OROSZVILAG.HU


IV. Iván és I. Péter

Címlap » Történelem
  |  2020-09-13 22:28:25  |  
V. Molnár László

IV. Iván és I. Péter

Mikrohistoriográfiai tükörben

IV. Iván és I. Péter

 

 

A Klaniczay Gábor és Szijártó M. István szerkesztésében megjelenő „Mikrotörténelem” 9. köteteként látott napvilágot Szvák Gyula „IV. Iván és I. Péter mikrohistoriográfiája” című munkája, amely az orosz történelem talán két legellentmondásosabb személyiségét vizsgálja, párhuzamba állítva tevékenységük azonos és eltérő vonásait. A könyv nóvuma – megítélésem szerint – elsősorban abban áll, hogy a ruszisztikai munkáiról Magyarországon, Oroszországban és Amerikában is ismert szerző a „részből” (az általa vizsgált uralkodók karakterjegyeiből) a cári birodalom politikai, gazdasági, kulturális és hadügyi helyzetéről is messzemenő következtetéseket tud levonni. Szvák Gyula mintegy negyven éve kutatja IV. Iván (1533—1584) és I. Péter (1689—1725) alakját az orosz és a külföldi történetírásban és következtetései négy évtized távlatából sem változnak. A hét tanulmányból álló kötet arról is meggyőzi az olvasót, hogy a magyar történeti ruszisztika meghatározó személyisége nemcsak történész, hiszen minden dolgozatában szépírói erényeket is megcsillogtat.

Szvák Gyula kötetének bevezető részét A „historiográfiai mikrofilológiától” a mikrohistoriográfiáig – és tovább című fejezet képezi, amely a terminológiai fogalmak meghatározásáról tájékoztatja az olvasót. Ez nem véletlen, mivel a neves ruszista történészi kutatásainak középpontjában -- elsősorban – az orosz történelmi múlt historiográfiája állt. Ebben a témakörben főként IV. Iván, I. Péter és az orosz feudalizmus történetét tárgyaló művek komparatív elemzése, az egyes témákra vonatkozó szerzői vélemények ütköztetése, korszakonkénti változásának bemutatása figyelhető meg. A könyv írója mélyrehatóan elemzi, hogy az elmúlt két évszázad történészei miként tárgyalták a kötet címében jelzett problematikát, ami azért is érdekes, mivel eddig a kutatók elsősorban horizontálisan elemezték IV. Iván és I. Péter személyiségét, kormányzati politikáját, uralkodásuk mérlegét, Szvák professzor viszont vertikálisan vizsgálja választott témakörét.

Egyetértek Szvák Gyulával, amikor könyvének tanulmányaival kapcsolatban ezt írja: „Jelen mikrotörténelem tulajdonképpen mikrohistoriográfia, amely mélyfúrások révén, az orosz történettudomány egészéről kíván állításokat megfogalmazni. Így a IV. Iván és I. Péter korára összpontosító historiográfiai mikrovizsgálatok sorozata végül is az orosz történettudomány két évszázadának képét rajzolja meg.” A szerző tanulmányainak nem volt célja az orosz történelem menetéről teljes képet felvázolni. Gondolatmenetének lényege abban rejlik, hogy az orosz történetírás fejlődéséről, kiemelkedő személyiségeiről, a fontosabb történeti iskolákról megbízható áttekintést nyújtson. Igaza van az ELTE professzorának, amikor azt állítja, hogy az orosz historiográfiában mindig kiemelt helyet kapott a történelmi látás- és gondolkodásmód nemzeti jellege, ami elsősorban azzal magyarázható, hogy a legjelentősebb szerzők – szinte kivétel nélkül – birodalmi álláspontot képviseltek.  És a szovjet (benne a sztálini korszak) történetírása szinte mindvégig folytonos jelleget mutat az 1917-et megelőző időszak historiográfiájával.

Ez jellemző IV. Iván és I. Péter alakjának értékelésére is, amikor a „Rettenetes” cár ábrázolása az orosz történészek többségénél – a 19—20. század fordulójáig – nagyobb elismerést kapott, mint a reformer (és túlzás nélkül zsarnoknak tekinthető) Pjotr Alekszejevics. Helytállónak érzem Szvák professzor állásfoglalását, miszerint a „péteri rejtély” megoldatlanságát döntő módon az orosz cárizmus kiúttalanságának érzése keltheti bennünk.

A könyv írója bevezetésében hangsúlyozza, hogy tanulmányai – IV. Iván és I. Péter alakjáról – „nem az illető személyek tanulmányozásának történetét kívánták bemutatni, hanem rajtuk keresztül az orosz—szovjet történetírás változásait akarták elemezni, koncepciókat rekonstruálni és ütköztetni, egy-egy részproblémán keresztül mintegy mélyfúrásszerűen a részből az egészet megragadni. [] Ennek során a mikromódszerekkel tulajdonképpen makroválaszok megfogalmazására tettem kísérletet.”

A tanulmánykötet bevezető fejezetében a szerző lényeges gondolatot fogalmaz meg, amikor arról ír, hogy korunk történetírása nem kedvez a nagy szintézisek elkészítésének, fontosabb lett a „kicsit” feltárni a legapróbb részletekig, azzal az igénnyel, hogy a „cseppben megmutatkozzék a tenger”. Ezzel magyarázható, hogy értelmezésében ez lett a mikrohistória lényege. Érdekességképpen említem meg, hogy Szvák professzor elfogadja Szijártó M. István definícióját a mikrohistóriáról, amit „kisléptékű intenzív történeti kutatásnak” tekint, amelynek négy jellemzőjét emeli ki: érdekességét, valódiságát, élményszerűségét és a vizsgált egyedi eset szerteágazó voltát. Szvák Gyula koncepciójával egyet értett az 1947-ben született Lorina Petrovna Repina akadémikus, aki 2018-ban, a „Na szluzsbe u Klio” című kötetről publikált elemzésében köszöntötte a budapesti Ruszisztikai Intézet akkor 65 éves prominens személyiségét.

Szvák professzor kiemeli az általa írt bevezetőben, hogy kutatói pályája kezdetén (az 1970-es évek második felétől) egymás mellett létezett az átpolitizált, ideológiai frázisoktól terhelt történetírás, de jelen volt a magas színvonalú történettudomány is, amelynek legjobb képviselői kerülték a konceptuális általánosításokat és mindig arra törekedtek, hogy korrekt, forrásfeltáró, tényközlő műveket írjanak. A gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka időszakában, valamint az orosz rendszerváltást követő években az ortodox szemléletmóddal szakítani akaró, új megoldásokat kereső történészek többsége szívesen szabadult meg a korábban rájuk erőltetett sablonoktól és a hamis látás- és gondolkodásmódot piedesztálra emelő axiómáktól.

Szerencsére Szvák Gyula már húszas éveiben elkerülte ezeket az ideológiai csapdahelyzeteket, hogy „taposóaknákra” lépjen, amelyek pályafutásának hitelességét megkérdőjeleznék. Nem túlzás azt állítani, hogy ez részben a magyar szellemi élet Oroszországtól való függetlenedésének helyzetével magyarázható. Találóan írta ezzel kapcsolatban a szerző: „Ez egy lassú, «csendes», «lopakodó» forradalom volt, amely Magyarországon már nemzetközi segédlettel megvalósult politikai rendszerváltás előtt triumfált.”

A tanulmánykötet második fejezete „IV. Iván alakja az orosz történetírásban” címet viseli, amelyben a szerző aprólékos, filológiai munkával tisztázza a III. Iván (1462—1505) és III. Vaszilij (1505—1533) uralkodását követő Iván Vasziljevics személyiségét, aki az 1533-ban örökölt nagyfejedelmi titulust 1547-ben – az orosz történelemben elsőként – cári címre változtatta. Alakja rendkívül sok és ellentmondásos vitát váltott ki az orosz historiográfiában, mivel az kétségtelen, hogy intézkedéseivel a központi centralizáció és az autoriter hatalom létrehozására törekedett, de az általa alkalmazott reformok mégis egy beteges gondolkodású, pszichopata személyt rejtettek. Vitathatatlan, hogy a Kazanyi (1552) és az Asztrahanyi Kánság (1556) meghódítása jelentős területekhez juttatta Oroszországot, ugyanakkor az opricsnyina 1565—1572 közötti fennállása nemcsak a bojár famíliák hatalmát törte meg, hanem brutális terrorjával országos elégedetlenséget is váltott ki. Ehhez járult a huszonöt évig tartó livóniai háború (1558—1583), amely a tönk szélére juttatta a cári birodalmat. Szvák professzor érdeme, hogy nem politikai eseménytörténetet közöl, hanem azokat a historiográfiai műveket veszi górcső alá, amelyek a szadista természetű, véres kezű, kegyetlen, vallási képmutató autokrata uralkodót vizsgálják.

Helytálló a szerző véleménye, amikor arról ír: „Uralkodásának értékelése évszázadok óta vita tárgya. A polémia gyökere tulajdonképpen még Iván és a livóniai hadszíntérről a lengyelekhez átszökött egykori barátja, Andrej Mihajlovics Kurbszkij (1528—1583) herceg nevezetes levélváltásáig nyúlik vissza. A korlátlan uralom igenlése egyrészt, a véres despotizmus elítélése másrészt, polarizálta későbbi korok gondolkodóit is.” Az ezt követő évszázadokban az Iván – Kurbszkij vita óriási méretűre nőtt, és nem véletlen, hogy a disputa egyes részleteiről ma sincs teljes nézetazonosság a történészek között. Napjainkban is szét kell választanunk az időtálló értékeléseket a forrásokat semmibe vevő, a nem sziklaszilárd alapokra épülő vélekedésektől

Szvák Gyula elsőként A. M. Kurbszkij „Elbeszélés a moszkvai nagyfejedelemről” című munkáját említi, amely egyoldalú, negatív képet rajzol IV. Iván személyéről. Ugyanígy a „zavaros időszak” történészeinek többsége is – szinte kivétel nélkül – csak negatív jellemvonásokat említ Iván Vasziljevicsről. Az első rendszeres leírás Oroszországról Vaszilij Nyikityics Tatyiscsev (1686—1750) nevéhez fűződik, aki idealizálta az uralkodó abszolút hatalmát, ezért IV. Ivánt is nagy formátumú, az ország javát szolgáló, pozitív személyiségként ábrázolta. A 18. századi orosz történetírásban Iván Nyikityics Boltyin (1735—1792) szimpatizált a keménykezű, a bojárok uralmát letörő cárral, Mihail Mihajlovics Scserbatov (1733—1788) herceg viszont a szörnyeteg, az alattvalók érdekeit semmibe vevő, vérszomjas „fenevadat” látta benne. A 19. század elején Nyikolaj Mihajlovics Karamzin (1766—1826) ugyanígy – aki történészként és szentimentalista íróként egyaránt kiváló volt – „Az orosz állam története” című könyvében nem találta vonzónak a rettenetes cár alakját, brutális cselekedeteit, vallásos képmutatását és alattomos természetét.

Karamzin után Szvák professzor azt vizsgálja, miként értékelte a Szergej Szemjonovics Uvarov (1786—1855) nevével fémjelzett „népiesség”, a szlavofil és a nyugatos történészek köre Iván Vasziljevicset. Bár ezen irányzatok képviselőinek nézete sokban eltért egymástól, azzal azonban nem vádolhatjuk őket, hogy IV. Iván alakját normának tekintették és etalonként ábrázolták volna. A szerző történetfilozófiai és forráskritikai szempontból is hitelesen idézi fel az Iván-kép változásában rejlő okokat, Mihail Petrovics Pogogyin (1800—1875), Alekszej Sztyepanovics Homjakov (1804—1860), Nyikolaj Geraszimovics Usztrjalov (1805—1870) és más történészek nézeteit.

Szvák Gyula kiemelt helyen tárgyalja a szlavofil történészek Iván-képét, köztük Jurij Fjodorovics Szamarinét (1819—1876), aki elsősorban valláserkölcsi aspektusból bírálta a cárt. Sokban hasonlított felfogásához Iván Dmitrijevics Beljajev (1810—1873) jellemrajza, bár ő az autokrata uralkodó rettenetes bűneit azzal magyarázza, hogy azok a korszakra általánosan jellemzőek voltak. Náluk lényegesen korszerűbb az „államjogi” iskola képviselőinek (Konsztantyin Kavelin, Szergej Szolovjov és mások) felfogása, amelyben főként azt vizsgálták, hogy IV. Ivánnak milyen szerepe volt az állam (illetve annak intézményei) létrehozásában. Esetükben lényeges az is, hogy nem kárhoztatták az opricsnyina funkcióját, mivel hatékonyabbnak bizonyult, mint a bojárok uralma alatt álló zemscsina léte.

A szerző elismeréssel tárgyalja Konsztantyin Dmitrijevics Kavelin (1818--1885) történelemszemléletét, amely szerint Iván Vasziljevics indította el Oroszországban a nagy ívű reformokat, de azok kivitelezése és befejezése csak Pjotr Alekszejevics alatt történt meg. Ő könnyebb helyzetben volt, mivel elődei (Mihail Romanov, Alekszej Mihajlovics) az államigazgatás nagy reformját már előkészítették számára. Kavelin koncepciójában a neves ruszista lényegesnek tartja azt is, hogy a bojárok vezető szerepét az opricsnyinában a szolgáló nemesség katonai ereje váltotta fel.

Filológiai és történetfilozófiai szempontból rendkívül érdekes a Visszarion Grigorjevics Belinszkij (1811—1848) által felvázolt Iván-portré, amely „bukott angyalként” értékeli a gyakran eszelős és könyörtelen uralkodót. Érthető, hogy a könyv írója nem titkolja ezzel kapcsolatos fenntartásait, és csak részben ért egyet Belinszkijjel, aki szerint „III. Iván unokája nem Oroszország megreformálója, hanem állami léte keleti formájának rettenetes büntetése lett.”

Szvák professzor tanulmányának egyik legjobb alfejezetét az orosz polgári történetírás kiemelkedő alakja, Szergej Mihajlovics Szolovjov (1820—1879) IV. Ivánról megrajzolt képe jelenti. Az államjogi iskolához tartozó moszkvai professzor – érthető módon – IV. Ivánban nemcsak a negatív személyiségjegyekkel felruházott despotát látja, hanem azt a reformert is, aki a centralizált központi hatalom megteremtését tekintette fő feladatának, és ennek érdekében a legszörnyűbb tetteket is képes volt elkövetni. Szvák Gyula elismeri Szergej Szolovjov történetírásának kimagasló jelentőségét, IV. Iván tetteiben az ok-okozati összefüggések felismerését, az objektív ábrázolásra való törekvést, amelyet azonban maradéktalanul megvalósítani nem tudott. A szerző látja Szolovjov következetlenségeit is, amelyek az autokrata cár esetében nem mindig korrelálnak a valóság eseményeivel, észreveszi Szolovjov szemléletmódjának eklekticizmusát és felfigyel arra is, hogy a kiváló történész nem tudta függetleníteni magát korának politikai aktualitásaitól, a krími háború utáni időszakban ugyanis így demonstrálta az önkényuralommal szembeni ellenszenvét. Ezzel kapcsolatban találóan írta a szlavofil Konsztantyin Tyimofejevics Akszakov (1791—1859), hogy a történetírást nem lehet politikatörténettel helyettesíteni, mivel az tévútra viheti a szerzőt. Ezt támasztja alá Konsztantyin Nyikolajevics Besztuzsev-Rjumin (1829—1897) is, aki szerint egy történelmi személyiségről csak saját korának erkölcsi értékei alapján mondhatunk reális ítéletet.

A tanulmány írója részletesen foglalkozik az 1860—1880-as évek történetírásával, amelyben Szergej Szolovjov moszkvai iskolája volt a meghatározó. Figyelmet érdemel, hogy 1861-ben (az orosz jobbágyfelszabadítás idején) a forradalmi demokraták is több cikkben idézték fel IV. Iván alakját, de mint a cárokról általában, róla sem vélekedtek pozitívan. Egyikük, Grigorij Petrovics Jeliszejev (1804—1892) így vélekedett róla a „Szovremennyik” hasábjain: „Groznij alighanem az egyetlen példája kora erkölcsi gyalázatának, a képmutatás és a vallás lábbal tiprása, a feslettség és gyilkosságok legvisszataszítóbb orgiái összekapcsolódásának.[] Ez olyan értelmetlenül, olyan hitszegőn és igazságtalanul, olyan állatian kegyetlenül történt, hogy minden okos és becsületes embert elkergetett maga mellől, és szolgákkal, hóhérokkal és kémekkel vette körül magát.”

Szvák professzor elismeréssel ír Nyikolaj Ivanovics Kosztomarov (1817—1885) történelemszemléletéről, amelyben keményen bírálja Rettegett Iván személyiségét, és meggyőződése volt, hogy eljön az az idő, amikor az erőszakos, véres uralkodást nem fogják dicsőíteni, még ha az látszólag az állami centralizációt is szolgálta. Nagyra értékeli továbbá Kosztomarov művében azt a felismerést, hogy egy ország élén álló személyiség akarta-e alattvalói helyzetének javítását, sorsuk jobbra fordulását.

A recenzens érdekesnek tartja a forradalmi narodnyikok, köztük Pjotr Lavrovics Lavrov (1823—1900) történelemszemléletének bemutatását, amelyből kiderül, hogy még az 1880-as évek végén sem volt kívánatos egy olyan rossz erkölcsű, züllött, velejéig romlott cár kritizálása, mint Iván Vasziljevics. A felsőbb hatalomnak ugyanis nem állt érdekében, hogy a nép tudomást szerezzen az országot irányító emberek szörnyű bűneiről. Hasonlóan kritikus nézetet képvisel IV. Ivánról Nyikolaj Konsztantyinovics Mihajlovszkij (1842—1904) historiográfiai áttekintése, amelynek értékeléséhez később több történész is visszatért.

Az 1890-es évektől új időszak kezdődött el az Iván-kép értékelésében, amely 1917-ig (sőt, bizonyos értelemben a honvédő háborúig) tartott. Ennek alapjául a szaktudományos szintézisek szolgáltak, amelyek során jelentős források kerültek felszínre. Kiemelkedő szerepet játszott ebben a Moszkvai Egyetem professzora, Vaszilij Oszipovics Kljucsevszkij (1841—1911), aki minőségileg újat hozott Ivánra vonatkozó felfogásában. Szergej Szolovjov utóda lett a tanszékvezetői tisztségben és az államjogi iskola képviselőinek nézetei nagy hatással voltak rá. A polgári történetírás talán legjelentősebb személyisége úgy ítélte meg, hogy az orosz területek egyesítése Iván Vasziljevics alatt törvényszerűen idézte elő a cári központi hatalom és a bojárok közti erőviszony megváltozását. Az opricsnyina, mint az abszolút monarchia eszköze megtörte a bojárok uralmát és nem kívánt velük osztozni a hatalom gyakorlásában. Igaza van Vaszilij Kljucsevszkijnek, hogy a bojárság befolyása valójában már az opricsnyina előtt meggyengült, és egységes fellépésük lehetetlenné vált.

Kljucsevszkij értékelése után Szvák Gyula Szergej Fjodorovics Platonov (1860—1933) nézeteit veszi górcső alá, amelyek a „zavaros időszak” előzményeit és az orosz államot nagy megpróbáltatások elé állító történetét vizsgálják. Egyetértünk a szerzővel abban, hogy a kiváló pétervári történész volt az első, aki az opricsnyináról hiteles és gazdag forrásbázisra épülő leírást adott. Vitathatatlan, hogy Platonov sokat merített az államjogi iskola képviselőinek felfogásából, historiográfiai eredményeiből. Úgy vélte, hogy az opricsnyinának megalapozott politikai értelme volt, mivel szétzúzta a bojárok hatalmának alapját. Ugyanakkor az opricsnyina és a livóniai háború földönfutóvá tette a parasztság nagy részét, akik az ország déli területeire menekültek és a szabad kozákok között kerestek menedéket. Rettegett Iván esztelen politikája tehát szomorú örökséget hagyott maga után: az ország gazdasági és társadalmi krízisét.

Szvák Gyula tanulmányában fontos szerepet kap Kljucsevszkij és Platonov történelemszemléletének elemző összehasonlítása. Lényeges különbségnek tartja, hogy az előbbi a személyiség szerepét, az utóbbi a történelmi szükségszerűséget hangsúlyozza. Ehhez kapcsolódik Mihail Nyikolajevics Pokrovszkij (1868—1932) megállapítása is, amely arra utal, hogy az opricsnyina létrehozása elvileg megalapozott volt, mert nélküle a központosított, abszolút monarchia nem alakulhatott volna ki.

Az 1917-es forradalom után főként népszerűsítő könyvek jelentek meg IV. Iván személyiségéről, amelyek nem tudták meghaladni Vaszilij Kljucsevszkij és Szergej Platonov intellektuális műveit. Az 1920-as és az 1930-as években publikált munkák szerzői, mint például Robert Jurjevics Vipper (1859—1954), Szergej Mitrofanovics Dubrovszkij (1900—1970), Ivan Ivanovics Poloszin (1891—1956), Pjotr Alekszejevics Szagyikov (1891—1942) és mások – a politikai kurzus korlátai miatt – gyakran kényszerültek sablonos megállapításokra, Iván Vasziljevics személyiségének egyoldalú értékelésére. Az 1940-es évek elejétől azonban tömegesen készültek kötetek IV. Iván alakjáról, amelyek a tudományos vizsgálódások alapjául szolgálhattak. A második világháború kitörése után egy új típusú történetírás bontakozik ki, amely a keménykezű, erős akaratú, ha szükséges diktátori vonásokkal felruházott személyiségtípusát fogalmazza meg. Nem nehéz kitalálni, hogy a szovjet szerzők ebben a személyiségtípusban vajon kire gondolhattak.

Szvák Gyula munkájában a legfontosabb értéket a hiteles jellemrajz bemutatása jelenti. Ennek keretében elemzi, hogy milyen szerepet játszott Iván Vasziljevics személyiségfejlődésében az Izbrannaja Rada (Kiválasztottak Tanácsa), Adasev és Szilveszter gyámkodása, legkedvesebb felesége (Anasztázia) halála és a cár 1553-as súlyos betegsége. A szerző mintaszerűen vizsgálja azt is, hogy az opricsnyina megvalósította-e a hozzá fűzött reményeket, a szolgáló nemesség mennyiben segítette a cár reform elképzeléseit, az örökös jobbágyság intézményének kialakulása milyen káros következményekkel járt és a livóniai háború miért volt kudarcra ítélt vállalkozás.

A szerző hangsúlyosan foglalkozik azzal, hogy a második világháborútól, egészen az SZKP XX. kongresszusáig milyen szerepe volt Joszif Visszarionovics Sztálinnak (1878—1953) az új Iván-kép kialakításában, miként szabta meg a történészek gondolkodásmódját. A párt akkori főtitkára ugyanis Iván Vasziljevics személyében az erőskezű, az állam érdekét minden eszközzel megvalósítani kívánó cárt alkalmasnak találta arra, hogy a Németországgal vívott háborúban pozitív példakép lehessen. A IV. Iván személyiségével foglalkozó történészek nem térhettek ki a dogmatikus frázisok és az ideológiai útmutatások hatása alól. Arról van szó ugyanis, hogy a könyörületet nem ismerő cár alakját a német agresszió elleni harcban példaként lehetett felhasználni. A történelmi analógia azonban sántít, sematikus, különösen azért mivel a két időszak között közel négy évszázad telt el. Talán az első jelentős szaktudós, aki már az 1950-es évek elejétől szembe szállt a IV. Ivánt dicsőítő történelemszemlélettel, az Sztyepan Boriszovics Veszelovszkij (1876—1952) akadémikus volt, aki keményen bírálta Iván Vasziljevics túlzottan idealizált képét.

Szvák Gyula meggyőzően írja le, hogy a korszakra általánosan jellemző hamis és dogmatikus koncepcióval kívánt leszámolni a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Történettudományi Intézetében 1956 májusában rendezett vitaülés, amelynek témája Szergej Mitrofanovics Dubrovszkij (1900—1970) referátumának vitája volt. Az előadó főként a IV. Ivánt piedesztálra emelő Robert Vipper, Szergej Vlagyimirovics Bahrusin (1882—1950) és Ivan Ivanovics Szmirnov (1909—1965) történetírását bírálta, amivel új utat nyitott a cár alakjának újraértékeléséhez. Ebben kiemelkedő szerepet játszott Szigurd Ottovics Smidt (1922—2013), akinek munkája kijelölte a helyes elméleti és módszertani irányvonalat az Iván-problematika tisztázásához. Ettől kezdve az opricsnyina megítélése és értékelése döntő szerepet kapott az Iván-kép ábrázolásában, a rettegett cár személyiségének pozitív és negatív vonásainak értékelésében. Ezen a területen is meghatározó szerepe volt Szergej Veszelovszkijnak, aki – Szvák Gyula elemzésében – „örökre szertefoszlatta azt a tévhitet, amely szerint Rettegett Iván radikális reformja halálos csapást mért az arisztokrácia gazdasági alapjaira”. Helyesen és megalapozottan idézi Szvák professzor Veszelovszkij azon felfogását, hogy: „Az opricsnyina tehát Rettegett Iván személyes műve, amelyet nem a kor gazdasági-társadalmi viszonyaiból fakadó követelmények hívtak életre, hanem a cár olyan tulajdonságai, mint a heves vérmérséklet, gyanakvás és rabszolgái feletti korlátlan hatalmának tudata, amelyek Rettegett Ivánt a fejedelmi kegy jogával való visszaéléshez vezették.”

A tanulmánykötet írója elemzi Alekszandr Alekszandrovics Zimin (1920—1980) munkásságának jelentőségét, amelyben több újszerű gondolatatot vetett fel az Iván-kép teljessé tételéhez. Eredeti felismerésnek mondható Zimin azon megállapítása, hogy a bojár arisztokrácia többsége nem volt a központi hatalom ellensége és reakciósnak sem minősíthető. Kivételt ez alól Iván nagybátyja, Sztarickij részfejedelem és a megerősödő egyház tekinthető, amelynek nem volt érdeke a cári hatalom centralizációja és a totális központosítás.

Szvák Gyula a legnagyobb elismeréssel -- az Iván-problematika kapcsán -- egykori leningrádi professzora, Ruszlan Grigorjevics Szkrinnyikov (1931—2009) tevékenységét tárgyalja, akinek az adott témakörben publikált munkáit ez ideig még senkinek nem sikerült meghaladnia. A magyar ruszisztika meghatározó alakja nem tagadja, hogy Szkrinnyikov tanítványaként mesterének nagy tisztelője és történelemszemléletével a legtöbb kérdésben egyetért. A leningrádi professzor úgy ítéli meg, hogy a bojárok elleni fellépés kezdeti szakaszára is egységes célrendszer jellemző, mivel az arisztokrácia gazdasági és politikai hatalmának visszaszorítására törekedett. Ma már a korszakkal foglalkozó ruszisták többsége egyetért abban, hogy az 1560-as és az 1570-es években az idegbeteg, üldözési mániában szenvedő cár a tömegterror útjára lépett, amely főleg a bojárok befolyásának letörésére irányult, de emiatt a szolgáló nemesek támogatását is elbizonytalanította.

Bár Szvák professzor interpretációja szerint Ruszlan Szkrinnyikov került legközelebb a reális Iván-kép megrajzolásához, de bizonyos részterületeken kisebb módosításokra még szükség lehet. Nehéz elfogadni ugyanis azt a nézetet, hogy Iván Vasziljevics reformjainak első szakaszában csak jelentéktelen befolyása volt az államügyekre, uralkodásának második felében pedig mindent az életre hívott terrorgépezet működtetett. Helyesen látja Szvák Gyula, hogy nem szabad mindenben a racionalitást keresni, főleg olyan esetekben, ahol a teljes irracionalitás érvényesült. Ilyen körülményre pedig IV. Iván uralkodása idején bőven akadt példa. A fentiek tárgyalása után az ELTE tanára arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen feladatok várnak a jövő történészeire az Iván-problematika további pontosítására, mivel a korrekt történetírás a szerzőktől ezt elvárja. Célszerű lenne gondosan tisztázni azt is, hogy milyen összefüggés található Iván Vasziljevics uralkodása és a XVII. század eleji „zavaros időszak” története között, miként idézte elő a cár politikája Oroszország teljes krízisét. Az 1979-ben, a szerző 26 éves korában írt tanulmánya hitelesen foglalja össze az utóbbi évtizedekben kialakult Iván-képet, amely historiográfiai alapmunkának tekinthető.

Szvák Gyula könyvének negyedik fejezete I. Péter (1689—1725) alakjának változását tárgyalja az orosz történetírásban, ami felettébb nehéz feladat egy ellentmondásos személyiség esetében. A történészek egy része (és a közvélemény is) Pjotr Alekszejevicset a gazdasági, hadügyi, közigazgatási, egyházi és kulturális reformok megvalósítójának tartja, aki „ablakot nyitott Európára”, jelentősen növelte Oroszország nemzetközi presztízsét, kijáratot talált az Északi-tengerre és legyőzte XII. Károly hadseregét. Az utókor nagyra értékelte, hogy a tanulni vágyó cár beutazta fél Európát, megfordult a német fejedelemségekben, hajóépítést tanult Hollandiában, navigációs ismeretekre tett szert Angliában, a hazafelé vezető úton tárgyalt I. Lipót osztrák császárral, majd Itáliába is szeretett volna eljutni, de a sztrelecek lázadása miatt – másfél évi tapasztalatszerzés után – kénytelen volt hazatérni. A közvélemény másik része azonban I. Péterben nem az ismeretekre vágyó, művelt uralkodót látta, hanem a sztrelecekkel kegyetlenül leszámoló, az alattvalók terheit megsokszorozó, az egyház hatalmát letörni akaró Antikrisztust, a „kicserélt cárt” vélte benne felismerni. Kicsapongó és erkölcstelen magánélete is ismert volt, ami ellenérzést váltott ki az emberekből.

A szerző helyesen vizsgálja miként változott I. Péter értékelése az orosz „palotaforradalmak” korában I. Katalin, Anna Ivanovna, I. Erzsébet, III. Péter és II. Katalin uralkodása alatt. Bemutatja azt is, hogyan akart az 1762—1796 között regnáló „Észak Szemirámisza” Pjotr Alekszejevics politikai kurzusának „utóda lenni”. Bár II. Katalin valóban sokat tett energikus és racionális intézkedéseivel az Orosz Birodalom felvirágoztatásáért, az az elképzelése, hogy Nagy Péter nyomdokain halad, aligha lehet helytálló, mivel az egykori anhalt-zerbsti hercegnő ereiben egy csepp orosz vér sem csörgedezett. Ugyanakkor sikeres volt a külpolitikában, két háborúban győzte le a törököket, részt vett Lengyelország három felosztásában, a svédek felett is diadalmaskodott, nagyvonalúan támogatta a művészeti életet, mecenatúrája elősegítette az orosz nemzeti kultúra fejlődését.

A cárnőhöz hasonlóan barátnője, Jekatyerina Romanovna Daskova hercegnő (1783—1796 között az Orosz Tudományos Akadémia elnöke) is piedesztálra emelte Pjotr Alekszejevics személyiségét, akiben a sikeres reformert látta. Alapvetően pozitívan vélekedett róla ódáiban Alekszandr Nyikolajevics Ragyiscsev (1749—1802), a lipcsei egyetem jogi fakultásán J. W. Goethe évfolyamtársa, aki életének utolsó szakaszában már a „hatalmaskodó egyeduralkodót”, a zsarnok despotát látta Nagy Péter személyében.

Ezek után Szvák Gyula sorra veszi azokat a történetírókat, akik a 18. században nagy terjedelmű műveikben foglalkoztak Pjotr Alekszejevics személyiségével. Közéjük tartozik Iván Ivanovics Golikov (1735—1801), aki harminc kötetes munkát szentelt Péter uralkodásának, az általa végrehajtott reformoknak és annak a folyamatnak, amely a cári birodalmat európai hatalmi tényezővé tette. Szvák professzor hitelesen értékeli Iván Boltyin történelemszemléletét, amelyben a francia Nicolas-Gabriel Le Clerc (1726—1798) Oroszországról írt művét bírálja. Boltyin kiválóan felkészült, tárgyilagosságra törekvő történetíró volt, aki a Péterről készült, kellően meg nem alapozott külföldi szerző nézetét élesen kritizálta. Az ELTE BTK professzora – Mihail Scserbatov kapcsán – főként az I. Péter kori erkölcsök romlásáról leírt gondolatokat elemzi, amelynek során az iszákos, züllött, nemi beteg cár és a környezetében levő udvaroncok kicsapongó életét tárgyalja. Nagy Péter tehát valóban nem mutatott pozitív példát sem környezete, sem alattvalói számára, ráadásul erőszakos és brutális természete visszataszító személyiséggé tette.

A 18—19. század fordulójának történetírását vizsgálva a kötet írója elsősorban Nyikolaj Karamzin történetfilozófiai nézeteit elemzi, amelyek Nagy Pétert européer személyiségnek ábrázolja. Nélküle ugyanis Oroszország megrekedt volna abban az elmaradott állapotban, amely nagy lemaradást jelentett a nyugati fejlődéshez képest. Találóan idézi Szvák Gyula Karamzintól: „A németek, franciák, angolok legalább hat évszázaddal az oroszok előtt jártak; Péter előre lendített hatalmas kezével bennünket, s néhány év alatt majdhogynem beértük őket. Az orosz karakter megváltozásáról, az orosz morális fizionómia elvesztéséről szóló valamennyi szerencsétlen sirám nem más, mint vicc, vagy az alapos megfontolás hiányából ered.” Ezekből a sorokból egyértelműen kiderül, hogy I. Péter nagy formátumú, távlatokban gondolkodó, alkotó géniusz volt, aki az Orosz Birodalmat katonai tényezővé, közigazgatásilag szervezett, iparilag relatíve fejlett, pénzügyileg stabil nagyhatalommá tette. Ezt jelzi a több mint kétszáz manufaktúra létrehozása, a fegyvergyártás korszerűsítése, a szárazföldi hadsereg és a flotta fejlesztése, korszerű törvények alkotása, új növényi kultúrák meghonosítása, az európai öltözet bevezetése, új iskolák szervezése és az Orosz Tudományos Akadémia felállítása. Vitathatatlan, hogy Pjotr Alekszejevics felvilágosult gondolkodó, a nyugat-európai fejlődést mintának tekintő, sikeres reformer volt. Nem csodálkozhatunk azon, hogy a sikernek ára van, és a változások nem mentek megrázkódtatások nélkül. Szvák professzor azt is nyugtázza, hogy Karamzin életének utolsó évtizedében történelemszemlélete átalakult, de ez összességében a Péter-képen nem változtatott.

Ezt követően Szvák Gyula a zseniális költőnek, de „műkedvelő” történésznek tartott Alekszandr Szergejevics Puskin (1799—1837) nézeteinek fejlődését, az orosz történelemről kifejtett interpretációját vizsgálja. Leírja, hogy Puskin gyűlölte a zsarnokságot, ugyanakkor a „Poltava” és a „Bronzlovas” című művei méltányolják Pjotr Alekszejevics erőfeszítéseit, a birodalom korszerűsítéséért végzett munkáját. A dekabristákról készített értékelésében a szerző helyesen mutat rá arra a „kettősségre”, amely az I. Miklós (1825—1855) ellen fellázadt tisztek történelemszemléletét jellemzi.

Az orosz gondolkodástörténetre náluk sokkal nagyobb hatással volt Pjotr Jakovlevics Csaadajev (1794—1856), akitől Szvák Gyula a következőket idézi: „Magányosak vagyunk a világban, semmit sem adtunk neki, semmit sem vettünk el tőle; egyetlen gondolatot sem vetettünk az emberi gondolatok tömegébe, semmivel sem járultunk hozzá az emberi szellem haladásához, s ami ebből a haladásból nekünk jutott, azt eltorzítottuk.” Lesújtó kép ez az I. Miklós kori orosz szellemi élet állapotáról. Később az „Egy őrült magamentsége” című írásában aztán több ponton változtatott korábbi nézetén, és I. Pétert az oroszok „félistenének” minősítette.

Az ELTE BTK professzora ezt követően elemzi a Szergej Szemjonovics Uvarov (1786—1855) által megfogalmazott „szentháromság” (pravoszlávia, autokrácia, népiség) koncepcióját, amely egy időre hivatalos kurzussá vált az orosz történelemszemléletben. Ennek az irányzatnak volt kimagasló képviselője Mihail Pogogyin, a Moszkvai Egyetem professzora, aki az új I. Péter-kultusz egyik megteremtője, és a cárban az elmaradott Oroszországot európaizálni akaró uralkodót látta. Szvák Gyula könyvében érdekes leírás mutatja be a Péter személye iránt rendkívül elfogult Nyikolaj Usztrjalov történelemszemléletét, amely rendkívül pozitívan tárgyalja Pjotr Alekszejevics gyakran vitatható cselekedeteit. Erről tanúskodik a kötetben szereplő idézet is: „Ő Oroszország számára egy hirtelen támadt, fényességes égitest volt, amely mindent felmelegített, megtermékenyített, felélesztett; széttörte durvaságának bilincseit, felrázott minket évszázados álmunkból…”

Jelentős történelemszemléleti irányzatot képviseltek a szlavofilok, akik nem kedvelték I. Pétert, mivel szerintük a nagy reformer letérítette Oroszországot a hagyományos fejlődési útról. Ezzel kapcsolatban írta Konsztantyin Akszakov: „Péter… el akarta Oroszhont szakítani életének természetes forrásától, Oroszhont a Nyugat újára akarta kényszeríteni, hamis és veszélyes útra.” Persze, a szlavofilok nem minden képviselője vélekedett így, és távol állt tőlük Pjotr Alekszejevics démonizálása. Ez vonatkozik -- többek között – Alekszandr Homjakov felfogására is, aki szerint az orosz cár hatalmas csapást mért birodalmára, de ez jótékony hatású volt. Így vélekedik a fenti problematikáról az 1946-os születésű Nyikolaj Ivanovics Cimbajev, a szlavofil történetírás egyik legjobb ismerője, a Moszkvai Egyetem professzora.

A szlavofilokkal ellentétben – mutat rá Szvák professzor – a nyugatosok nagyra értékelték I. Péter személyiségét, reformjainak hatását, bár az irányzat képviselői gyakran egymással sem értettek egyet. Ugyanakkor úgy vélték, hogy Pjotr Alekszejevics gyökeresen megváltoztatta a cári birodalmat és a nyugat-európai mintákat honosította meg országában. Jellemző erre Visszarion Belinszkij történelemszemlélete és a cárról alkotott értékítélete: „Nagy Péter nemcsak történelmünknek, de az egész emberiség történelmének kiemelkedő jelensége, istenség, aki élő lelket lehelt a kolosszális, de halálos álomba taszított, ősi Oroszország testébe.”

Az ELTE tanára nagy teret szentel az orosz államjogi iskola Péter-képének bemutatására, részletesen tárgyalva Szergej Szolovjov „Nyilvános előadások Nagy Péterről” (1872) című munkáját, amely Pjotr Alekszejevics születésének 200. évfordulóján pátosszal tárgyalja az orosz államot új alapokra helyező uralkodó személyiségét. Szvák Gyula jogosan jegyzi meg, hogy Szolovjov tisztelője volt Péter cárnak, de koncepciójában számos belső ellentmondás figyelhető meg.

