakat, podóliaiakat, ukránokat nevezi meg. Végül mai értelemben az Ukrajna kifejezés csak a 19. század közepén gyökeresedik meg, nem kis részt Tarasz Sevcsenko költő tevékenysége eredményeképpen.

Az orosz kormányzat a 19. század második felében igyekezett fékezni az ukrán nemzeti kibontakozást. 1863-ban betiltják az ukrán nyelvű könyvek publikációját, kivéve a szépirodalmat. Ennek az lett a következménye, hogy az Ausztriához tartozó Galíciából kezdtek behozni ukrán nyelvű irodalmat – a galíciai ukránok narratívája jutott domináns pozícióba. Ezt követően 1876-ban II. Sándor kormányzata az ukrán nyelvű irodalom importját is betiltja.

Az ukrán nemzettudat fejlődésében a következő szakaszokat lehet megkülönböztetni:

1. „Novgorod-Szeverszkiji”: a Gyeszna-parti városban készült el a 17. század végén vagy a 18. század elején az Istoriia Rusov című történeti mű. Eszerint az ukrán nép eredete még a Rusz idejére nyúlik vissza. Az ukrán nép fejlődése Litvániában majd Lengyelországban zajlott, a kozákok, Mazepa hetman az ukrán nép megtestesítői. A mű kritikusan viszonyul Moszkvához, és egyfajta válasznak tekinthető az 1674-es, Kijevben kiadott Synopsisra, mely éppen ellenkezőleg, az ukrán-orosz sorsközösséget hangsúlyozta.

2. „Harkovi”: a 18. században Poltavában és Harkovban ukrán nyelvű értelmiség kezd kibontakozni. Legismertebb képviselőjük Ivan Kotljarevszkij költő. Ők alapozzák meg a modern ukrán irodalmat. Műveik apolitikusak voltak, de ukránul írtak. Ennek a jelentőségét mi sem mutatja jobban, hogy az első ukrán nyelvtan összeállítója, Alekszandr Pavlovszkij 1818-ban még azt írta, hogy az ukrán nyelv egy „eltűnő nyelvjárás”.

3. Az 1840-es években kezdődik az ukrán nemzeti mozgalom harmadik szakasza, Kijevben. Ez már „politikusabb” jellegű az előzőhöz képest. 1846-ban megalakul a konspiratív módon szerveződő Cirill és Metód Társaság. A Társaság kiállt a szabadságjogokért, a republikánus eszmékért, a szláv népek egységéért, de dicsőítette az ukrán múltat és bírálta a despotikus Moszkvát (Szentpétervárt). A Társaság jeles képviselője volt a történész Nyikolaj (Mikola) Kosztomarov. A Társaság azonban „lebukott”, tagjait letartóztatták.

4. Az ukrán nemzeti mozgalom ezután emigrációban folytatódhatott, a svájci Genfben. Itt jelenik meg 1878-ban az első ukrán politikai lap, a Hromada. A genfi periódus jeles képviselője Mihajlo Drahomanov (1841 – 1895) publicista, történész, író, aki fontos feladatának tartotta, hogy Európát tájékoztassa az oroszországi ukránok helyzetéről.

5. Drahomanov munkássága megtermékenyítően hatott a galíciai ukrán értelmiségre. Az Ausztriához tartozó Galíciában jön létre az első ukrán politikai párt, a Galíciai Radikális Párt (1890). 1900-ben Oroszországban, Harkovban is létrejön a Forradalmi Ukrán Párt. Az első világháború előtt már ugrásra készen állt az ukrán nemzeti mozgalom.

 

(Ivan L. Rudnytsky: The Role of the Ukraine in Modern History; Omeljan Pritsak and John S. Reshetar: The Ukraine and the Dialectics of Nation-Building //Slavic Review june 1963, 199-216; 224-255)

 

 

 

Cimkék: Ivan Rudnyickij, ukrán nemzettudat, Ukrajna, Cirill és Metód Társaság, Oroszország, Dnyeper, Galícia, Omeljan Pritsak, John S. Reshetar, Rusz, Kijev, Nyugat, Halics, Moszkva, Vlagyimir, ukránok, oroszok, 1654, Halics-Volhínia, Ausztria, I. Péter, Lengyelország, Litvánia, ukrán nép, Mazepa hetman, Harkov, Poltava, Ivan Kotljarevszkij, Kosztomarov, ukrán nemzeti mozgalom, Európa, Drahomanov,
Országok: Litvánia Belarusz Ukrajna Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat