OROSZVILAG.HU


Nemzetiségi politika a Szovjetunióban, 1953 - 1985

Címlap » Történelem
  |  2016-02-04 16:53:30  |  
Gyóni Gábor

Nemzetiségi politika a Szovjetunióban, 1953 - 1985

A probléma végig megoldatlan maradt

 Nemzetiségi politika a Szovjetunióban, 1953 - 1985

I. V. Sztálin (1878 – 1953) halála után rövid időre L. P. Berija (1899 – 1953) belügyminiszter vette át a Szovjetunió tényleges irányítását. L. P. Berija rövid „uralma” alatt jelentős reformintézkedések történtek a Szovjetunióban. Az első reformok kapcsolatban voltak a nemzetiségi politikával is. L. P. Berija a sztálini ruszifikátor gyakorlat újragondolását javasolta. Ennek jegyében megkezdődött az orosz nemzetiségű köztársasági pártvezetők leváltása 1953-ban. Az ukrán párt élére az orosz L. G. Melnyikov (1906 – 1981) helyére az ukrán A. I. Kiricsenko (1908 – 1975) került. Hasonló tervek voltak a belorusz pártszervezet kapcsán is, de L. P. Berija 1953 nyári letartóztatása megakadályozta ezt a váltást.

Berija pünkösdi királysága után az óvatosabb reformokat folytató Ny. Sz. Hruscsov került az Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) élére.

1954-től lassan megkezdődött a repressziót elszenvedett népek rehabilitálása (először a kommunista párttagok mentesültek a korlátozások alól). 1954 és 1956 között rehabilitálták a krími tatárokat, németeket, kalmüköket, balkárokat, 1956-ban a csecseneket, ingusokat, karacsájokat. Visszaállították a csecsen és ingus, kalmük, karacsáj autonóm területeket. A német autonóm terület viszont nem került visszaállításra (bár később, az 1970-es években voltak tervek, hogy Kazahsztánban hoznak létre egy német autonóm területet, már a határait is kijelölték, az elképzelés azonban a kazah lakosság tiltakozása miatt nem valósulhatott meg).

Mindezek összességében pozitív intézkedések voltak, de mégis egyfajta hierarchiát teremtettek az egyes népek között, egyeseknek teljesen megbocsátottak, másoknak csak „félig”. A krími tatárok és a németek nem térhettek vissza eredeti lakóhelyükre, nem nyerték vissza autonómiájukat. Továbbá, a nemzetiségi kérdés nyílt diszkusszió tárgya lett.

1956-ban, a párt XX. kongresszusán, egyfajta decentralizáció jeleként felvetésre került a tagköztársaságok nagyobb gazdasági önállósága.

1959-ben a lett és azerbajdzsán pártvezetés határozatot hozott, miszerint a köztársaság minden lakosa köteles tanulni és ismerni a lett és azerbajdzsán nyelvet. Az SZKP Központi Bizottsága azonban „nacionalista elhajlásnak” minősítette ezeket a rendelkezéseket. A lett és azerbajdzsán pártvezetőket leváltották.

1962-ben a hruscsovi vezetés új alkotmány kidolgozásába kezdett. Az 1962-es alkotmánytervezet szerint a szövetséges köztársaságok jogkörei jelentősen megnőttek volna (akár saját fegyveres erőket is létrehozhattak volna). Ny. Sz. Hruscsov (1894 – 1971) 1964-es eltávolítása után azonban az új, az 1936-os sztálini alaptörvényt felváltó szovjet alkotmány előkészítése is félbemaradt.

Nemzetiségi szempontból az egyik „legproblematikusabb” köztársaság Ukrajna volt. 1972-ben az ukrán párt éléről leváltották P. Je. Seleszt (1908 – 1996) főtitkárt, mivel túl engedékenynek bizonyult az ukrán nacionalizmus irányában (formálisan felfelé buktatták, a Szovjetunió kormányfőjének helyettese lett egy rövid ideig). P. Je. Seleszt még 1965-ben kezdeményezte az SZKP KB Prezidiumánál, hogy az Ukrán SzSzK önálló külkereskedelmet folytathasson. A Prezidium elítélte P. Je. Seleszt kezdeményezését, egyben az ukrán pártvezetést, amiért az, úgymond, engedményeket tesz a „burzsoá nacionalizmusnak”, megállapítva, hogy Ukrajna „különleges szerepre” törekszik a Szovjetunión belül, hogy az Ukrán SzSzK-ban az orosz nyelv sérelmére terjesztik az ukrán nyelvet stb. Vagyis már az 1960-as években megjelent egy nemzetiségi/szuverenitási ízű konfliktus Kijev és Moszkva között. P. Je. Seleszt kénytelen volt visszavonni indítványát, 1972-ben pedig távozásra is kénszerült, V. V. Scserbickij váltotta, aki egészen 1990-ig állt az ukrán pártszervezet élén (P. Je. Seleszt Scserbickijtől eltérőn megérte Ukrajna függetlenné válását, üdvözölte azt, az 1990-es évek elején Kijevben előadásokat is tartott. 1996-ban halt meg Moszkvában).

Ukrajnánál is komolyabb volt a helyzet a balti köztársaságokban. I. V. Sztálin halála után Litvániában olyan pletykák kaptak lábra, miszerint hamarosan hazatérnek a börtönökben ülők, s az USA támogatásával megkezdődik a leszámolás az „oroszokkal”. 1953 nyarán Vilniusban az is előfordult, hogy oroszokat vertek.

Az 1956-os magyarországi események a Baltikumban is visszhangra találtak. A vilniusi egyetemen a magyar forradalommal szolidáris röplapokat osztogattak, a következő tartalmakkal: „Éljen a forradalom Magyarországon, kövessük példájukat!”; „Litvánok – Litvánia a litvánoké!”; „Orosz megszállók, takarodjatok innen!”. Október 28-án az egyetemisták az orosz nyelv kötelező tanításának eltörlését követelték. A komszomolválasztásokon egyetlen orosz került sem be a vezető testületbe, annak ellenére, hogy arányuk 20 % volt. Ez az oroszokkal szembeni ellenérzéseken túl viszont arra is utal, a litván diákok elfogadták a komszomolt „legitim” szervezeti egységként (persze, mi mást is tehettek volna).

Vilniusban és Kaunasban 1956-ban a halottak napján került sor furcsa, temetői demonstrációkra (amikor egyszerre egy helyen sok ember jelent meg): a magyar forradalmat éltették és az orosz megszállók távozását követelték.

Észtországban, Tallinnban is szolidárisak voltak a diákok a magyarokkal. Október 27-én a tallinni politechnikai intézet hallgatói demonstráltak a magyarok mellett. November elején Tallinnban és Tartuban is oroszellenes falfirkák jelentek meg. Ezek a feliratok többnyire nem orosz, hanem észt, litván nyelvűek voltak, tehát elsősorban nem kívülre üzentek, hanem a saját népközösséget kívánták mobilizálni (az 1970-es években szórványosan megjelenő oroszellenes feliratok a Baltikumban már orosz nyelvűek voltak).

1957-től szórványosan előfordult, Észtországban és Lettországban, hogy oroszokat vertek, nemzetiségi alapon (ilyen esetek még 1985-ben is előfordultak, Rigában, Tartuban). Különösen a sportesemények mutatkoztak megfelelőnek politikai demonstrációra is. 1960-ban Kaunasban egy ökölvívómérkőzésen törtek ki zavargások. 1972-ben egy Vilniusban rendezett futballmérkőzésen a nézők demonstratív módon ignorálták a szovjet himnuszt. 1975-ben futballszurkolók tartottak nem engedélyezett felvonulást, politikai szólamokat kiáltozva a litván fővárosban. A legnagyobb ilyen jellegű konfliktusra 1977 októberében került sor Vilniusban, amikor több ezer ember tartott demonstrációt: „Szabadságot Litvániának!”; „Oroszok, takarodjatok!”; „Szabadságot a politikai foglyoknak!”; „Gyerünk a KGB-hez!” jelszavakat skandálva.

Tallinnban is, 1980 októberében mintegy 5 ezer ember tartott nem engedélyezett politikai demonstrációt, „Szabadságot Észtországnak!”;Oroszok, ki Észtországból!” jelszavakkal.

Mindez arról tanúskodik, hogy a balti köztársaságokban mindvégig erős volt a szovjet uralom elutasítása, s ez időnként – a körülményekhez képest – igen nagy létszámú demonstrációkban is kifejezést nyert.