Szolovjov után – az államjogi iskola képviselőinek ismertetésekor – fontos helyet kapott Vaszilij Kljucsevszkij történetírásának értékelése is. A szerző helytállóan hasonlítja össze a két jeles tudós koncepcióbeli eltéréseit és mutat rá arra, hogy az előbbi történésznél a kolonizáció, az utóbbinál a huszonegy évig tartó északi háború tekinthető a reformok mozgatórugójának. A tanulmány írója hitelesen tárgyalja a péteri reformok „korlátozott” céljait és eredményeit, amelyeket gyakran brutális eszközökkel hajtott végre. A szerző – Kljucsevszkij nyomán – meggyőzően állítja, hogy a nép hatalmas áldozatai és a cár személyes erőfeszítése nyomán a reformok jelentős eredményeket hoztak: „Péter után az állam erősebbé vált, ám a nép szegényebb lett.”

Ezt követően az ELTE tanára elemzi a neves Kljucsevszkij-tanítvány, Pavel Nyikolajevics Miljukov (1859—1943) történelemszemléletét, amelyet főleg „Az államgazdaság Oroszországban a 18. század első negyedében és Nagy Péter reformja” című könyvében fejtett ki. A pozitivista történészek közé sorolható Miljukov volt az, aki elsőként írta le a „reformátor nélküli reformok” elméletét, amiben hiperkritikus szemléletet fogalmazott meg I. Péter értékelésével kapcsolatban. Párizsi emigrációja idején aztán ezen álláspontján változtatott, bizonyára azért, mivel a politikai kurzus Oroszországban ekkorra számára elfogadhatatlanná vált.

Szvák professzor elismeréssel ír az ugyancsak Kljucsevszkij tanítvány, Mihail Mihajlovics Bogoszlovszkij (1867—1929) tudományos teljesítményéről, amelynek középpontjában mindvégig Nagy Péter személyiségének és reformjainak kutatása állt. Ezek között jelentős munkának számít a „Nagy Péter területi reformja. A provincia, 1719—1727” című kötet, amely az európai mintájú állami szervezet létrehozására irányult. Figyelemre méltó, hogy Bogoszlovszkij nemcsak a péteri reformok „fényeit”, hanem „árnyait” is észrevette.

Szvák Gyula úgy ítéli meg, hogy a 20. század elején a szentpétervári történész iskola képviselői, köztük Konsztantyin Besztuzsev-Rjumin és Nyikolaj Pavlovics Pavlov-Szilvanszkij (1869—1908), koncepciójukban jelentősen eltérnek a Moszkvai Egyetemen dolgozó kollégáiktól, főként Pavel Miljukovtól és munkáikban keményen kritizálták az orosz historiográfiában elfoglalt helyét, szakmai nézeteit. A tanulmánygyűjtemény írója a korszakból kimagasló teljesítménynek tartja Jevgenyij Francevics Smurlo (1854—1934) életművét, aki két könyvében foglalta össze a Péter-kép változását a 18—19. századi orosz történetírásban. A szerző az 1917 előtti történészek közül Szergej Platonov munkásságát teszi az első helyre, kiemelt helyen említve „Előadások az orosz történelemről” című könyvét. Az 1917 után publikált kötetében pozitív, de kissé eltúlzott képet rajzolt Péter cár alakjáról, reformjainak jelentőségéről.

A mikrohistoriográfiai kötet szerzője említést tesz a Vlagyimir Vlagyimirovics Kallas (1866—1918) szerkesztésében megjelent hatkötetes, „Három évszázad” című kiadványról, amelyben különösen két szerző tanulmányát emeli ki. Az egyik Mihail Bogoszlovszkij „Nagy Péter (Kísérlet a jellemzésére)” című írása, a másik Vaszilij Jakovlevics Ulanov tanulmánya a Péter-kép pozitív és negatív vonásairól. A demokratikus ellenzékiek sorából Szvák Gyula kiemelt helyen vizsgálja Nyikolaj Kosztomarov történelemszemléletét, aki Pjotr Alekszejevics jellemzésekor főként autokratikus intézkedéseit és despotizmusát bírálta.

Az 1917 utáni új ideológiai rendszer kezdeti időszakában a vezető szerepet a marxista Mihail Nyikolajevics Pokrovszkij (1868—1932) játszotta, aki tehetséges történész volt, de látás- és gondolkodásmódját az új politikai kurzus erősen behatárolta. A cárizmus korának törvényeit és intézkedéseit következetesen elutasította, és helyettük az új, osztályharcra épülő politikai rendszer szükségességét hangsúlyozta. A tanulmánygyűjtemény írója ebből az időszakból kiemeli még Nyikolaj Alekszandrovics Rozskov (1868—1927) marxista történelemszemléletét, amely a 18. század első negyedében végrehajtott reformokban szinte semmi szerepet nem szánt I. Péter alakjának, és csak negatív személyiségjegyeit emelte ki. Ebből következik, hogy értékítélete nem volt reális, mivel a szerző képtelen volt a reformok jelentőségét fontos értéknek tekinteni. Rozskov tehát sematikus Péter-képet vizionált, amely távol állt a valóságtól. Az 1930-as évek közepén sor került Pokrovszkij iskolájának felszámolására, amelynek keretében talán legkeményebben Anna Mihajlovna Pankratova (1897—1957) bírálta történelmietlen nézeteiért.

A Pokrovszkij-iskola sematikus Péter-képére a legnagyobb „csapást” azonban Joszif  Sztálin mérte, akinek véleménye megfellebbezhetetlen volt. Ezt tükrözi Vlagyimir Vasziljevics Mavrogyin (1908—1987) 1948-ban kiadott kötete, amelyben így jellemzi Pjotr Alekszejevicset: „Péter reformjait merész kísérletnek tekinthetjük a katonai, államszervezési, ipari és kulturális területen mutatkozó elmaradottság kereteiből való kilépésre. Péter mindent, ami a változtatásokat akadályozta, kegyetlenül és kérlelhetetlenül elsöpört az útjából. […] A nagy emberek csak akkor érnek valamit, ha rájönnek, hogyan lehet ezeket a viszonyokat megváltoztatni.”

Sztálin halála után, főként az SZKP XX. kongresszusát követően, változás következett be az I. Péter-kép alakulásában is, de ez távolról sem volt olyan jelentős, mint IV. Iván esetében. Péter Alekszejevics kapcsán alapvetően „kettős” értékelés maradt: egyrészt uralkodása mennyiben szolgálta az állam megerősödését, másrészt javított-e az alattvalók helyzetén. Ez vonatkozik a korszak legjobb kutatójára, Nyikolaj Ivanovics Pavlenkora (1916—2016) is, aki gyakran nem tudott megszabadulni az osztályharcos szemlélettől. Hasonló szellemben, de nála kritikusabban fogalmazott Nyina Boriszovna Golikova (1914—2008), aki I. Péter intézkedéseiben főként a barbár eszközök használatát kifogásolta. Lényegesen reálisabbak lettek a szovjet historiográfiában azok a művek, amelyek Nagy Péter születésének 300. évfordulójára jelentek meg, köztük Nyikolaj Pavlenko kötete, aki ekkorra már szakított korábbi merev nézeteivel.

A tanulmánygyűjtemény írója reális értékelést ad az 1970-es és 80-as években Nagy Péterről megjelent monográfiákról, amelyekben egyre kevesebb a „hamisítás” és szemléletük korszerűsége messze felülmúlja a korábbi publikációkat. A szerző különösen az 1947-ben született Jevgenyij Viktorovics Anyiszimov munkáinak értékét hangsúlyozza, köztük említve „A péteri reformok kora” című kötetet, amely 1989-ben, a „glasznoszty” és a „peresztrojka” idején született. Anyiszimov kitűnő érzékkel elemzi a reformok kialakulását, a péteri grandiózus eszmék fejlődését, a „nagy újító” által létrehozott intézmények sikeres fennmaradásának okait. Az 1960-as születésű Andrej Nyikolajevics Medusevszkij „Az abszolutizmus megerősödése Oroszországban” (1993) című kötete, nyugat-európai történetfilozófiai alapokra is támaszkodik, és elsőként vázolta fel az „utolérő fejlődés” elméletét Péter reformjaival kapcsolatban. Szvák Gyula megállapítása szerint Medusevszkij komparatív és szociológiai interpretációja kétségtelenül imponáló nemzetközi tájékozottságról tanúskodik, de konklúziói gyakran erőltetettek és spekulatív jellegűek.

Az ELTE BTK tanára szelíd kritikával értékeli Jaroszlav Jevgenyevics Vodarszkij (1928—2007) I. Péterről írt tanulmányát, amely 1993-ban a „Voproszi isztorii” című folyóiratban látott napvilágot. Hasonló álláspontot képvisel az 1954-ben született Alekszandr Boriszovics Kamenszkij is, aki „A 18. századi reformok Oroszországban történelmi retrospektívában” című írásában nem értett egyet Pjotr Alekszandrovics modernizációs törekvéseinek reakciós jellegével.

Szvák professzor elismeréssel ír a Leonyid Vasziljevics Milov (1929—2007) által publikált Péter-képről, amelyek kapcsán fontosnak tartja, hogy a moszkvai akadémikus főként nem a reformok ellentmondásos jellegét vizsgálja, hanem azt tartja lényegesnek, hogy azok bevezetése elkerülhetetlen volt. Helyesnek tartom azt a megállapítást, hogy az európai nagyhatalommá vált Oroszország „a birodalom és a despotizmus szimbiózisa”, amelyben a nemzeti sérelem döntő szerepet játszott.

Nem kis feladat volt a három évszázados, Nagy Péterről készült historiográfia áttekintése. Nem véletlen, hogy Szvák Gyulát megelőzően, erre a nem hétköznapi feladatra még senki sem vállalkozott, mivel a hazai ruszisták számára egyértelmű, hogy egy ellentmondásos, a reformokat tűzzel-vassal végrehajtani akaró személyiség (aki kétségtelenül az ország modernizációját kívánta), hiteles, elfogulatlan, minden szempontból korrekt értékelése hatalmas feladat elé állítja a legkiválóbb történészeket is. Sokan kísérletet tettek már a Péter-kép változásának okait feltárni, a személyiségében rejlő pozitív és negatív vonásokat megragadni, az életművet reálisan értékelni, de ez csak keveseknek sikerült. Közéjük tartozik a szakmai korrektségre és objektivitásra törekvő Szvák Gyula.

A tanulmánykötet ötödik fejezetét az ELTE tanárának „Ruszlan Szkrinnyikov szovjet történész esete Félelmetes Iván orosz cárral” című, 2012-ben publikált írása képezi. A tanulmány hitelességének legfőbb bizonyítéka, hogy Magyarországon senki nem ismeri olyan jól Ruszlan Szkrinnyikov tudományos teljesítményét, mint Szvák Gyula, aki 1981 és 1984 között a kiváló leningrádi professzor aspiránsa volt. Érthető tehát, hogy a könyv szerzője joggal emlékezik meg mestere kimagasló pályafutásáról, magas színvonalú művei értékeléséről. R. G. Szkrinnyikov tudományos kutató munkája az 1950-es évek közepére datálható, amikor az SZKP XX. kongresszusa új lehetőségeket nyitott a történelemkutatás területén is. A leningrádi történész elsősorban a IV. Iván-kori orosz történelem vizsgálatával vált ismert tudóssá, bár 1958-ban a kandidátusi disszertációját még más témakörből írta. Nagydoktori értekezését 1967-ben az opricsnyina intézményéről készítette, amely ma is helytálló teljesítménynek tekinthető, annak ellenére, hogy a vitában Alekszandr Zimin akadémikus más álláspontot képviselt az adott témakörben. Az 1960-as évek végére a szovjet történészek nagy része már elfogadta Szkrinnyikov koncepcióját Félelmetes Ivánról, a nevével fémjelzett reformokról, a cár és Kurbszkij herceg levelezésének elemzéséről, a bojárság domináns szerepének megszüntetéséről.

Szvák Gyula leszögezi, hogy a fiatal Ruszlan Szkrinnyikov professzor nem volt privilegizált helyzetben, amit az is bizonyít, hogy a Herzen Főiskolára kapott kinevezést. Csak másfél évtized múlva kerülhetett a Zsdanov Egyetemre, ahol ez idő tájt az 1936-ban született Igor Jakovlevics Frojanov volt a dékán. Szvák professszor feltételezi, hogy kettőjük viszonya nem volt felhőtlen, amit súlyosbított az a körülmény is, hogy Ruszlan Grigorjevics rendkívüli teljesítményét a moszkvai kollégák nem méltányolták kellőképpen. Ruszlan Szkrinnyikov – Szvák professzor szerint – tanítványaival közvetlen, szakmai fölényét nem hangsúlyozó tanár volt, aki munkáját mindig felkészülten és precízen végezte. Az 1970-es évek elejétől kapcsolatokat épített ki nyugat-európai kollégáival, akik a legnagyobb elismeréssel vélekedtek gazdag forrásbázisra épülő, újszerű nézeteket tartalmazó műveiről. Hátrányosan érintette viszont, hogy csak az 1980-as évektől utazhatott külföldre, ahol ismertethette metodológiailag korszerű, levéltári kutatásokkal alátámasztott koncepcióit. Tapintatos és segítőkész természete népszerűvé tette hazai és külföldi kollégái előtt egyaránt.

Szkrinnyikov emberi kvalitásainak tárgyalása után Szvák Gyula azt elemzi, hogy milyen változások tükröződtek a leningrádi történész 16. századi orosz történelemről vallott felfogásában. Ezt elsősorban az 1992-ben megjelent „A terror cársága” című könyvén keresztül világítja meg, amelyben több ponton módosul a leningrádi professzor korábbi értékítélete. Bár az erős állam meglétét ekkor is hangsúlyozta, de a széthúzó, az ország stabilitását veszélyeztető bojárságról már árnyaltabb módon fogalmazott. Úgy ítélte meg, hogy a központosított államra a legnagyobb veszélyt nem az egykori részfejedelmek jelentették, hanem a brutális eszközöket alkalmazó cári hatalom, amely a livóniai háborúban (1558—1583) végül katasztrófába sodorta az országot.

1997-ben Ruszlan Grigorjevics megkapta az „Oroszországi tudomány érdemes művelője” kitüntetést, ami magas szakmai elismerésnek számított. Döntő érdeme volt a budapesti nemzetközi ruszisztikai konferenciák előkészítésében, amelyeken 1998-ban és 2000-ben imponáló előadást tartott, 2002-ben azonban – betegsége miatt – megírt tanulmányát hallgatóinak már nem tudta személyesen elmondani. Ezt követően egészségi állapotában 2009. június 16-án bekövetkezett halálig, lényeges javulás már nem történt. Betegsége ellenére fáradhatatlanul dolgozott, bár olyan jelentős publikációi, mint korábban már nem jelentek meg. Magányosan és visszavonultan élt, mivel felesége, Ligyija Nyikolajevna Szemjonova 1993-ban meghalt; fia, Nyikolaj pedig külföldre távozott.

A kötet ötödik fejezetének végén Szvák Gyula Szkrinnyikov professzor életművét, könyveit és szaktanulmányait elemzi filológiai és forráskritikai módszerekkel. Kiemelten vizsgálja a pétervári professzor „Oroszországi történelem (IX—XVII. század)” című munkáját, amely tényközlésében és szemléletében a legfontosabb munkái közé tartozik. A kötet fontos értékét látja abban, hogy a szerző óvakodott a túlzott és leegyszerűsítő értékelésektől, az elnagyolt véleménynyilvánításoktól. A könyvben letisztult formában kapott helyet a IV. Iván-kép, az opricsnyina jellege és következményei, a szolgáló nemesség helye a 16. századi orosz viszonyok között és az állami centralizáció szerepe. A tanulmány végén az ELTE tanára felhívja a figyelmet arra, hogy Szkrinnyikov professzor mindig rossz véleménnyel volt IV. Ivánról, aki mérhetetlen károkat okozott országának, amelyekre az utókor nem találhat mentségeket.

A tanulmánygyűjtemény hatodik fejezetében Szvák Gyula azt a két tanáregyéniséget mutatja be, akik tudományos fejlődésére a legnagyobb hatást gyakorolták. Az egyikük Perényi József, az ELTE BTK professzora, a másik a kötetben már többször említett Ruszlan Grigorjevics Szkrinnyikov. Kettőjük közül Szvák professzor egyetemistaként találkozott az 1915-ben született Perényi Józseffel, aki tanulmányait előbb a budapesti egyetemen kezdte, majd Párizsban folytatta stúdiumait. Hazatérte után tanársegédi beosztásban – egykori alma materében – kapott állást, ezt követően pedig a Ganz gyár könyvelőjeként dolgozott Isztambulban. Munkája mellett törököt és balkáni nyelveket tanult, amelyek elsajátítása nem jelentett gondot számára. A második világháború idején hadosztálytolmácsként szolgált, majd 1945 után kulturális attaséként – Szekfű Gyula nagykövetsége idején – Moszkvában dolgozott. Diplomáciai szolgálata után Budapesten a Teleki Pál Kelet-Európai Intézetben lett állása.

Szvák professzor ugyanilyen részletességgel mutatja be Ruszlan Szkrinnyikov pályafutását, aki értelmiségi családban született és felsőfokú tanulmányait a Leningrádi Egyetemen végezte. Tanárai közül különösen Borisz Alekszandrovics Romanov (1889—1957) hatott rá, aki felfigyelt tanítványa rendkívüli tehetségére, az orosz középkor iránti érdeklődésére. Az egyetem befejezése után a tehetséges fiatalember 1958-ban védte meg kandidátusi disszertációját, a 15. század végi és a 16. század eleji novgorodi gazdaságtörténet témaköréből. Mindössze 36 éves volt, amikor nagydoktori értekezését elkészítette, amely jelentős elismertséget hozott számára.

Szvák Gyula nehéz feladatra vállalkozott, amikor párhuzamosan mutatja be az általa vizsgált két tudós életútját, szakmai karrierjét. Ennek során idézi fel, hogy milyen nehézségek voltak Perényi József életében az 1950-es évek első felében, és milyen változást hozott 1956, amikor a Teleki Intézetből visszakerült az ELTE BTK-ra, 1957 elejétől pedig – 23 éven át – tanszékvezetőként dolgozhatott. Ettől kezdve sorra jelentek meg tanulmányai, fordításai, egyetemi jegyzetei és a szláv népek történetével foglalkozó népszerűsítő írásai. A Lengyelországról, Jugoszláviáról, Bulgáriáról, Oroszországról (1917-ig) és a kelet-európai államok történetéről írt összefoglaló munkái az egyetemi oktatásban évtizedekig használatban maradtak. Népszerűek voltak még: „A kárpátaljai ukránok egyházi uniójának kezdete a XVII. század közepén” (1958), „A Keleten maradt magyarok problémái” (1975), és „A francia iskolák hatása a magyar okleveles gyakorlat kialakulására” (1938) című kötetei, amelyek széles forrásbázisra épültek. Jelentős szakmai sikernek számított a Borisz Dmitrijevics Grekov (1882—1953) által írt „Az orosz parasztság története a legrégibb időktől a XVII. századig” című művének fordításában, átdolgozásában, szerkesztésében és jegyzetapparátusának elkészítésében való részvétele.

A joviális és kellemes modorú professzor nemcsak szakmai ismeretanyagával, hanem rendkívüli nyelvtudásával kötötte le hallgatói figyelmét. Mindenki csodálta azért, hogy a magyaron és a latinon kívül tizenegy nyelvet tudott, amelyeket a kelet- és nyugat európai történelemtanítás során sikeresen alkalmazott. Ezért is érte a hazai történészeket meglepetésként, hogy a nyugdíjkor elérése után Perényi József nem maradt az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszéken. Ezt követően már nem tudott nagy műveket publikálni, mivel súlyos szívbetegsége ebben megakadályozta. Elvitatni tőle azonban nem lehet, hogy az összehasonlító kelet-európai történettudomány területén   elévülhetetlen érdemeket szerzett.

Ruszlan Szkrinnyikov még megérte a szovjet rendszerváltást (1991), és jó néhány kiváló munkát adott közre. Egyre romló egészségi állapota, főleg szívbetegsége és felesége halála jelentősen megnehezítették tervezett munkái elvégzésében. Mivel tudományos teljesítményéről Szvák Gyula könyve előző fejezeteinek ismertetésekor már beszámoltam, recenzesként ezekre most nem térnék ki. Bár Szkrinnyikov sem lett akadémikus, tanítványai szemében mindig a sztártanár, a szívélyes, korrekt tudós és a rendkívüli ember marad.

A tanulmánygyűjtemény hetedik, összegző fejezetében az ELTE tanára a komparatív történettudomány módszereinek segítségével vizsgálja IV. Iván és I. Péter személyiségének hasonló és eltérő vonásait. Ennek kapcsán idézi – az adott problematikára vonatkozóan – Belinszkij, Kavelin, a szlavofilok, a nyugatosok, az államjogi iskola és a marxista történetírás képviselőinek értékelését. A tanulmány írója korrektül ütközteti az említett szerzők állásfoglalását, konklúzióit, amelyek arról tanúskodnak, hogy Szvák professzor nem utasítja el Iván cár némely reformjának haladó vonásait, de szimpátiája és szakmai véleménye sokkal inkább Pjotr Alekszejevics személyében látja a társadalmi progresszióra törekvő, és az európai felzárkózást sürgető uralkodó prototípusát. A mérleg serpenyőjében kétségtelenül I. Péter újításai nagyobb súllyal esnek latba, mivel a szárazföldi hadsereg megteremtése, a tengeri flotta létrehozása, a manufaktúraipar megteremtése, az új mezőgazdasági kultúra meghonosítása, a közigazgatás reformja, a Szenátus és a Szent Szinódus felállítása egyértelműen jelzik a cár elgondolásainak a sikerét. Vitathatatlan, hogy az északi háború (1700—1721) győzelmei, amelyek az akkori Európa nagyhatalmának számító Svédországot térdre kényszerítették, meggyőzték a kortársakat arról, hogy a cári birodalommal ezentúl mindig számolni kell. Ugyanakkor az orosz imperátor súlyos adókat vetett ki alattvalóira, akik I. Péterben gyakran az „Antikrisztust” látták és a nyugat-európai utazások során „kicserélt” embernek tartották. Nem csodálkozhatunk azon, hogy kulturális reformjait csak kevesen értették meg, mivel azok az orosz hagyományokkal nem korreláltak.

Szvák Gyula kiemeli, hogy IV. Iván és I. Péter uralkodása közt mintegy másfél évszázad telt el, de az autokratikus irányítási rendszer mindkettőjüknél közös. A sztálini korszakban mégis Iván cár kapott pozitívabb értékelést, ami az SZKP főtitkárának személyes értékítéletéből fakadt. Joszif Visszarionovicsot taszította I. Péter európaizáló kísérlete, a Nyugat-Európához való felzárkózás gondolata.

Ezt követően a szerző párhuzamba állítja hasonló és eltérő vonásaikat. Közös mindkettőjükben, hogy döntő szerepük volt a trónörökös halála előidézésében. IV. Iván valószínűleg véletlenül okozta fia tragédiáját, I. Péter azonban szándékosan, tudatosan végzett vele. A tanulmányból kiderül, hogy mindkét uralkodó – a maga korában – művelt személyiség volt, bár zaklatott gyermekkoruk ezt nem segítette elő. IV. Iván és Péter cár esetében is közösnek tekinthető neurotikus idegállapotuk, ami kiszámíthatatlanná tette viselkedésüket. Pjotr Alekszejevics azonban sokat változott a „nagy követjárás” idején, amikor nemcsak késsel és villával tanult meg enni, hanem megismerte a nyugat-európai öltözködési divatot, az ottani modern táncokat, a korszerű tudományok hasznát és a hajóépítés fortélyait.

Szvák Gyula könyvét jó szívvel ajánlom mindazoknak, akiket érdekel IV. Iván és I. Péter személyisége, a középkori és kora újkori orosz történelem, a komparatív történettudomány módszertana, a historiográfia és az abból levonható következtetések értékelése. Érdemes elolvasni az ELTE BTK professzorának kiadványát, mivel forrásgazdag, intellektuálisan magasan szárnyaló munka, amelynek fő megállapításait helytállóknak tartom. (Budapest, L’Harmattan Kiadó, 2019. 175.)

 

 

 

Cimkék:
Országok: Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat