OROSZVILAG.HU


A háború a legrosszabb dolog

Címlap » Történelem
  |  2015-11-21 11:48:48  |  
Gyóni Gábor

A háború a legrosszabb dolog

Az elmúlt 2-3 nemzedék békében nőtt fel, de a háború árnyai most ismét közel kerültek

 A háború a legrosszabb dolog

2014 októberében kaptam felkérést arra vonatkozóan, hogy tanulmányozzam az Oroszországban (Voronyezsben) élő ukrajnai menekültek helyzetét.

Ezt a felkérést örömmel elfogadtam, hiszen évek óta figyelemmel kísérem Ukrajna és Oroszország viszonyát, napi szinten követtem az ukrajnai válság alakulását; sőt, az oroszvilag.hu honlapon már 2013 nyarán előre jeleztük az ukrajnai helyzet éleződését, Oroszország és Ukrajna viszonyának rohamos romlását, már akkor feltételeztük, hogy Ukrajna válsága (bár Ukrajna egész 1991 utáni története – leszámítva néhány szerencsés évet – permanens válságnak tekinthető) vélhetően eszkalálódni fog. Igaz, arra talán senki számított, hogy egy ilyen testvérgyilkos háború alakul ki a szerencsétlen sorsú Ukrajnában, és egész Európa olyan közel kerül egy nagy háborúhoz, amire 1945 óta nem volt példa.

A felkérést tehát őszinte örömmel vállaltam el –  mint egy lelkes kutató, aki végre találkozhat kutatása alanyaival. A voronyezsi kirándulás azonban végül többnek bizonyult, mint egy egyszerű kutatóút, több ok miatt is. Találkozásom az ukrajnai menekültekkel gyomorba vágó, felkavaró élmény volt. Sokkoló, megrázó, letaglózó, ami után sokmindenre másként tekintek.

Kénytelen vagyok itt személyes jellegűre fogni ezt a beszámolót. Nem fogok statisztikai adatokkal operálni, politikai nyilatkozatokat tenni, politikusokat, országokat elítélni, valamely félnek a pártjára állni. Eredetileg sem volt ez célom. Egyszerűen csak meg akartam ismerni a menekülteket, hallani akartam a történeteiket, meg akartam jobban érteni a kelet-ukrajnai háborút. Ahogyan azt minden esetben elvárom magamtól, hideg fejjel, racionálisan közelíteni kutatásom tárgyához, minden előítélet és érzelem nélkül. Nem ítélni akarok, hanem megérteni.

Mióta olvasni tudok, történelemmel foglalkozom. Kezdődött hat éves koromban a Mondák könyvével a magyar-török háborúkról, s ez a szenvedély azóta is folytatódik. Gyerekkorom óta olvasok háborúkról, csatákról, hadvezérekről, daliás vitézekről, zseniális stratégákról, győzelmekről, vereségekről. De felperzselt földről is, civil áldozatokról, tömeggyilkosságokról, erőszakról, tömegsírokról, kivégzésekről. A háború szörnyű dolog, tudom, tudtam mindig is, nem kellett megnéznem a Ryan közlegény megmentését, hogy rájöjjek erre. Nem szeretem Elem Klimov sokkoló, sáros-véres filmjét, a Jöjj és lásdot! sem, mert triviális dolgot akar a maga brutális módján lenyomni a néző torkán (a háború szörnyű, a nácizmus rossz – mindez talán nem magától értetődő?). Már régóta nincs bennem romantika a ’hős deli vitézek’, a háború után. Számomra tehát evidencia, magától értetődő, hogy a háború rossz.