Az Észak-Kaukázusba 1956-ban tértek vissza a kitelepített népek. Azt látták, hogy házaikba idegenek költöztek be. Már ekkor fegyveres konfiktusok alakultak ki a visszatérő csecsenek, ingusok és az új telepesek (oroszok, oszétok) között.

1981 októberében Ordzsonikidzében, Észak-Oszétia fővárosában ingusellenes zavargások törtek ki, miután ingusok megöltek egy oszétot (az incidens után az oszét pártvezetést leváltották).

A Dél-Kaukázusban az ősi örmény-török (azerbajdzsán) ellentét mérgezte a viszonyokat. 1961-ben, amikor Ny. Sz. Hruscsov az Örmény SzSzK-ba készült látogatni, elterjedt a híre, hogy a főtitkár „ajándékkal” érkezik, azaz átadja az örmény többségű Hegyi-Karabahot Örményország számára (a pletyka különösen hihetőnek tűnt a Krím Ukrajnának történő átadása után). Már ekkor aláírásokat gyűjtöttek az örmények Karabah átadása érdekében. Az aláírók kilátásba helyezték, hogy akár az ENSZ-hez is készek elmenni a karabahi probléma miatt.

1965-ben emlékeztek meg az örmény népirtás 50. évfordulójáról. Az örményországi azerbajdzsán lakosság rettegéssel várta az évfordulót, az örmények bosszújától tartva – erről a félelemről azok a levelek tanúskodnak, melyeket az azerbajdzsánok intéztek a különböző pártszervekhez, és ez is mutatja, hogy a felszín alatt milyen feszültségek és félelmek éltek az egyes népekben.

Április 24-én Jerevánban spontán megmozdulás kezdődött, az örmény pártvezetők, hogy úgy tűnjön, kontroll alatt tartják az eseményeket, maguk is felszólaltak a tüntetésen, Karabah átadását követelve. Ezt követően is több felszólítás, aláírásgyűjtés született Karabah átadásáról az Örmény SzSzK számára, de mindhiába.

Néha erőszak is előfordult: 1968-ban Karabahban egy azerbajdzsán megölt egy örmény lányt. A bírósági tárgyalás után a helyi örmények meglincselték az elkövetőt és a tárgyalást vezető bírót is.

Karabah mellett a másik konfliktuszóna Abházia volt a Dél-Kaukázusban. I. V. Sztálin idején a Grúziához tartozó Abháziában erőszakos asszimilációs (elgrúzosító) politika folyt: 1945-ben megszüntették az abház nyelvű tanítást, amit csak 1953-ban állítottak vissza. 1967-ben Abháziában mozgalom kezdődött: a grúz nyelvű táblákat leverték vagy átírták, felszólítások jelentek meg az iskolai oktatás teljes abházosítását követelve.

1978-ban tüntetések zajlottak Abháziában, azt követelve, hogy a területet adják át Oroszországnak, és abház nyelv hivatalosan is legyen államnyelvként elismerve (az abház alkotmányba végül az került be, hogy Abházia hivatalos nyelve az abház, grúz és orosz). Grúziában is tömegtüntetések révén érték el, hogy a Grúz SzSzK „brezsnyevi” alkotmányába bekerüljön az, hogy a köztársaság hivatalos nyelve a grúz (ez a „privilégium”, az államnyelv feltüntetése Grúzia mellett csak Örményországnak és Azerbajdzsánnak adatott még meg).

 

Vagyis megállapítható, hogy a nemzetiségi konfliktusok, problémák végig léteztek a szovjet korszakban, elsősorban a Baltikumban és a Kaukázusban. A Szovjetunió széthullása következtében viszont Moszkva megszabadult e problémák nyomasztó súlyától és a felelősség nagy részétől.

Cimkék: 1956, szövetséges köztársaságok, SZKP, Szovjetunió, Ukrán SzSzK, I. V. Sztálin, 1953, csecsenek, ingusok, Ny. Sz. Hruscsov, Karabah, Dél-Kaukázus, Abházia, Grúzia, Örményország, Észtország, Tartu, Kaunas, Vilnius, Litvánia, oroszok, Tallinn, Moszkva, nemzetiségi politika
Országok: Észtország Lettország Litvánia Ukrajna Grúzia Azerbajdzsán Örményország Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat