OROSZVILAG.HU


"A peresztrojka ügynökei"

Címlap » Történelem
  |  2010-06-05 19:32:59  |  
Gyóni Gábor

"A peresztrojka ügynökei"

Titkosszolgálati játszmák a '80-as években

 "A peresztrojka ügynökei"

A moszkvai Ekszmo kiadó memoár sorozatot jelentetett meg a peresztrojka éveiről, a Szovjetunió felbomlásáról. A sorozatban történészek és kor ismertebb politikusai (Nyikolaj Rizskov, Jegor Ligacsov) fejtik ki nézeteiket az akkor történtekről. A folyam egyik legérdekesebb kötete Vjacseszlav Sironyin munkája, amely a „Peresztrojka ügynökei” címet viseli.

Vjacseszlav Sironyin a KGB egyik generálisa volt, több mint harminc évig dolgozott a Lubjankán, a ’80-as években magas vezető beosztásban tevékenykedett.

A „Peresztrojka ügynökei” nem tudományos munka, nem történészi elemzés, hanem a történtekben közvetlenül résztvevő szereplő visszaemlékezése. Sironyin erősen vitatható kiindulópontja, hogy a Szovjetunió széthullása kizárólag külső okokra vezethető vissza. Kizárva a belső okokat, véleménye szerint a nyugati titkosszolgálatok „bomlasztó” tevékenysége okozta a Szovjetunió vesztét. Nem kell egyetértenünk ezzel a véleménnyel, Sironyin könyve mégis érdekes, mert betekintést enged abba (feltéve, hogy nem dezinformációs célzattal született a könyv, 20 évvel a hidegháború után...), hogyan látták és értékelték a Lubjankán a ’80-as évek történéseit és abba, milyen módszereket alkalmaztak a nyugati titkosszolgálatok legfőbb ellenfelükkel szemben a hidegháború utolsó szakaszában.

Rövid történeti áttekintés (titkosszolgálati aktivitás 1917-ben Oroszországban, az ’50-es évek amerikai projektjei a kommunista blokk „fellazítására”) után Sironyin áttér a ’80-as évek tárgyalására.

Sironyinhoz a KGB egyik főtisztjeként eljutottak azok az információk, amelyek a Nyugat Szovjetunió elleni terveire vonatkoztak. Nem volt titok a KGB előtt, hogy például Zbiegnew Brzezinski, Carter elnök nemzetbiztonsági tanácsadója a ’80-as évek elején a szovjet népszámlálások adatait elemezve, a Szovjetunión belül az orosz népesség arányának csökkenését észlelve azt ajánlotta, hogy segítsenek hozzájárulni a Szovjetunió nem orosz népeinek politikai aktivitásához (azaz a nemzetiségi nacionalizmusok megerősítéséhez), mindenekelőtt a peremterületeken, a Baltikumban, a Kaukázusban és Közép-Ázsiában.

A Lubjankán különös figyelem összpontosult a nyugati „Szabad Európa” és „Szabadság” rádiók működésére is, amelyek valódi spionfészkek voltak. Ezek a rádiók a nyugati hírszerzőszervek utasításainak megfelelően tevékenykedtek, de, ahogy Sironyin írja, sikerült beépíteni ezekbe KGB-ügynököket, de a csehszlovák, keletnémet és a lengyel hírszerzés is el tudta helyezni embereit ezekben az állomásokban, így aztán a KGB megfelelő ügyosztályának asztalán mindig friss információk álltak rendelkezésre ezen rádiók működését illetően. 1980 augusztusától például, tehát még a Szolidaritás megalakulása előtt a Szabad Európa rádió céltudatos kampánysorozatot kezdett Lengyelország irányában. Ismert volt az is, hogy a CIA pénzügyi és egyéb anyagi támogatásban részesítette a Szolidaritást.

1982 tavaszán a republikánus Reagan-adminisztráció közvetlen offenzívába kezdett a Szovjetunió ellen. Az offenzíva főbb elemeit az elnök által aláírt nemzetbiztonsági utasítások (NSDD) határozták meg. 1982 tavaszán az NSDD-32 a kelet-európai szovjet befolyás semlegesítését tűzte ki célul a helyi szovjetellenes erők támogatásával. 1982 májusában egy 8 oldalas direktívában a Szovjetunió ellen alkalmazandó gazdasági stratégiát vázolták fel. Eszerint a cél a Szovjetunió belekényszerítése egy technológiai-fegyverkezési versenybe. 1983 januárjában az NSDD-75-ös utasítás már nem kevesebbet, mint a „szovjet rendszer fundamentális megváltoztatását” tűzte ki célul.

1983 elejétől a nyugati országokban valóságos „ügynökláz” kezdődött. Sorra utasították ki az ügynökváddal illetett szovjet diplomatákat Angliából, Franciaországból, és más országokból. Ezen jól összehangolt operáció –a szovjet hírszerzési szerveken ejtett érvágás – célja az volt, hogy megteremtse a feltételeket szovjet állampolgárok beszervezésére. A KGB értesült ezekről a szándékokról, és regisztrálta, hogy ebben az időszakban a nyugati hírszerző szervek fokozott aktivitást fejtettek ki szovjet állampolgárok beszervezése céljából.

De nemcsak külföldön, hanem szovjet területen is aktivizálódtak a nyugati szervek a republikánus adminisztráció idején. A ’80-as évekig az amerikaiak főként műholdas kémkedést folytattak a Szovjetunió ellen, ám a Reagan-korszakban megnőtt a Szovjetunió területén tevékenykedő – általában diplomáciai védettséget élvező – ügynökök és beszervezési kísérletek száma. Ebben nemcsak az amerikaiak, de a brit, nyugatnémet, japán, izraeli és más szervek is részt vettek.

Sironyin szerint a nyugati befolyásgyakorlást készítette elő az is, hogy 1985-től „tehetséges szovjet fiatalok” – többnyire a párt- és szakszervezeti elit gyermekei - politológiai továbbképzésen vettek részt az Egyesült  Államokban. Ez esetben nem egyenes beszervezések történtek, hanem a leendő „véleményformáló értelmiség” megteremtése volt a cél. Sironyin elmondása szerint a Nyugat főként azokkal kereste a kapcsolatot, és azoknak nyújtott támogatást, akik nemcsak antikommunisták, de „antipatrióták” is voltak...

A ’80-as évek egyik legfontosabb eseménye az afganisztáni háború volt. Sironyin szerint Muhammad Daud 1973-as államcsínye okozta minden baj okát Afganisztánban, illetve az általa folytatott, a „progresszív erőket” kiszorító autoriter politika. Bár Afganisztánban jelentős számban voltak emberei a brit (még a gyarmati idők hagyatékaként), az amerikai (az Amerikában tanult, beszervezett ügynökök nyomán), és a szovjet hírszerzésnek (az Afgán Népi-Demokratikus Párt, ANDP útján), mégis, mindenkit váratlanul ért az 1978. április 27-i kabuli forradalom. A szovjetbarát Nur Muhammed Taraki 1979 őszi eltávolítása után Hafizullah Amin lett az elnök, akiről néhányan a Kremlben is úgy vélték, hogy a CIA-nak dolgozik. Némi habozás után 1979 decemberében a szovjet csapatok bevonultak Afganisztánba. A szovjet bevonulást elősegítette, hogy az amerikaiak sikeres dezinformációt folytattak. Az Egyesült Államok – mint ezt Zbiegnew Brzezinksi többször is nyilatkozta – mindent megtett annak érdekében, hogy kiprovokálja a szovjet bevonulást Afganisztánba. Különböző csatornákon olyan információk érkeztek a szovjet vezetéshez, hogy az USA egy esetleges szovjet bevonulás esetén „semleges álláspontot” foglal el, s hogy „Moszkva belügyének” tartja majd a fejleményeket és úgy tett, mintha jobban foglalkoztatná Irán, Irak és a Közel-Kelet kérdése, mint Afganisztán. A szovjet beavatkozás mellett szólt az amerikai aktivitás is Afganisztánban. Amerikaiak építették meg a kandahári repülőteret, vasutat terveztek, de a szovjet hírszerzésnek információi voltak arról is, hogy Amin engedélyezni fogja egy amerikai felderítő állomás megépítését közvetlenül az afgán-szovjet határ mellett.

Amikor végül megtörtént a szovjet fegyveres beavatkozás, az Egyesült Államok megjátszotta felháborodását, lemondta a moszkvai olimpiát. Titkos CIA operáció indult, melynek legfőbb célja az volt, hogy minél inkább megnöveljék a szovjet emberveszteséget Afganisztánban. A CIA mintegy 50 millió dollár értékben vásárolt fegyvereket Egyiptomból, amelyeket Pakisztánon át Afganisztánba juttattak az ellenállókhoz. Az amerikai titkosszolgálat több mint 100 afgánt képzett ki a nemzetközi fegyverkereskedelemben való részvételre. A fegyverkereskedelembe bekapcsolodott a szaúdi titkosszolgálat is. Kezdetben évi mintegy 10 ezer tonna fegyver és lőszer érkezett Afganisztánba, 1985-től ez évi 65 ezer tonnára emelkedett – írja Sironyin.

1984-től az USA mesterlövész fegyvereket adott át az afgánoknak, azzal a céllal, hogy „levadásszák” a szovjet főtiszteket. Ez az akció sikeresnek bizonyult, hiszen 1983-ban 6 szovjet főtisztet likvidáltak afgán mesterlövészek Kabulban, 1984-ben már kétszer annyit. 1986 őszétől az USA 1200 Stinger rakétát adott az afgánoknak, amivel azok eredményesen vehették fel a küzdelmet a szovjet légifölénnyel szemben (a sors iróniája, hogy a háború lezárása után Washington sok millió dollárt költött arra, hogy visszavásárolja ezeket a fegyvereket).

A Nyugat sikeres propagandahadjáratot folytatott a szovjetek afganisztáni háborúja ellen. 1982-ben sajtókampányt kezdtek arról, hogy a Szovjetunió, úgymond, kémiai fegyvereket vet be Afganisztánban, s az is előfordult, hogy a modzsahedek szovjet katonai egyenruhába öltözve hajtottak végre mészárlásokat a civil lakosság ellen, ezeket filmre vették, majd Nyugaton a szovjet kegyetlenkedések bizonyítékaként tálalták...

Az amerikai tervek nem merültek ki az afganisztáni felkelők finanszírozásában. A KGB információ szerint – írja Sironyin - az amerikai és a pakisztáni titkosszolgálat annak a lehetőségét keresték, hogy illegális utakon kábítószerrel árasszák el a Szovjetuniót. Valóságos modern kori „ópiumháború” kezdődött a Szovjetunió ellen, hirtelen megnőtt az ország felé irányuló kábítószer mennyisége. 1985-1987 között több mint 10 tonna hasist foglaltak le a szovjet rendvédelmi szervek főként Közép-Ázsiában, 68 kábítószerkereskedő akadt horogra a termezi határátkelőhelyen és a taskenti nemzetközi repülőtéren.

A ’80-as évek végén a karabahi konfliktus szovjet területen – amely azzal kezdődött, hogy Gorbacsov 1987-ben azt nyilatkozta, Karabahot Örményországhoz csatolják - már kicsúszott a Kreml kezei közül. A karabahi konfliktusba külföldi titkosszolgálatok is bekapcsolódtak. Törökország az azerbajdzsánokat segítette (azeri fegyvereseket török területen képzetek ki), a libanoni titkosszolgálat pedig az örményeknek nyújtott támogatást.

Sironyin elmondása szerint a Szovjetunió belső dezorganizációja során a KGB apparátusa tartotta magát legtovább. A KGB kezdeményezésére valósult meg az 1991 márciusi szovjetunióbeli népszavazás, ahol a megkérdezettek 76 %-a a Szovjetunió fennmaradása mellett voksolt. A sikeres demokratikus referendum (amelyben már nem vettek részt a balti államok, Moldova, Grúzia, Örményország – Gy. G.) a Szovjetunió megőrzésének fundamentumát jelenthette volna. Ez viszont már nem tudta megakadályozni a Szovjetunió felbomlásában érdekelt erők tevékenységét. 1991 áprilisában kezdődött meg a „novoogarjovói folyamat” a Szovjetunióhoz még hű köztársaságok részvételével a Szovjetunió „megőrzéséről”, átalakításáról, amely viszont a márciusi népszavazás ignorálását jelentette, hiszen a Szovjetuniót független államok szövetségévé alakította volna. 1991 júliusában Gorbacsov, Jelcin és Nazarbajev ismét találkoztak Novo-Ogarjovóban, ahol arról állapodtak meg, augusztus 20-án írják alá az új szövetségi szerződést... Amit megakadályozott a konzervatívok 1991 augusztusi puccsa...

Sironyin szerint feltételezhető, hogy a szovjet vezetésben voltak „kakukktojások”, akik az ország felbomlasztásán munkálkodtak. Ide tartozik Eduard Sevarnadze külügyminiszter, későbbi grúz elnök. Erick Honecker, „aki nagyon sokat tudott” mindenható titkosszolgálata révén, azt írta, hogy az NDK sorsa még a peresztrojka hajnalán eldőlt, a kulisszák mögötti szovjet-amerikai tárgyalások során, amelyben főszerepet játszott Gorbacsov mellett Sevarnadze. Sevarnadzénak sokáig sikerült árnyékban maradni, de – mint írja Sironyin – végül is fény derült az „igazságra”. 1993 nyarán Tbilisziben meggyilkolták Fred Woodruff 45 éves amerikai állampolgárt, akiről kiderült, amellett, hogy elnöki tanácsadóként tevékenykedett Sevarnadze mellett, de a CIA ügynöke is volt. Mindez annak a bizonyítéka – véli Sironyin - hogy a Clinton-adminisztráció ilyen módon támogatta-befolyásolta a grúz elnököt. Sevarnadze grúz elnöksége idején az amerikai érdekek kiszolgálójaként működött. 1994-ben „nemzetközi erőket”, azaz amerikai katonai jelenlétet kért Abháziába, s már Sevarnadze alatt megkezdődött a grúz-amerikai katonai együttműködés, amelynek nyomán Washington számos szovjet katonai fejlesztéshez jutott hozzá.

1991 augusztusa után megkezdődött a KGB szétverése is. Vizsgálat indult a KGB részvételét illetően az augusztusi puccsban. Kampány indult a KGB bűnös múltjának tisztázása érdekében. Az egyik legfontosabb ügy a II. János Pál pápa elleni 1981-es merénylet volt, amit a vádak szerint a KGB és a bolgár titkosszolgálat közösen terveltek ki. A szovjet szálat maga a merénylő, a török Ali Agcsa pendítette meg, amit az olasz Repubblica publikált. Sironyin szerint azonban inkább más, rivális titkosszolgálatok érdeke lehetett a merénylet ilyetén kivitelezése és tálalása...

Sironyin szerint tehát a nyugati titkosszolgálati szervek jelentős szerepet játszottak a Szovjetunió bukásában. Erről a témáról egyébként már az egykori ellenfelek tollából is születtek beszámolók (lásd pl. Швейцер П. Победа. Роль тайной стратегии администрации США в распаде Советского Союза и социалистического лагеря. Минск 1995), amelyek részben megegyeznek a Sironyin által is közölt információkkal.

(Вячеслав Широнин: Агенты перестройки. Рассереченные досье КГБ. Москва 2010).

 

 

 

Cimkék: KGB, CIA, Sironyin
Országok: Grúzia Azerbajdzsán Örményország Oroszország
Megosztás:


 

Oroszvilag.hu | Impresszum  |  Kapcsolat