A mi gyerekkorunk, eddigi életünk úgy telt, hogy a háború messzi, időben és térben távoli dolognak tetszett. Igaz, gyerekkorunkban időnként szóba került a háború, amikor szomszédainknál, Romániában és Jugoszláviában forró lett a helyzet, de ezek az egymás között zajló gyermeki regék inkább hasonlítottak izgalmat kiváltó anekdotázáshoz, mint mondjuk az UFO-król szóló történetek (gyerekközösséget formáló rémmesék). Emlékszem, 1989 decemberében micsoda rémtörténetek keringtek egy esetleges román-magyar háborúról, egy osztálytársam mesélte, hogy egyik rokonát, aki éppen akkor volt sorkatona, teljes fegyverzetben, harckészültségben kivitték a magyar-román határra. Borzongó izgalommal hallottuk, hogy román katonai gépek sértették meg a magyar légteret... Aztán később kiderült, ezek a rémmesék olykor nem is álltak túl messze a valóságtól. 1999-ben nyilatkozta (sőt, ha jól emlékszem meg is írta a Históriában) Kárpáti Ferenc (1989-ben honvédelmi miniszter), hogy valóban léteztek román tervek tervek, miszerint megmérgezik a magyar vízkészletet, merényletet hajtanak végre a paksi atomerőmű ellen. A romániai menekültekkel sok Securitate ügynök is érkezett - írta, akiket diverzáns akciók végrehajtására képeztek ki, meg amúgy is, közel álltunk ahhoz, hogy 1989-ben kitörjön egy román-magyar háború, de végül ez szerencsére nem következett be. Az 1990-es években is lehetett ismerősöktől, rokonoktól hallani történeteket a magyar-jugoszláv határra kivezényelt bakákról. De ezek a mesék is csak afféle fiús-játékos izgalmat ébresztettek bennünk egy távoli-közeli világból. Hogy igazából háború, ugyan már!? Még azon is nevettünk, amikor valaki azt híresztelte, hogy jugoszláv bombázót láttak Halas felett elrepülni.

A háború valami távoli, ismeretlen világ számunkra. Minden nehézség ellenére mi úgy nőttünk fel, hogy nem tudtuk, mi az a háború.

Nagyszüleink elbeszéléseiből hallottunk még A háborúról (azaz a második világháborúról), melyet ők kamaszként éltek át. Ők is meséltek történeteket arról az időről, amikor „begyüttek az oroszok” (soha nem használták a kifejezést, hogy „felszabadulás”, csak azt, hogy „begyüttek az oroszok”, de ebben a kifejezésben nem volt semmilyen pozitív vagy negatív érzelem, csak a tény konstatálása). Nagyszüleim akkor a kiskunhalasi Felsővárosban, a Zrínyi utcában laktak egy nádtetős házban. Egy csapat „orosz” katona fészkelte be magát házba. Egy tiszt közölte, hogy ha bármilyen gond lenne (nagyanyám akkor kamasz lány volt), zörgessék meg az ablakot, ő egész éjjel ott fog járni az utcán. Aztán nem is lett semmi gond, és reggelre elmentek.

Öregapám ennél kevésbé jó emlékeket őrzött meg. Ők tanyán laktak, egy mongol képű „orosz” jött be a tanyára, lelőtte a kutyát, majd falhoz állította az akkor 18 éves öregapámat, akit németnek hitt, mert szőke volt és kékszemű. Dédöreganyám akadályozta meg, hogy bármi rossz történjen. Ő az első világháború idején „Orosz-Lengyelországban” is járt, meglátogatni harcoló férjét, s akkor ragadt rá valamilyen szláv nyelvtudás, ami jól jött 1944 októberében is.

A mi idilli gyerekkorunk az 1980-as, 1990-es években tehát békében és (legalábbis még a rendszerváltás előtt) jólétben telt, telve voltunk mi is, környezetünk, az egész ország szép reményekkel, optimizmussal. Szüleink, a háború után született nemzedékbe tartozók számára is természetes állapot volt a béke és fejlődés. Nem volt viszont mindig ez így. Európa két világháború bölcsője volt. A 20. század első felében harminc éven belül kétszer is romokba dőlt kontinensünk. A háború szörnyű élménye meghatározta a későbbi európai gondolkodást: csak háború ne legyen! Ez volt az 1945 után felépülő új Európa egyik alapgondolata, fundamentuma. Ezért nem is volt sokáig háború Európában 1945 után, noha a kontinens is a globális hideg-háború egyik frontja volt, és Európában rengeteg fegyver volt felhalmozva.

1945 után egy új Európa épült fel. A jólét és szabadság (Nyugat-)Európája. Hála a keynesiánus gazdaságpolitikának, és a szovjet kihívás kényszerítő erejének, Nyugat-Európában addig soha nem látott jóléti rendszerek épültek ki 1945 után. Dinamikus gazdasági növekedés, terebélyesedő középosztály, szinte teljes foglalkoztatottság, széles körű szociális védőháló, jólét és egyenlőség jellemezte ezt az Európát (és a New Deal után az USA-t). Ebbe az Európába, a jólét és szabadság Európájába vágytunk mi is. Az más kérdés, hogy ez az Európa (Nyugat) lassan megváltozott már az 1980-as évektől, a neokonzervatívok hatalomra jutásával: nőnek a jövedelmi különbségek (az elit kezeiben összpontosuló javak mértéke), apad a középosztály, nő a munkanélküliség, a reálbérek növekedése megáll, vagy egyenesen visszaesik (2001-es dolláron számolva egy amerikai munkavállaló 2000-ben kevesebbet keresett, mint 1975-ben). Thatcher, Reagan és neokonzervatív követőik megkezdték lebontani a nyugati jóléti államokat, a New Deal Amerikáját (érdemes megnézni a The wonderful Life című 1947-es amerikai filmet, melyben szép ábrázolást nyert a New Deal-kori Amerika, és annak erkölcsei, a népi kapitalizmus és a gyarapodó középosztály világa, szembeállítva az oligarcha-kapitalizmus kapzsi és igazságtalan ethoszával), a „dicsőséges harminc év” Európáját (bár a jóléti társadalmak így is sokkal inkább megőrződtek Nyugaton).  

A háborút átélt és közvetlenül a háború után született generációk számára mindennél nagyobb igény volt a béke és a gyarapodás vágya. Magam is többször megfigyeltem az 1950-es, 1960-as években született embereknél az iszonyodást és undort a hadseregtől, katonásditól (több visszaemlékezésben is lehet olvasni, hogy az 1960-as években született nemzedék, melynek tagjai 1970-1980 körül kerültek be a hadseregbe, sorkatonai szolgálataik teljesítése közben váltak a Magyar Népköztársasághoz hű fiatalokból a rendszer ellenségeivé. Nyilván ebben közrejátszott az is, hogy a Magyar Népköztársaság hadserege egy „orosz típusú” hadsereg volt, alapja a sorkötelesek alávetése volt, amit ez az 1960-as években, kényelemben és jólétben született generáció már nem fogadott el. A Magyar Néphadsereg tehát kimondottan kontraproduktív szerveződés volt, mely a rendszerhez lojális fiatalokból a rendszer ellenségeit termelte ki).

1945 óta felnőtt három nemzedék. Minél távolabb kerül a nagy európai katasztrófa emléke, annál természetesebbnek tűnik az ifjabb nemzedék számára a háború, mint a konfliktusmegoldás eszköze (bizonyos magánbeszélgetésekből legalábbis ezt szűrtem le).

Itt vannak például ezek az ukrán fiatalok is, akik végigküzdötték a Majdant, aztán fegyvert ragadtak és Kelet-Ukrajnába mentek harcolni.

Kik ezek az emberek? Nézem az arcukat, a legtöbben még tizenévesek. Még 2014 tavaszán Harkovban összecsaptak az ukrán nacionalista fiatalok a város oroszbarát lakosságával. A harc akkor az oroszbarátok győzelmével ért véget, az ukrán nacionalista fiatalokat mintegy foglyul ejtették, és Harkov főterén arra kényszerítették őket, hogy kérjenek bocsánatot. Csupa tizenéves arc. Még a 2004-es „narancsos forradalom” idején is kisiskolások lehettek vagy éppen óvodások. Ezeket az embereket Ukrajna termelte ki, állította elő, ők a független Ukrajna gyümölcse (talán a 2005-2010 között erőltetett Holodomor-retorika következtében vált a tizenéves ukrajnaiak – köztük nagyon sok oroszajkú - jelentős része ukrán nacionalistává, oroszellenessé?). Eszembe jut Németh László, aki valami olyasmit írt 1956 kapcsán, hogy végül is a Rákosi-rendszer termelte ki azt a forradalmi ifjúságot, aki 1956 őszén fegyvert ragadott: „a Rákosi-rendszer nemcsak nyomta, bizonyos értelemben nevelte is a nemzetet... a magyarság számára (s ez inkább az ő érdeme, mint a rendszeré) a Rákosi-rendszer nem jelentett abszolút bénítást – az életet megdermesztő gátlást – tán ez volt a legfontosabb dolog, ami a forradalomban kiderült.” A Rákosi-rendszer kinevelte a népi értelmiség új nemzedékét, amely igazi hívőből fordult a rendszer ellen, ellentétben a régi értelmiséggel és elittel, amely „sunyíthatott, hisz nem tekintette a maga dolgának, amiben részt kellett venni.” – írta Németh László.

 

Voronyezsben nem harcosok kerültek a szemem elé.

 

Hanem riadt, dühös, megtört sorsú emberek.

Családanyák, akik gyerekeikkel menekültek a háború elől. Egy olyan nő, aki a frontvonalon szült, miközben a fegyverek dörögtek mellette. Olyan férfiakkal, akiknek szétlőtték az otthonaikat. Nagyon sok gyerek, akik életük kezdetén szembesültek a háborúval, szétbombázták házaikat. A voronyezsi menekülttábor egy légifolyosó alatt helyezkedik el. Az egyik legmegrendítőbb történet: a gyerekek még hetekig féltek a repülőgépek hangjától, azt gondolván, hogy megint a bombázók jöttek.

A menekültek egy úttörőtáborban kaptak helyet, rosszabb kollégiumra emlékeztető szobákban. A voronyezsiek a szálláson kívül ingyenes étkeztetésben és orvosi ellátásában is részesítették a menekülteket. Az orvosi szobában önkéntes egyetemi hallgatók dolgoztak. A sok fájdalom közé olykor öröm is vegyült: egy alkalommal új élet is világra jött a menekülttáborban.

Az érzelmi megrázkódtatáson kívül ez a látogatás arról is meggyőzött, hogy az ukrajnai konfliktus, meglehet, változó formában, de még sokáig fog tartani. Túl sok könny és túl sok vér folyt ki ahhoz, hogy a megbékélés egyszerű legyen.

Sajnos ezt támasztják alá a közelmúlt ukrajnai fejleményei is. Nem is elsősorban a frontvonal eseményeire gondolok, hanem az oroszajkú Kelet- és Dél-Ukrajna történéseire (ezeket a sorokat eredetileg még 2015 január elején írtam). Nézzük például Harkovot.

2014 tavaszán, a krími események után valóban remény támadt az oroszajkú, vagy Oroszországhoz húzó Ukrajna lakosaiban, hogy Oroszország az ő irányukba is megmozdul. Megkezdődött az „orosz tavasz”. Harkovban (Odesszában, Zaporozsjében és másutt is) oroszbarát tüntetések indultak meg. 2014 tavaszán az oroszbarát erők voltak lendületben Kelet-Ukrajnában.

A helyzet mára – legalábbis a felszínen - teljesen megváltozott. A fordulópont talán a Lenin-szobor szeptemberi ledöntése volt. Ma Harkovban (de Odesszában is) ukrán nacionalisták „járőröznek” és a videómegosztókra feltöltött felvételeken látható, hogyan terrorizálják az oroszbarátnak vélt személyeket a rendőrség passzivitása közepette (2014-ben az állam erőszakmonopóliuma lényegében megszűnt Ukrajnában, ami egy állam szétesésének csalhatatlan jele).

Ezeknek a demonstratív akcióknak az a célja, hogy megfélemlítse a szeparatistának, oroszbarátnak vélt embereket, mégpedig a kulcsfontosságú pontokon, mint az oroszajkú Harkov és Odessza. A megfélemítő akciók a jelek szerint sikerrel jártak, de a hamu alatt izzik a parázs. Az ősszel beszéltem egy odesszai professzorral, aki azt mondta, hogy a májusi tömegmészárlás óta a felszínen csend van, de iszonyú feszültségek tombolnak a mélyben.

 

 

(Ezeket a sorokat még 2015. január 7-vel bezárólag írtam)

Cimkék:
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat